Az ezredforduló környékén remek progresszív metal anyagok születtek Magyarországon. Ezek egy része akkor engem is megtalált, ezt követően viszont valamiért a szekrény mélyére kerültek nálam. Közülük vettem elő most kettőt.
Stonehenge: Angelo Salutante (2001)
Úgy emlékszem, már megjelenését követően is hamar nagy respektje lett ennek az albumnak, mondván, milyen profi muzsika, nemzetközi színvonalú produkció. Ehhez képest szomorú, hogy viszonylag hamar véget ért az ígéretesen induló sztori. A csapat még 1992-ben alakult Veszprémben, demók sorát követően, az új évezred elején jelent meg a bemutatkozó nagylemez, az Angelo Salutante, amit négy évvel később a Bátky Zolival írt, de más által felénekelt Nerine EP követett, de a csapat akkor már nem volt aktív. 2011-ben, a csillebérci metal fesztiválon, egyetlen koncert erejéig, némileg módosult felállásban ugyan még felléptek, de utána nem folytatódott a történet, és BZ szerint már nem is fog.
A lemezt rajta, vagyis Bátky Zoltán énekesen kívül Bóta Balázs gitáros, Baki Ádám billentyűs,Temesi Bertalan basszusgitáros és Szabó Kristóf dobos jegyzi. A kvintett olyanfajta progresszív metalt játszott, amivel elsősorban a Fates Warning és a Dream Theater hazai rajongóinak okozott nagy gyönyörűséget. Az anyag talán legnagyobb erénye, hogy a magas szintű zenei tudás egy pillanatra sem válik rajta öncélúvá. A muzsikusok a dalokra fókuszáltak, s bár a tucatnyi nótából öt is túllépi a hatperces játékidőt, azok sem a vége-nincs szólóktól, hanem a kigondolt zenei szerkezettől lesznek viszonylag terjedelmesebbek.
Ahogy azt magyar csapatok esetében megszokhattuk, a szerzemények alapvetően ének-központúak. Nekem a tempósabb témák, illetve a klasszikus zongora helyett a szinti hangjai jönnek be jobban. Az első nóta, amelynek refrénjére felkaptam a fejem, a Wendigo (BZ a Stonehenge után egy ilyen nevű csapatban folytatta pályafutását). Másik kedvenc dalom a keleties motívumokra épülő, egészségesen komplex, szintén remek refrénnel megkoronázott Full Moon, de a Between Two Worlds is ugyanilyen impresszív szerzemény. Zoli hangja is ez utóbbi számban tetszik a legjobban.
A Newcomer a zongorás részek okán az Awake-korszakos Dream Theater-t juttatja eszembe. A rövid címadó tétel nagyon nem metal, szerencsére rögtön ott van utána a jóval fémesebben megszólaló Angels. Az anyagot mindezeken túl olyan hangszigetek varázsolják egészen egyedi tájjá, mint az esős, sámánénekes intró (Invocation) vagy a Whisper csellós-zongorás légiessége. A záró, szintén instrumentális Yellow elégikus egyhangúsága pedig egyfajta outró: elvezet, átvezet valahová, miközben kimossa belőlünk az előző nóták parázsló pillanatait.
Bár még akkoriban is kedveltem a fentebb említett külföldi zenekarokat (a Dream Theater-t jobban), ez a muzsika számomra – ha nem is túl, de meglehetősen – lágy volt. Talán ezért sem hallgattam agyon. Ma is inkább azt mondom rá, hogy inkább szép, mint kemény. Ami viszont biztos: érdemes a világ zajait, ingereit kizárva, csak a zenére koncentrálva ízlelgetni az egyes szerzemények finomságait.
A valamivel több, mint egyórás játékidő ránézésre soknak tűnhet, ám tanúsíthatom: észrevétlenül jutunk túl rajta, az anyagnak nem nagyon vannak ásításra késztető pillanatai. 🙂 Én újra felfedeztem magamnak a Stonehenge egyetlen nagylemezét, amit a dallamok és a szépség híveinek ajánlok.
after@all: A.C.I.D. (2001)
Na, ez az album most alaposan meglepett! Nem emlékeztem rá, hogy ennyire „más” zenét játszott a borsodi kvintett, mint kortársai. Hiszen a műfaj itt is progresszív rock/metal; ők maguk futurocknak hívták, amivel azért egy kicsit jobban behatárolták a lemezen hallható muzsikát. De hát eredeti értelme szerint mi más is lenne a progresszió, mint valami újjal, eddig nem hallottal előállni? Talán túlzás lenne azt állítani, hogy a srácok megelőzték a korukat, hiszen valószínűleg a világban és itthon is születtek hasonló alkotások, mégis azt gondolom, hogy az A.C.I.D. egy egyedi koncepciójú és hangulatú anyag.
