Cirith Ungol: One Foot in Hell (1986)

Nem is értem, miért veszek elő ebben a rovatban egyszerre két lemezt, hiszen akár újdonságról, akár jubileumi visszaemlékezésről van szó, szinte mindig egy album kerül terítékre. Ehhez igazodva, jobb később, mint soha alapon itt is redukálom az egy alkalommal górcső alá vett anyagok számát. 🙂

Kétség nem férhet hozzá, hogy a kaliforniai Venturából származó Cirith Ungol kultikus zenekar, egy heavy/power/doom őskövület, amely ráadásul a mai napig aktív. Igaz, a folytonosság szövetében volt egy komolyabb, több mint két évtizedes szünet, de ez nem meglepő egy idén éppen 50 éves csapat esetében. Első korszakukban négy albumot jelentettek meg: a debüt (Frost and Fire) 1981-ben látott napvilágot, a szóban forgó One Foot in Hell a harmadik nekifutásuk, a rá következő Paradise Lost megjelenését követően, 1992-ben pedig feloszlottak. 2015-ben indultak újra, termésük azóta egy nagylemez és egy EP.

A csapat felállása 1981-87 között (balról jobbra): Tim Baker, Robert Garven, Michael “Flint” Vujejia és Jerry Fogle

Emlékszem, amióta csak bekapcsolódtam a metal vérkeringésébe, szemeztem a bandával. Vonzerejüket mindenekelőtt az jelentette, hogy nevüket kedvenc könyvemből, Tolkien A Gyűrűk Ura című regényéből vették, és persze az igényesen megrajzolt, fantasy-tematikájú borítók is beindították a képzeletemet. „Egy ilyen zenekar csak jó zenét játszhat” – gondoltam, ám amikor végre sikerült meghallgatnom a One Foot…-ot, csalódtam, és a csapat ezzel nálam jó időre a feledés homályába merült.

Nagyjából ugyanígy jártam, amikor az 1985-ös projekt keretében (amiről itt olvashatsz bővebben) újra közel engedtem magamhoz az albumot. Megjegyzem, a zenekarnak abban az évben nem jelent meg lemeze, ezért az egyik „szomszédos” esztendő produktumát emeltem be a kollekciómba. Hallgattam, hallgattam, majd egyedül a Nadsokor című nótát megtartva róla, ismét csak kukáztam az anyagot. A mostani tehát a harmadik próbálkozásom, és eldöntöttem, hogy ez alkalommal valamivel több időt hagyok magamnak a lemezzel való barátkozásra.

Az együttes alapítói közül Greg Lindstrom (basszusgitár, gitár, billentyűs hangszerek, ének), Jerry Fogle (gitár) és Robert Garven (dobok) már a középiskolában is együtt játszott egy Titanic nevű csapatban. Hozzájuk csatlakozott Tim Baker énekes, és ez a négyes rögzítette a zenekar első két demóját, illetve a bemutatkozó albumot. Ezt követően Lindstrom távozott, a helyét Michael “Flint” Vujejia foglalta el, így a banda második és harmadik albumán már ő pengette a bőgő húrjait.

A csapat a ’80-as évek közepén már a „komoly reménység” kategóriájába tartozhatott, hiszen míg első két albumuk kisebb kiadóknál jelent meg, a OneFoot…-ot a Metal Blade adta ki, az anyag producere Brian Slagel, a hangmérnöke pedig Bill Metoyer volt. A lemez borítóján, ahogy a többi Cirith Ungol album frontján is, Michael Whelan festménye látható (ennek a címe The Vanishing Tower, azaz Az eltűnő torony), amely eredetileg a brit fantasy szerző, Michael Moorcock Elric of Melniboné sagájának könyvváltozatához készült.

Két okot tudok mondani, ami miatt sem korábban, sem most nem tudott a kedvenceim közé férkőzni az anyag. Az egyik Tim Baker orgánuma, amit ha meg is tudok szokni, megszeretni már kevésbé. Hogy kinek a hangjához hasonlít? Leginkább még a Grave Digger-es Chris Boltendahl jut eszembe, bár utóbbi stílusát csípem, Bakerét viszont kifejezetten irritálónak érzem. Tipikusan ’80-as évekbeli hang, mondhatnám képzetlennek is, ami önmagában még nem is lenne baj… A zene, a hangzás abszolút rendben lenne, a frontember hangi adottságai viszont – nálam – sokat rontanak az összképen. A csapat dalaiban megénekelt fantasy történetekben Tim ezzel a hanggal egyértelműen negatív karakter. 🙂 Persze a Cirith Ungol többek között tőle az, ami, és a mai, érettebb, idősebb Baker megszólalásával már nincs semmi problémám.

