Az elkövetkezőkben egy első és egy utolsó találkozás emlékét elevenítem fel.
Theatre of Tragedy: Assembly (2002)
Képzeld el, hogy valakinek ez a lemez az első benyomása a Theatre of Tragedy-vel kapcsolatban! Nyilván elkönyveli magában, hogy oké, ezek ilyen zenét játszanak, aztán felvilágosítják, hogy hé, van itt egy Velvet Darkness They Fear is… 🙂 Velem is ez történt, de nem is ez a lényeg, hanem hogy az ős-ToT-rajongók mit szóltak ehhez a pálforduláshoz – ami ugye nem ekkor, hanem már egy albummal korábban kezdődött. Az eleinte death/doom-ban utazó norvég szeptett muzsikája idővel gót rockká/metallá szelídült, majd a 2000-es Musique-on már indusztriális és techno-elemekkel is zsonglőrködő elektro-poppal sokkolták hallgatóikat. A hörgés eltűnt a zenéből, Raymond István Rohonyi is tisztán énekel; az ő verzetémáit Liv Kristine Espenaesnek a refrénekben megcsillanó, tündéri szopránja ellenpontozza. Az ezredfordulótól kezdve a gitár háttérbe szorult, a helyét jórészt kraftwerkes, Die Krupps-os komputerprogramok vették át, mi több, a két rebellis albumról teljes mértékben száműzték a basszusgitárt, és az Assembly-t az sem tette súlyosabbá, hogy erre az időszakra két gitárost is csatasorba állítottak.
Egyébként a Theatre of Tragedy zeneileg nagyon hasonló pályát járt be, mint a Paradise Lost. A kezdeti morcosságot férfias szentimentalizmus, sötét romantika váltotta, majd jött a két hitehagyó album, amelyeket követően a banda muzsikája valamelyest visszakeményedett, ám Greg Mackintoshékkal ellentétben a norvégok nem élték túl ezt a hullámvasutazást: hetedik albumuk megjelenését követően, 2010-ben feloszlottak. Az sem lehet véletlen, hogy Liv Kristine éppen az Assembly elkészítését követően távozott a csapatból. Mintha neki tetszett volna kevésbé az új zenei vonal… S minthogy kilépését követően egykori társai is „jobb belátásra tértek”, ilyen szempontból okafogyottá vált a szakítás…
Az Assembly egyértelműen egy, a korábbitól eltérő közönséget megcélzó, meglehetősen műfajidegen alkotás. Aki másfajta muzsikákra is nyitott, annak akár még be is jöhet a lemez, az ortodox metalosok viszont kénytelenek beérni az anyag gitárhangokban dúsabb pillanataival – amelyek azért a legtöbb számban előfordulnak. A dalok sorát nyitó Automatic Loverben Rohonyi hangja a Die Krupps-ot juttatja eszembe, de a Universal Race hangszereléséről is ugyanennek a pályatársnak a neve ugrik be. A dal géphangú „eins, zwei”-ezése pedig a Kraftwerkkel von párhuzamot. Az énekesnő hangja, stílusa ezzel szemben a ’80-as évek popvilágának erőtlen, többnyire túlhájpolt üdvöskéit, Kim Wilde-ot, Sandrát, C.C. Catch-t idézi.
Amikben viszont – szerencsére – nincs hiány, azok a fogós refrének, amelyeknek köszönhetően olyan dalokat említhetek a kedvenceim között, mint a Universal Race, az Episode, a Play, a Superdrive, az Envision vagy a Flickerlight. Hoppá, máris a dalok felét felsoroltam! A Let You Down-nak a lendülete tetszik, a Starlit-ban Liv Kristine hangja pedig szinte simogat. Tegyük hozzá, az Envision verzedallama meglehetősen hasonlít a bónuszként felhangzó The Supremes-feldolgozás, a You Keep Me Hanging On alaptémájához. 🙂
Az Automatic Lover után legközelebb a tizedikként érkező Liquid Man és az azt követő Motion, ami hidegen hagy. Úgy tűnik, a végére egy kissé leült a hangulat, elfogytak a refrénötletek; a lemez utolsó kilenc perce egyértelműen halványabb az előtte elhangzottakhoz képest.
Az Assembly-n hallható zene egy izgalmas mutáns: két rész elektronikus tánczene, egy rész metal. Hogy ez kinél mennyire bizonyul életképesnek, ízlés dolga. Nekem a szépen formált refrének és a gitáros döngetések jönnek be róla, a szintis prüntyögés nyilván kevésbé. Az „első szerelem” okán azonban összességében ma is tetszik ez a lemez. És nektek?
Stratovarius: Elements Pt. 1 (2003)
Az ezredfordulón nagyjából egyszerre ért utol a Destiny és az Infinite album, s új keletű barátságunkat egy, a szép emlékű Petőfi Csarnokban 2000 áprilisában rendezett Sonata Arctica–Rhapsody–Stratovarius buli koronázta meg. Ám valamiért úgy alakult, hogy onnantól inkább visszafelé keresgéltem a csapat diszkográfiájában, mintsem hogy friss rajongójukként folyamatosan magamévá tettem volna az újabb megjelenéseket.
