Strapping Young Lad: City (1997)

Mielőtt nekiálltam ennek a cikknek, heteken keresztül szinte mindennap meghallgattam a Cityt, de egyébként is gyakran megfordul a lejátszómban. Egyszerűen nem tudom megunni. Egyetlenegy hibája van: rövid. Nekem legalábbis az, mert egy ilyen zseniális albumból akár háromszor annyit el bírnék viselni. Na, de sebaj, elégedjünk meg ennyivel, ha véget ér, indítsuk újra!

Devin Townsend neve mára fogalom lett a kemény zene világában, de már jó ideje felszámolta a Strapping Young Lad-et, és saját néven ad ki lemezeket, azokat is eltérő kifejezésekkel megtoldva – Project, Band stb. Igazából ennek nincs jelentősége, inkább annak van, hogy kissé eltávolodott az ipari metaltól, és sokkal dallamosabb, valamint spirituálisabb zenét játszik. Én ezt az oldalát is nagyon szeretem, remek albumok születtek az évek során Devin kezei alatt, de ezek elemzése helyett most inkább visszakanyarodnék az „anyabandához”.

Strapping Young Lad

Első „találkozásom” Devinnel sokáig csak hír formájában történt. Steve Vai Sex & Religion albumán bukkant fel először énekesként, de valahogy sosem vonzódtam a gitárhősökért, így annyira nem kapkodtam a korong után, pedig elég jó kritikát kapott a szaksajtóban. Aztán évekkel később egyszer csak előállt saját zenekarával, a Strapping Young Lad-del, ám meglepő módon a Heavy as a Really Heavy Thing egy keményebb irányba mutatott, viszont így már jobban érdekelt Devin munkássága, de még „kivártam” az igazi nagy dobásig, a második SYL albumig, amely nem volt más, mint a City. Erről a korongról már igen magasztos hozzászólásokat olvastam, szóval itt volt az ideje, hogy megismerkedjek a Strapping Young Lad zenéjével.

Évekkel később azért meghallgattam azt a bizonyos Sex & Religion albumot, és nagy meglepetésemre semmi izgalmasat nem tapasztaltam Devin énekében, pedig ódákat zengtek a hangjáról, és sajnos maga a zene sem fogott meg különösebben. Bezzeg a City-ben! Na, ott minden rendben volt, de még hogy! Ha azt mondom, hogy ez egy ízig-vérig metal album, még közelében sem járok az igazságnak, mert ez még annál is több. Minden benne van, ami ennek a műfajnak a savát-borsát adja: keménység, tempó, óriási riffek és szólók, remek dallamok, valamint változatosság, amire én elég kényes vagyok, mert nem szeretem az egysíkú muzsikát. De nem rajongok a csöpögős betétekért sem, és persze itt nyoma sincs ilyennek, de mégis fogós témákat énekelt és játszott fel Devin és zenekara.

Apropó, zenekar! Az első albumot tulajdonképpen Devin szólólemezeként aposztrofálhatjuk, kiegészülve néhány vendégzenésszel, de a City már egy „rendes” felállással készült. A legnagyobb dobás kétségkívül Gene Hoglan „szerződtetése” volt, aki bizonyított többek között a Dark Angelben is, ám szerintem itt még pár lapáttal rá is tett. Nekem innentől számít az egyik kedvenc dobosomnak. Természetesen a szakma is felkapta rá a fejét, mert sokat foglalkoztatott ütőssé vált ezután. De megemlítem Jed Simont (gitár) és Byron Stroud-ot (basszusgitár) is, mert ők is szerves részét képezték a gépezetnek.

Devin Townsend, a főnök

Jól indul az album (Velvet Kevorkian), olyan témákkal operál a banda, amely rengeteg izgalmat rejt, szinte izzik a levegő azt jelezve, hogy mindjárt berobban olyan zene, ami letépi az ember fejét. Ja, igen, mert az első tétel tulajdonképpen intro, és abszolút olyan érzésem van, mintha próbálgatnák a zenészek a hangszereiket, Devin meg a hangszálait edzené. És érkezik is bő egy perc után az All Hail the New Flesh, ám itt már nincs kecmec, beindul a gépezet kegyetlenül. Mintha egy riff-gyárba lépnénk be, szakad ránk mindenhonnan az elektronikus hangzuhatag, de nem lenne a zenekar neve Strapping Young Lad, ha nem épülnének be nyugisabb, dallamosabb részek is. Ez még mindig egy picit játszadozás, csak hogy az arcunka kapjuk a lemez legbrutálisabb nótáját, az Oh, My Fucking God-ot. Azt hiszem, már a címe is sokat mond, de a zene tényleg elképesztő. A dal közepén már úgy érzem magam, mintha egy tébolydában lennék, olyan zenei káoszt önt a nyakunkba Devin és társai. Szerintem a főnök tuti nem volt béta állapotban, amikor ezt a nótát megírta, de akkoriban nem is élt szerzetes életet, és problémája is volt egy rakás. Jó lenyomata ez a pár perc az akkori személyiségének.

