Ha egykori kollégám, Dávid Laci írná ezt a cikket, biztos megemlítené, hogy a Blind Illusion a műfaj történetének egyik legalulértékeltebb progresszív thrash csapata. Én inkább azt mondanám, 1988-89 fordulóján csúsztak félre náluk nagyon a dolgok, amikor annak ellenére, hogy bemutatkozó albumuk, a The Sane Asylum egy figyelemre méltó alkotás volt, előbb kiadójuk, a Combat Records dobta őket, majd basszusgitárosuk, Les Claypool távozott, hogy minden energiáját 1984 óta létező saját bandájának, a Primusnak szentelhesse, ráadásul Larry LaLonde-ot, a Blind Illusion szólógitárosát is vitte magával. A zenekart alapító énekes-gitáros, Mark Biedermann folyamatosan változó tagsággal, egészen 1992-ig próbálta életben tartani a csapatot, ám akkor feladta a kilátástalan küzdelmet, olyannyira, hogy a zeneiparnak is hátat fordított.
A hosszú időre parkolópályára került együttes 2009-ben adott újra életjelet magáról, Mark egy trió élén tért vissza, és egy évvel később napvilágot is látott a BI második nagylemeze, a Demon Master, amely elődjéhez képest jóval inkább képviselte a klasszikus progresszív vonalat, plusz az előző évtized stoner muzsikái is hatottak rá. Biedermannék, azt gondolom, ekkor különösen „rosszkor voltak rossz helyen”, elképzeléseik nem találtak kedvező fogadtatásra, így újra a hallgatás, pontosabban az újabb nagy rákészülés évei következtek.
Állítólag Harald Oimoen, a D.R.I. basszusgitárosa győzte meg a frontembert arról, hogy érdemes lenne visszatérnie a csapat klasszikus, The Sane Asylum-korabeli stílusához és hangzásához. Kettejük, valamint Erik Cruze, a Terminal Shock nevű thrash banda dobosának jammeléseiből új számok születtek, ám hamarosan már nem Oimoen volt a csapat bőgőse, hanem Tom Gears, aki az Ancient Mariner nevű, kaliforniai illetőségű Iron Maiden tribute zenekarban tett szert komoly – lokális – hírnévre. Cruze maradt, érkezett viszont egy második gitáros, nem is akárki: Mark régi barátja és nagy kedvence, Doug Piercy, akit elsősorban a Heathen dicsőséges első korszakából ismerhetünk, de megfordult az Anvil Chorusban (sőt, ennek a csapatnak ma is tagja) és az Angel Witchben is.
Ők négyen rögzítették a 2018 címet viselő, ám 2019 elején megjelent, négyszámos EP-t, amely két új nótát és két régi szerzemény modernizált változatát tartalmazza. Majd elérkezett 2020, és vele az első slusszpoén: a csapat új dobosa az egykori Death Angel-ütős Andy Galeon lett. A BI-t így joggal nevezhetjük egyfajta old school thrash supergroupnak, amelynek soron következő produkcióját onnantól felfokozott várakozás övezte. És láss csodát, újabb 12 év szünet után (a második albumot 22 esztendőnyi csend előzte meg), egészen pontosan október 7-én a nagyközönség újabb Blind Illusion LP-nek örülhet majd.
Jó ideje ismerkedem már a lemezzel, amiről egy apróságot leszámítva azért nem fogok rosszat írni, mert nem tudok. Sőt, megkockáztatom: az Istenek haragja végre az igazság pillanatát is elhozhatja, és elégtételt szolgáltathat – mindenekelőtt Mark Biedermannak, aki nem adta fel, és 1978-as megalakulása óta végig életben tartotta a nevet és a csapat mítoszát.
Soha nem voltam a zenekar nagy rajongója, viszont a közelmúltban többször is meghallgattam a The Soul Asylumot és a 2019-es EP-t, plusz Mark ismerőseként és a zenekar FB-oldalának követőjeként folyamatosan értesültem arról, hol tart éppen a lemezkészítés folyamata. Így a tanújává, akaratlanul is a résztvevőjévé váltam az új mű megszületésének, amit éppen ezért első alkalommal némi izgalommal és elfogultsággal hallgattam végig.
Mindenekelőtt azt kellett megállapítanom, hogy az anyag nem adja magát könnyen. Öntörvényű, különleges hangulatú alkotás. Nem klasszikus old school, de nem is napjaink aktuális stíluselemeit felvonultató lemez. Tulajdonképpen olyan, ami várható egy ezt a fajta zenét három és fél, négy évtizede játszó muzsikusoktól: egyszerre merít a múltból, ragaszkodik saját gyökereihez, és veszi fel a jelen metal színterén felé dobott kesztyűt.
