Arch Enemy: Deceivers (2022)

Sipy:

Az Arch Enemy számomra azon kevés bandák egyike, akik a “barátságunk” kezdete óta (ami esetünkben körülbelül 15 évet jelent) sosem okoztak csalódást. Talán ezért is külön örömömre szolgál most, hogy ezen új anyagukról úgymond naprakészen, a hivatalos megjelenés napján cikkezhetek! Valamelyest ezzel is kifejezve a csapat iránt érzett, kiemelt szimpátiámat. Emlékszem, már tavaly év vége felé megjelent két előzetes dal erről az anyagról, amiből egy tavaszi, új album megjelenésére lehetett következtetni. Ehhez képest némileg csalódás volt számomra, amikor az egyik klip alatt akkor még július 29. volt megjelölve hivatalos megjelenésként. Ebből a dátumból lett aztán augusztus 12. A korán elkezdett promóciónak köszönhetően, az évből eltelt eddigi bő hét hónapban körülbelül kéthavonta jelent meg új dal a lemezről, ami persze oda vezetett, hogy az új LP több mint a felét már ismerhetik a hozzám hasonló, kíváncsibb rajongók. Nyilván senkinek nem kötelező meghallgatni egy album előzetes számait, szóval akit esetleg zavar, hogy már ismeri az album dalainak a nagy részét, az csak magát okolja! 🙂 Nekem egyáltalán nem volt ezzel problémám. Egy új kiadvány korrekt megítélése sokunkban úgyis csak a teljes anyag többszöri végighallgatása után alakul ki. Mert egy igazi metalos nem számokban, hanem lemezekben gondolkodik. UFF! 🙂

Egy AE-kaliberű csapat esetében szerintem jogosan elvárható, hogy a lemezhangzás is a lehető legmagasabb színvonalú legyen. Ezen elvárásnak ez az anyag szerintem maximálisan megfelel. Tisztán és erősen szól a cucc!

Én már régóta vitatom Amotték műfajon belüli, általánosan elfogadott besorolását, miszerint ők egy melo-death metal együttes. Ez talán a korai időszakukra igaz lehetett, de az utóbbi négy-öt albumukat nézve a zenéjük – Alissa hörgésétől eltekintve – jóformán semmilyen death metalos jellemzőt nem hordoz! Én sokkal inkább a heavy/power és főleg a thrash metal jellegzetességeit hallom a lemezeiken. Viszont rájuk vonatkoztatva a “melodic”, azaz “dallamos” jelző vitathatatlan!

Az albumot indító Handshake with Hell egy jó kis heavy-power döngölés némi Judas Priest-es feelinggel megspékelve, valamint színesítve Alissa kifejezetten jónak mondható, tiszta énekrészeivel. E dal második felében, a lágy, “lebegős” részben olyat énekel a “lyány” :-), hogy jó néhány szimfo metal bébi is megirigyelhetné.

Az ezt követő Deceiver, Deceiver nálam egyértelműen a thrash metal égisze alatt alkotott, intenzív “adrenalinfröccs”, amit sebességben csak a The Watcher kissé metallicás (Damage Inc.), ultragyors főriffje “fejel meg”. Nálam mindkét dal telitalálat!

Nagyon bejönnek még az Sunset Over the Empire-ben hallható Slayer-es gitárrészek, de már elsőre megfogott a Spreading Black Wings-ben a verze alatt játszott riff is. Általánosságban elmondhatom, hogy az album egyetlen számánál sem éreztem úgy, hogy töltelék jelleggel szerepelne az anyagon. Minden “alkatrésznek” megvan a maga helye a “szerkezetben”. Szerintem a tizenegy számhoz a 45 perces játékidő is ideálisnak tekinthető.

Ha valaki világmegváltást várt az “Ősellenségtől”, az talán csalódott lehet. Én azt kaptam, amit vártam: egy igényes és nagyon jó metal albumot. Jó szórakozást! UFF!

Reaper:

Igencsak meglepődnék, ha én lennék az egyetlen ember, akit 2014-ben nem taglózott le Angela Gossow kilépése. Püff, majd 10 év eltelt már. Távoztával, illetve Alissa White-Gluz érkezésével tagadhatatlanul megváltozott a szitu, hiszen egyben a zene is átalakult, persze nem lettek technósok, de azért na, a változás tagadhatatlan.

Én is sokáig emésztgettem a váltást, de el kellett fogadni, hogy azok a bandák maradtak igazán sikeresek a 2010-es évek után, akik lazítottak a keménységükön, így Angelával elhagyták azt az igazi doom/death-es hangzást és világot, ami igazán jellemezte őket. Bár az is lehet, hogy ez elkerülhetetlen volt, elvégre ő maga sem tagadta, hogy már belefáradt az egészbe. Vitte a kis világát is, Alissa pedig hozta a sajátját. Szerintem ezt meg lehet érteni.