A másik, hogy – megint csak szerintem – nincsenek kiemelkedő, igazán emlékezetes nóták az albumon. Mint említettem, nálam egyedül a Nadsokor vitte át a lécet. Az A oldalt nyitó Blood and Iron meglehetősen egyszerű dallamvilágban mozog, a hangok szűk spektrumát vonultatja fel. A Chaos Descends kezdése a korai Manowart, esetleg a Manilla Road-ot juttathatja a hallgató eszébe, ám az énekben itt is rövid, sokszor kiabálásba „fulladó” dallamívek követik egymást. A dalok művészi csúcspontját általában Fogle finom, ízes szólói jelentik. Sajnálatos, hogy a gitáros csupán az együttes első három albumán hagyta ott a kéznyomát: a One Foot… megjelenését követően távozott a csapatból, 1998 augusztusában pedig elhunyt, így a zenekar másodvirágzását már nem élhette meg.

A The Fire kifejezetten ígéretesen indul Flint basszushangjaival, Fogle gitártúráztatásával, majd a dal alapriffjével, aztán valahogy ez a nóta is elszürkül. A lemez első oldalát viszont kedvenc Cirith Ungol nótám zárja. (Mint most megtudtam, az Elric-sagában Nadsokor a koldusok városa.) A dal Garven nyers hangú, minimális mértékben effektezett dobolásával nyit, utána pedig egy punkosan lépegető gitárriff adja meg a ritmust és a nóta alaphangulatát (valószínűleg ez utóbbi miatt a favoritom ez a tétel), miközben az ütőhangszer továbbra is hangsúlyosan ott marad a színen. „Nááád-cukor!” – énekli Baker a refrénben – ami persze nem igaz, viszont amikor beírtam a Google-keresőbe a dal címét, első körben tényleg kizárólag nádcukros találatokat kaptam. 🙂 Némi ááá-zós kórus után ismét érkezik Fogle szólója, ami talán az egész lemezen itt a legprofibb és legmagasztosabb; bizonyos pillanatairól Randy Rhoads-nak a Mr. Crowley-ben nyújtott teljesítménye ugrik be…

A B oldalt („második esély a hallgató lenyűgözésére”) nem meglepő módon egy gyors szerzemény, a 100 m.p.h. nyitja, amelynek elején a basszus egyenrangú partnere a gitárnak, Fogle azonban később legalább két helyen is bizonyítja, hogy zeneileg ő viszi a prímet a csapatban – persze Garven is végig rendesen odateszi magát a háttérben.

Nagyon egyszerű refrénekre kihegyezett muzsika ez, amelyekben sokszor csupán az adott dal címét ismételgetik (Chaos Descends, Nadsokor, War Eternal). Nem véletlenül: a Cirith Ungolt sokan proto metal csapatként, azaz olyan bandaként emlegetik, amelyik úttörő munkát végzett a műfaj alapjainak lerakásában, azonban mint a többi, hasonló szerepet játszó együttes, ők is keresték az utat, kapirgálták a felszínt, és a stílust aztán az olyan későbbi nagyok, mint az Iron Maiden vagy a Judas Priest terelték a megfelelő mederbe.

A Black Sabbath-i alapokhoz itt mindenekelőtt Doomed Planet című számukkal térnek vissza: még ez a leginkább súlyos és lassú tétel, a többi szerzemény inkább középtempós darab. Ahogy dalaik hosszával sem passzolnak a doom-os sztenderdekhez: a lemez leg-időrablóbb nótája is alig több, mint ötperces.

Összességében az anyag markáns lenyomata a lassan a legendák ködébe vesző ’80-as éveknek. A többi régi Cirith Ungol-lemezt nem ismerem, de most kedvem kerekedett meghallgatni a sorban másodikként megjelent King of the Dead-et, amire azt mondják, hogy az egyik első doom metal album, a Metal Hammer magazin pedig minden idők egyik legjobb power metal anyagának választotta. Ezek után tényleg kíváncsi vagyok rá… 🙂

A CU mai felállásában négy régi embert is viszontláthatunk. Baker és Garven ugye a csapat valamennyi nagylemezén szerepelt, Greg Lindstrom a hőskorban csupán a debütön, a másik gitáros, Jim Barraza viszont éppen hogy a banda akkori utolsó albumán, az 1992-es Paradise Lost-on játszott. Az egyetlen új tag a basszusgitáros Jarvis Leatherby, aki az ugyancsak venturai illetőségű Night Demon frontembere. Végezetül el kell árulnom: nekem az új Cirith Ungol legalább annyira bejön, mint a régi. (Ha nem jobban…)

A szerző: Coly 1249 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*