A csapat még 1995-ben alakult Miskolcon, és nekik is sajnálatosan rövid élet adatott: mindössze egyetlen lemezt tettek le az asztalra, majd 2004-ben Haelóra változtatták a nevüket, amivel párhuzamosan zenéjük még inkább modern rockos irányba ment el. Ezen az albumon Oláh „[KjU:]” Szabolcs énekest (aki 2006-ban FreshFabrik frontembere lett), Csontos „KRiS” Krisztián gitárost, Raffay „RaFi” Zsolt basszusgitárost, Nagy Viktor dobost, valamint Czapár „SupERatoR” János billentyűst hallhatjuk (aki ezzel egy időben a Stonehenge tagja is volt), illetve vendégként Czakó Péter játszik szaxofonon.
„Welcome to the unreal world!” – köszönti egy géphang a virtuális térbe belépő hallgatót. A valóság és a digitális univerzum közötti átjárást lehetővé tévő kapuk (féreglyukak) rendre felbukkannak az anyag szövetében, mindenekelőtt olyan dalcímek formájában, mint a Connecting, a net.com (Upload), a net.com (System Shutdown), a Reconnecting vagy a Disconnecting. A szinti űrhangjai is ezt a nem evilági érzetet erősítik, miközben a zene hol Dream Theater-esen pulzál, hol Pink Floyd-osan lebeg, hömpölyög, hol pedig valami teljesen más hangon szólal meg. Kiadójuk, a Periferic Records előszeretettel hasonlította őket a King Crimsonhoz és a Yeshez, de olyan kortárs csapatok hatása is tagadhatatlan, mint a Tool vagy a Faith No More.
Ha őrültnek nem is nevezhető a muzsika (hiszen van benne rendszer), ezerszínűnek, meghökkentőnek mindenképpen. A maguk teremtette kereteket sokszor átlépve a legváratlanabb megoldásokat kapják elő a kalapból: a Freakzoid egy bizonyos pontján a gitár szellősen, jazzes könnyedséggel szól, a nóta második részének alapját pedig funky-s basszusfutamok adják. A …Hoffmannban Hammond-orgona hangját halljuk, a L’image d’une étoile-ba búg bele a szaxofon, majd rögtön egy egészen másfajta közeg következik: a Reconnecting egy elektro-indusztriál nóta, amely csak nyomokban tartalmaz gitárt.
Ez a változatosság az énekhangokra és -témákra is igaz: a net.com (Upload)-ban mintha Layne Staley és a Korn Jonathan Davis-e duettezne egymással, a Chameleonban „Phil Anselmo” köszörüli a torkát, a címadóban pedig, amelynél e betűszó feloldását is megismerhetjük (All Can Inherit Differences, vagyis Mindenki örökölheti a különbségeket), [KjU:] ismét csak Davis-esen borzong éneklés közben.
A hetedik és nyolcadik dal (Dust in… és …Hoffman) címadásánál a fiúk humoros oldalukat is megvillantották, miközben a komponálásnál is odatették magukat: számomra ez a két (valójában egy) szerzemény is az album legjobbjai közé tartozik. A bugyborékoló Disconnecting lehetne az ideális záró nóta – végül is az, ám utána bónuszként még megkapjuk a Kedvest, ami a kettővel azelőtti Ain’t magyar nyelvű változata. Nekem ez nagyon nem hiányzott a végéről, olyan, mint egy átlagos pop-rocknóta. Nyilván egyfajta teszt is: mit szól a közönség az érthető szövegű verzióhoz, ha a csapat a jövőben esetleg ebbe az irányba mozdulna tovább?
A kevés híján egyórás alkotás egy nem mindennapi utazásra visz bennünket, ahol elfelejthetjük, hogy valójában zenét hallgatunk: a dalok egy számtalan szobából álló elvarázsolt kastélyon kalauzolnak végig bennünket, mi pedig nyugodtan rábízhatjuk magunkat vezetőinkre, tudva, hogy meg fogják találni számunkra a kijáratot.
Leave a Reply