„Olyan Manowar-os” – jött az ajánlás a svéd Vanquisher bemutatkozó lemezével kapcsolatban, én pedig arra gondoltam, miért is ne hallgassam meg az anyagot. Ha már egyszer a nagy példakép az utóbbi egy évtizedben nem kényeztetett el bennünket értékelhető alkotásokkal (a két, EP-ként eladott alibizést, a 2019-es The Final Battle I-et és az idei Highlights from the Revenge of Odysseus-t nem nevezném annak), nézzük, mivel állnak elő követőik! Vajon képesek-e betölteni –például jelen cikkem főszereplői, a malmői marconák – a nagy előd által hagyott űrt?
A 2014-ben alakult skandináv horda egy 2017-es demó EP-t, a Demonstration of Powert követően csupán most jelentkezett új szerzeményekkel, amelyekből össze is állt a csapat debütalbuma. A heavy/power metalt játszó zenekar dalaiban a Robert E. Howard által megálmodott Conan-univerzumot énekli meg, amihez természetesen a barbár imázs is nélkülözhetetlen. Akárcsak Joey DeMaio-ék, a Vanquisher tagjai is szőrmékbe, bőrökbe öltöznek (plusz jól össze is maszatolják magukat), illetve német-osztrák pályatársaikhoz, a Warkingshez hasonlóan hangzatos nevek, kitalált karakterek mögé rejtik valódi énjüket. A horda felállása eszerint Niord of Nordheim – ének, Heimdal the Warlord és Horsa the Untamed – gitár, Wulfhere the Executioner – basszus, valamint Gorm of the Pounding Hooves – dobok (egyébként ezeket a neveket is Howard egyik novellájából, A fagy-óriás lányából vették).
Niordnak hasonló a hangszíne, mint Eric Adams-nek, viszont kisebb hangterjedelemmel rendelkezik. A basszus egyáltalán nem hangsúlyos, és a zene átlagsebessége is nagyobb, mint amit a veterán amerikai csatahajótól megszokhattunk. A felállásnak köszönhetően itt ugye kétgitáros megoldásokra is lehetőség nyílik, plusz ami a New York igaz szívű harcosainak muzsikájához képest többlet, azok a hejj-ezős, óóó-zós vokálok. Talán nem nagyon lövök mellé, ha azt mondom, a Vanquisher zenéje a Manowar és a Warkings muzsikájának keveréke (mellettük a svájci Septris neve ugrik még be párhuzamként): míg az anyag elején az előbbi a hangsúlyos, a végén az utóbbi válik azzá.
Az albumot nyitó Nemedian Chronicle az ebben a műfajban kötelező, a fantasy-hangulatot megalapozó intró, dobbal, szimfonikusokkal, s amelyben a narrátor emelkedett hangnemben sorolja fel e kitalált világ dicső birodalmait. Az ezt követő The Pride of Aquilonia az anyag húzónótája, legnagyobb slágere, amelyben a Manowar korai dalainak jellegzetes lüktetése köszön vissza. Nem sorolom fel valamennyi szerzeményt, inkább csak néhány kuriózumot emelnék ki. Már a Storming Venarium is magas fordulatszámon pörög, ám a Reaver-ben végképp elragadja hőseinket a sebességmámor – a Manowar a legritkább esetben (vagy soha nem) kapcsolt ilyen tempóra. Ráadásul a Trapped On Shamu’s Plain nagy részében és a Savage Sword-ban is hasonlóan sietősre veszik, úgyhogy bármennyire is a történetmesélés van a középpontban, az An Age Undreamed of semmiképpen nem nevezhető egy ráérősen hömpölygő, epikus heavy metal alkotásnak. 🙂
A lírainak induló, himnikus Cimmeria énekhangjáról és verzedallamairól olyan kiválóságok jutnak eszembe, mint a Psychotic Waltz és a sajnos még mindig csak egylemezes The Doomsday Kingdom, a refrén pedig ismét csak Septris-es. A lemezt záró Serpent God-ban változatos témák követik egymást, úgyhogy azt mondhatom, ez is az anyag egyik kiemelkedő darabja.
A jövőben talán a megjegyezhetőbb refrénekre feküdhetnének rá egy kicsit srácok, mert itt abból érzésem szerint – sajnos – elég kevés van. Fentebb említett favoritom mellett a Priests of Set főtémáját gondolom még erősnek („They are the black magicians / fear the priests of Set / they praise the Serpent King / in Stygia where shadow reigns…”), a többi számcímet nézve viszont egyedül a Savage Sword-ről ugrik be valami. Ezzel együtt sokadszorra is jó hallgatni az anyagot, amit nem neveznék koppintásnak (annál ügyesebben keverik a Manowar-t más ízekkel), de túlzottan eredetinek sem. Conan-rajongók számára kifejezetten ajánlott.
Leave a Reply