As I Lay Dying: An Ocean Between Us (2007)

Jómagam is azon “fémszívű” zenefanatikusok közé tartozom, akik erős fenntartásokkal közelítenek minden olyan, elsősorban az ezredforduló után kialakult metal irányzat felé, amelynek elnevezésében szerepel a “core” szó (metal, death, grind…). Ez nálam kiegészül még a jóval nagyobb múlttal rendelkező hardcore zenékkel is: valahogy soha nem tudtam lelkesedni az ebben a műfajban “utazó” együttesekért sem. Ezen új irányzatok iránt érzett szkepticizmusom viszont nem jelenti azt, hogy olykor-olykor nem hallgatok bele néhány, ebből a szcénából érkező és mások által kiemelkedőnek mondott új lemezekbe vagy számokba. Így történt ez annak idején a címben szereplő album esetében is.

Ha emlékezetem nem csal, valamikor 2007 végén hallottam, illetve láttam először erről a lemezről a Nothing Left című dalt egy Hammerworld-melléklet klipválogatás DVD-n. Nagyon tetszett a szám és a klip is. Ezután szereztem be a teljes LP anyagát, és hogy ez mennyire jó döntés volt, arra a most így, 15 év távlatából írt, pozitív hangvételű cikkem is bizonyíték!

Még mielőtt néhány konkrétumot írnék erről a zseniális lemezről, szeretném leszögezni, hogy az An Ocean Between Us-on hallható, tizenkét számos dalcsokor nálam – kizárólag csak a zenére koncentrálva – simán a világ legjobb THRASH metal lemezei közé tartozik! Ez egyesek számára túlzásnak tűnhet, de a teljes albumot végighallgatva erről bárki meggyőződhet! Szóval némileg humorosan szólva, ezt a fajta metalcore muzsikát, amit az As I Lay Dying ezen a lemezén produkál, 1986-ban még thrash metalnak nevezték. 🙂

Minden, ami a “csapkodós” műfajt jellemzi (gyorsaság, komplexitás, ritmusváltások, agresszió…), jelen van ezen az anyagon. A metalcore-ra jellemző kliséket legfeljebb csak a lemez hangzásában, valamint a tiszta és hörgős ének váltogatásában fedezhetjük fel. Mivel az album keverését a “jó nevű” Colin Richardson végezte, a végeredmény, mondhatni, tökéletesre sikerült. Most, hogy e cikkre készülve egy párszor “fülesen” is meghallgattam az anyagot, ezt még inkább alátámaszthatom. Úgy szól, mint az állat! Hehe!

A fentebb említett szubjektív műfaji besorolásomat mintegy alátámasztandó, még egy bizonyíték, hogy az albumon nyolc gyors és csak négy lassabb szám hallható. Ráadásul a lassúk közül a Separation és a Departed csak amolyan egy-két perces intró, illetve dallamos, instrumentális gitárszösszenet. Persze a gyors dalok is, mint például a Within Destruction, a Forsaken és legfőképpen az über thrash Comfort Betrays is tartalmaznak remek kiállásokat, ultra intenzív középtempós részeket, ikergitáros melódiákat stb., szóval unatkozás kizárva.

Egészen a hetedik számig kell várnunk, hogy egy tényleg lassabb szerzeményt hallhassunk, ami a meglehetősen kellemes hangulatú I Never Wanted képében érkezik meg. A dalokban nagy hangsúlyt kapnak a főleg a refrénrészekben hallható tiszta énekrészek, és sok esetben “enyhítő körülményként” 🙂 szolgálnak a helyenként igencsak agresszív zene befogadhatóságának tekintetében.

Kedvenc számom a The Sound of Truth. A refrén alatti riff néhány hallgatás után örökre bevésődik az ember elméjébe. Ilyen témát csak a legnagyobbak tudnak kitalálni. Az ehhez a dalhoz készített klip története egyébként egyenes folytatása a Nothing Left-hez készült klip cselekményének.

A banda számára ez a lemez hozta meg az igazi áttörést, és tette őket a műfaj egyik “nagyágyújává”. Egyebek mellett egy Grammy-jelölés, Billboard lista 8. hely és Top Rock lista 1. hely is jelzi ennek az albumnak a nagyszerűségét. A megjelenés hetében 39 ezer példány fogyott belőle.

Végezetül! Ha esetleg nem ismered ezt az albumot, és szereted a gyors zenéket, legfőbb ideje, hogy magadévá tedd ezt a szülinapos mesterművet! Jobb később, mint soha! Jó szórakozást! UFF!

A szerző: Sipy 96 Articles
Az egykori Detonator zenekar énekese. Jelenleg szabadúszó, motoros rocker.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*