A Detox középtempós darával aprít, és ami feltűnő, hogy remek húzása van a dalnak. Természetesen nem maradhatnak el a nagyívű dallamok, én először éreztem azt, hogy Devin mindent tud a hangjával. Ha kell, teli torokból üvölt, de ha úgy adódik, akkor előveszi „barátságos” orgánumát is. A nóta egyébként Gene dobjátékának is köszönheti lüktetését, nem cifrázza agyon, de olyan érzéssel adagolja a tempókat, amit csak ő tud. A Home Nucleonics nem túl hosszú, ellenben elég vad. Na, nem annyira, mint az Oh, My Fucking God, de ebben a nótában is a pszichopata Devint hallhatjuk; érdekes zenei megoldások tömkelegét préselte bele a korongba kanadai barátunk. És persze az ének is elég „megosztó”, de ezt el is várjuk tőle, mert ez itt még mindig a SYL. 😊

Az AAA visszafogottabb tétel az előbbiekhez képest, de azért lírai számnak nem nevezném. Zeneileg lassabb, vontatottabb, de sok fifikás részt is becsempéztek a fiúk ide. Tetszik, ahogy a „no one” sorokat ismételgeti Townsend, és természetesen a maradék vokális rész is topon van. Mi is jöhet ezután, mint egy kiváló METAL zúzás, ami nem más, mint az Underneath the Waves. Devin ismét magára öltötte kényszerzubbonyát, abban gyalulja le az agyamat. De annyira, hogy ez a dal nálam mindent lesöpör az asztalról. Ha összeállítanék egy tízes listát kedvenc számaimból (amit nem teszek meg, mert szinte lehetetlen küldetés), ez a nóta tuti benne lenne. Nem elég, hogy fénysebességgel száguld a dal, Devin akkorát énekel a refrénnél, hogy el sem hiszem. Dallamai szárnyalnak, de közben mélység, keménység van bennük, nem is értem, hogy nem szakadtak el a hangszálai, miközben ezt felénekelte…

Meglepő módon egy dallamos és merőben más stílusú nóta következik, a Room 429, de még sincs ebben semmi különös, mert ez egy feldolgozás a Cop Shoot Cop nevű noise/industrial rock együttestől. Az eredetitől nem sokban tér el, jó dal, amit hitelesen ad elő a zenekar. Az album végére kell is a „levezetés”, mert elég kemény perceken vagyunk túl, így a záró tétel is hasonló skálán mozog, mint az előző, de nem érzem azt, hogy leülne a lemez, épp ellenkezőleg, jól esik egy kis „pihenés”. Na, nem lehet azért hátra dőlni, mert a Spirituality is tartogat meglepetéseket, leginkább nyomasztó hangulata és a megcsavart zenei témái miatt izgalmas utazássá érik be.

Szóval, 39 perc tömény metalt kaptunk az arcunkba, amely néhol fájdalmas, néhol túl „őszinte”, de túlmutat minden zenei klisén, és mindenképpen feloldozást nyújt. Nekem egyértelműen megváltás ez a korong. Ha létezik egyszerre brutális, technikás és dallamokkal teli dalgyűjtemény, akkor a City-ről kijelenthető, hogy az. Ezzel a koronggal nagyon magasra tette a lécet Devin, de számomra az összes Strapping Young Lad album zseniális. Nem is értem, miért nem értek el olyan szintet, mint például a Rammstein, vagy Marilyn Manson, bár ennek ebben a műfajban nincs jelentősége. A City korszakalkotó mestermunka, minden metal-rajongónak a polcán a helye!

About Zozzie 315 Articles
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy mikrobiológiai fermentációs cégnél üzemvezető.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*