És azt is el kell fogadni, hogy hozzá sokkal inkább való ez a világ és zene: friss csaj, friss zene, így ami köré épült, az semmivel sem rosszabb, csak más, sőt az új Arch Enemy ugyanúgy A kategóriás zenét csinál, csak mai vérrel telítve, az új kor kihívásainak tesz eleget. Mindezek ellenére igazán meggyőző albumot eddig nem sikerült elém tenniük: egy csomó jó cuccot hallottam tőlük, ám valami mindig hiányzott belőlük, vagy csak szétesettnek éreztem őket. Általában találtam valami egészen faxa dalt rajtuk, de egészében nem vágtak a falhoz. Egészen idáig.

Michael Amott és bandája végleg elengedte a múltat, és talán pont ez hiányzott egy igazán jó cucchoz. Az egész album az elejétől a végéig egy ultrabrutál melo-death cucc, semmi töltelék vagy kiegészítő dal, csak egy nagy száguldás a maguk poszt-apokaliptikus világában, plusz ehhez illő szövegvilág és zene. Apropó, zene: bár egyeseknek elég light-osnak hangozhat (bár, akkor minek olvasnak erről az albumról 🙂 ), kifejezetten zúzós lett, Loomis poweres szólói is most valahogy mindenhol klappolnak, Amottal remekül dolgoznak együtt, beszéljünk akár a Spreading Black Wings-ről vagy a Handshake with Hell-ről. Mindkettő kiemelkedően jó szám, remek témákkal, bár nem tagadom, a nyitódal nagyon elvitte nálam a showt: hiába nem a legerősebb nóta, de Alissa tiszta énekhangja, stílusváltásai teljesen levettek a lábamról, annak ellenére, hogy néhol egy kicsit soknak éreztem, de hibahatáron belül van.

Az utána jövő címadó nótánál egy fokozattal feljebb lépnek. Az album legthrashesebb része ez, belerejtett rockosabb riffekkel, és bár az utána következő In the Eye of the Storm szintén kiváló szám, mégis egy kicsit visszafogottabbnak tűnik, és ez tagadhatatlanul lerontja az előző dalt is.

A Sunset over the Empire teljesen más húrokat penget, és szerintem az album legerősebb száma az uccsóval egyetemben. A basszussal nyitó, kicsit thrash-klisékkel operáló szám nagyon üt, mind az énekkel, mind pedig a kicsit filmzenés kórusrészekkel. Erősen csodálkoznék, ha koncerteken nem zabálná a közönség, de van azért még pár tétel, amiket szintén biztosan hallani fogunk, hiszen van itt még nekünk egy Poisoned Arrow és egy House of Mirrors is. Ezek már teljesen más húrokat pengetnek, pontosabban Loomis: riffjeinek hála, tagadhatatlanul poweres cuccok lettek, így ezek az album leg-heavy/death-esebb számai, és bár nem váltják meg a világot, mégis üde színfoltjai az albumnak, talán pont azért, mert csak ez a kettő az, amelyek igazán ezen a vonalon futnak.

A záró Exiled from Earth pedig egy méltatlanul rejtegetett szám, zárásnak jobbat nem is lehetett volna választani. Mintha minden számból kicsipegették volna a legjobb elemeket, és kirakós formájában összetologatták volna; annyira ül ez a szám, és feledteti a többi apróbb hibáit. Bár ezek a One Last Time-ról is elmondhatók lennének, amely remek basszustémákkal van tele, mégis az előbbi sokkal több technikássággal van megáldva, magasztos feelingje pedig méltó egy ilyen album zárásához.

A Deceivers tagadhatatlanul az új korszak legjobb lemeze, mind zeneileg, mind technikailag. Az Alissa-Amott-Loomis trió végre letett az asztalra egy nem tucat albumot, remek nótákkal, szépen felépített számokkal, és itt-ott ugyan túl lett tolva, de az erőteljesebb szólók és az ének kitágítása itt kifejezetten jót tett az albumnak, ami mindenképpen az év egyik legjobb alkotása.

A szerző: Rattle Inc. 282 Articles
A Metal Attack fanzine-t 1988 őszén indította két egri főiskolás, Benjoe és Coly. A lap a nyolcadik számtól jelent meg Rattle Inc. név alatt. A kiadvány összesen 18 számot élt meg, és 1991 tavaszán szűnt meg. A fanzine - negyedszázados kihagyást követően - online változatban, 2016 decemberében kelt újra életre a Facebook-on, és 2017 januárjában kapott saját felületet.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*