S hogy mi ennek az oka? Az egyik Timo Kotipelto orgánuma, ami finoman szólva nem tartozik a kedvenc énekhangjaim közé, a másik pedig az Elements Pt. 1 album, ami inkább megtorpanásra, mint lelkesedésre késztetett. Úgyhogy most újra elővettem ezt az anyagot, hogy kiderítsem, annak idején mi lehetett vele a bajom.
Pedig a felállás, amely e dalcsokrot megalkotta, egészen parádés: Kotipelto mellett – ahogy az 1996-os Episode LP óta valamennyi Strato-korongon, itt is – két honfitársa, Timo Tolkki gitáros és Jari Kainulainen basszusgitáros, a svéd billentyűs, Jens Johansson és a német dobos, Jörg Michael tolja a nagyívű, dallamos power metalt. Ám míg a cikk elején említett két kedvenc albumomon az ütős, emlékezetes, egymáshoz képest változatos nóták vannak túlsúlyban, és így a róluk alkotott összkép is pozitív (ráadásul a két anyag látványosan, jól hallhatóan különbözik egymástól), az Elements Pt. 1 esetében gyakran érzem azt, hogy Tolkkiék ismétlik önmagukat, konkrétan újra az Infinite hangulatát igyekeznek megidézni, az ott kikevert csodaturmixot újraalkotni. Másrészt egy kicsit túl sűrűn vagyunk részesei lírai pillanatoknak (amelyekben ráadásul még inkább előtérbe kerülnek az énekes dobhártyarepesztő magasai).
Az album remekül indul a lendületes, karakteres Eagleheart-tal, amelyben a szinti hozza a fődallamot. Szerintem egyértelműen ez az album legjobb nótája, de a középtempós, szimfonikus háttérhangokkal színesített Soul of a Vagabond is izgalmasan lüktet. Viszont bármennyire is pörög az ezt követő Find Your Own Voice, számomra olyan semmilyen dal, feledhető alkotás. A Fantasia (akárcsak később a címadó) kétarcú szerzemény: a kezdeti ellágyulást hallva egy kissé elfelhősödik a homlokom, az utána következő, már jóval súlyosabb veretés viszont nagyon bejön, plusz a – gitárhangú szinti vagy szintihangú gitár – szólóját, az alatta beinduló basszussal is nagyon kitalálták. Megjegyzem, csaknem tízperces játékidejével ez csupán a második leghosszabb tétel a lemezen, a címadó nóta két perccel túltesz rajta.
A Papillonban a líra és a magas énekhangok dominálnak, s bár ebben a számban is meg-megdörren a gitár, összességében ez az egyik olyan nóta, amelyik messzire elüldöz az album közeléből. Az instrumentális Stratofortress szerencsére már első hangjaival feledteti az előző perceket. A neoklasszikus ízű gitár-billentyű duó alatt jól hallhatóan a basszus is ott gurgulázik, Michael pedig élő géppuskaként ropogtatja mindezek alá a ritmust; a kissé egyszerűre vett középrészt követően pedig a dal templomi orgona hangjaival zárul.
A címadó számban, gyanítom, a szövegi mondanivaló az elsődleges. Valami igazán monumentálist akartak itt összehozni, némi „nagyzenekari” díszítéssel, amiből nekem természetesen a metalosabb részek, a darálós, lovaglós és a döngölő, lassú középtempók jönnek be, Kotipelto egy szál akusztikus gitárral kísért éneke kevésbé. Ebben a dalban leginkább a finálé tetszik: a magasztos kórus, amire Kotipelto is ráénekli a maga témáit, a gitár pedig végig ott hullámvasutazik a háttérben, plusz a szintetizátor kasztnijából kiszabaduló „szimfonikus zenekar” is hallatja a hangját.
Befejezésként pedig érkezik az előző nóta kistestvére, az A Drop in the Ocean, ami szintén egy lassú, lamentáló, gitárral és nagyzenekarral kísért „egy szál ének” dal. Minimum 19 perc líra a 62-ből – nekem egy kicsit sok a nyugiból. Nem hallgattam még, úgyhogy kíváncsi vagyok, a még ugyanebben az évben megjelent Elements Pt. 2-n vajon változtak-e az arányok a metalosabb részek javára. Itt három szám (az Eagleheart, a Soul of a Vagabond és a Stratofortress) jön be igazán, plusz további két dalnak (a Fantasiának és a címadónak) vannak számomra jó pillanatai. A Find Your Own Voice-ot és a Learning to Fly-t egy kissé tölteléknek érzem, a Papillon és az A Drop in the Ocean hallatán pedig többször is késztetést éreztem arra, hogy „tekerjek”, vagyis tényleg elég felemásak a benyomásaim ezzel az alkotással kapcsolatban.
Leave a Reply