A nyitó Straight as the Crowbar Flies-t klipről már ismerhetik az irányzat és a csapat kedvelői. Ígéretesen és egyben zseniálisan indul a nóta a kissé Slayer-szerű riff-fel, amihez hamarosan a dob is csatlakozik. Mark jellegzetes orgánuma és énekstílusa azonban rögtön minden pályatársától megkülönbözteti a bandát. A basszus is kezdettől hangsúlyos, egyenrangú szereplője a játéknak, a két gitáros pedig remekül megtalálta az összhangot egymással, illetve a riffek és szólók aránya tekintetében.
A Slow Death címével ellentétben kifejezetten gyorsan indul, hangzásáról az egészen korai Overkill jut eszembe. A dalban legalább három különböző téma, tempó váltakozik, amelyet ez és a refrén „Dying to survive” sora is az emlékezetesebb tételek közé sorol.
Persze itt van még nekünk a második klipnóta, a Protomolecule is, amit hallva bennem valamiért a Mordred debütalbuma, az 1989-es Fool’s Game kívánkozik elő párhuzamként. Itt említeném meg, mivel itt érzem leginkább az anyag – számomra – egyetlen negatívumát, Galeon tamjainak dobozhangzását. Azt gondolom, hogy ma az ütőhangszernek ennél sokkal tisztább, erőteljesebb, dinamikusabb soundot is ki lehet keverni.
Nem véletlenül említettem az előbb Scott Holderbyék csapatát: az albumon a Spaced hozza a legerőteljesebb funkys lüktetést, plusz Biedermann énekstílusa és a basszus vibrálása is ezt a vonalat erősíti. A címadó szerzeményben a középtempós, sulykoló verzerészt lendületesebb refrénblokk követi, plusz koncerten, felemelt ököllel elég lesz annyit üvöltenünk a szövegből, hogy „We are the wrath of the gods”, és már meg is valósítottuk a színpadi és a nézőtéri energiák egyesítését. 🙂
A Behemoth már-már slágeres verzével andalít, azonban a gyors galoppritmusú refrén is ugyanilyen emlékezetes témával szolgál. A csiklandós gitár-dallammenettel induló Lucifer’s Awakening refrénje a „Calling the angel king… Lucifer’s awakening” sorokra van kihegyezve, de az idegen akcentussal énekelt összekötő sorok, az azokat követő bőgődörmögés és gitárszóló, illetve az akusztikus levezetés is igazi csemegével szolgál. Egyébként ez utóbbi magáról az anyagról is elmondható: sok finomság, izgalmas apró részlet, amelyek közé élmény elmerülni.
A Smells Like Teen Spirit-esen 🙂 riffelő Amazing Maniacal Monolith egy lomhább, tömörebb, súlyosabb darab, ami meglepő módon már bonus trackként jelenik meg a lemezen, holott Markék az előtte elhangzó hét számmal is csupán szűk 42 perc erejéig tartottak igényt a figyelmünkre. Ugyanez a helyzet a No Rest ’til Budapesttel is, ami annyira kilóg a sorból, hogy még az is felmerült bennem, hogy esetleg feldolgozásnóta, de nem. A dal meglehetősen érdekes mutáns: az első fele ék-egyszerű felépítésű és szövegvilágú, a második viszont tulajdonképpen egy instrumentális szám, amelyben a csapat neoklasszikus magasságokba emelkedik. Kíváncsi vagyok, milyen élmények ihlették: meg is kérdeztem a frontembertől, válaszát, válaszait hamarosan ti is olvashatjátok.
Nem egy Cynic-es, Sadus-os vagy Death-es bonyolultságú muzsika, éppen ezért progresszívnek csak óvatosan nevezném, de talán éppen emiatt van a csapatnak esélye arra, hogy a szélesebb közönség szimpátiáját is elnyerje vele. Én a magam részéről szurkolok nekik, ahogy annak is, hogy egy valakivel közös turné keretében, mondjuk, jövőre Magyarországot is útba ejtsék. Addig is, a Wrath of the Gods-nak akár az év végi Top 10-embe is van esélye bekerülni.
Újabb Bay Area-i (retró) hullám a láthatáron? Tavalyelőtt a Heathen és az Evildead, tavaly a Mordred, az Agent Steel és az Exodus, idén a Vio-lence és a Blind Illusion tért vissza új anyaggal. Ebből a díszes kompániából számomra már csak egy többé-kevésbé klasszikus felállásban (Anderson, Locicero, Alvelais, Camacho, Bostaph) rögzített, friss Forbidden-album hiányzik…
Leave a Reply