Samson: Shock Tactics (1981)

Az közismert dolog, hogy Bruce Dickinson – mielőtt az Iron Maidennel félisteni státuszba emelkedett – a Samson énekese volt. De vajon hányan lehetnek azok, akik meg is hallgatták a csapat árnyékban maradt lemezeit, mondjuk azt a hármat – vagy inkább csak két és felet –, amin Dickinson még Bruce Bruce néven szerepel? Lehet, én értem félre, hogy a Samson zenéje nincs a Maiden imádóinak fókuszában, mert nekem mondjuk mostanáig eszembe sem jutott, hogy megismerjem (lényegtelennek tűnt annak fényében, amit egykori énekesük Harris-ék mellett produkált), mert az szerintem tiszta, hogy főként Dickinson miatt maradt meg valamennyire a zenekar emléke, szinte kizárólag vele és az Iron Maidennel kapcsolatban merül fel a csapat neve – én például máskülönben nem is tudnék a létezéséről.

A Samson ismert névnek számított, amikor főhősünk csatlakozott hozzájuk. Első albumuk, a Survivors 1979-ben jelent meg, és Dickinson épp hogy “lecsúszott” róla, mert amikor képbe került, már készen voltak a felvételek, így az eredeti kiadáson még az alapító/gitáros/névadó Paul Samson énekel, bár a borítóra azért Bruce Bruce-ként az ő neve is felkerül. Számtalan vita és jogi probléma nehezítette a csapat akkori életét, de azért kijött a második album (Head On – 1980), amin már ténylegesen Bruce áll a mikrofon mögött. Közben megy a turné, és a harmadik lemez is formálódik – amikor a Survivors éneksávjainak egy részét újra rögzítik, immár Dickinsonnal –, ám a dalok e verziói csak 1990-ben láttak napvilágot egy újrakiadás keretében, bónuszként hozzátéve az eredetiekhez.

A Shock Tactics volt az utolsó album Bruce-szal, de távozása után is tovább működik a zenekar. Dickinsont Nicky Moore váltja, jönnek még a lemezek, splitek, válogatások (szép számmal), és jönnek (mennek) a zenészek is – ahogy eddig is tették. Az átjáróház egyetlen fix pontja Paul Samson gitáros (énekes), aki az összes albumon szerepel; mellette Chris Aylmer a legkitartóbb társ – az életmű nagy részén ő basszusozik. A többi poszt jóval töredezettebben van betöltve (Clive Burr is dobolt itt egy rövid ideig), és a Samson e széteső röntgenképe részben meg is megmagyarázza, hogy miért nem lett belőlük meghatározó, nagy név. Olyannak tűnik a kép, mint egy zenekaré, amely minden megszületése pillanatában oda is vész.

Valószínűleg eldöntetlen kérdés marad, hogy miért is hallgatom meg az egyik albumot a két és félből, történetesen az utolsót, ami Dickinsonnal készült. Fontos-e igazán? Érdekel-e annyira, vagy csak esélyt akarok adni neki – ami elméletileg minden albumnak kijár, pláne ha nem akárki nevéhez köthető? Inkább ez utóbbira tippelek, és most egy kicsit haragszom is magamra, hogy eddig vártam ezzel az esélyadással, mert a vegyes benyomások ellenére is megkedveltem a Shock Tactics-ot.

Az általam elvártnál jóval meggyőzőbben indul a lemez, és a nyitó Riding with the Angels-nél nem is kell jobb kezdés. Csak elindítom, és már látom is magam előtt a színpad előtti kordonnak feszülő első pár sort, amint kitartó bólogatással nyugtázza ennek a jóféle, nyakmozgató boogie-nak minden tikjét és takját, amiről pedig eszembe jut egy bizonyos tornacipős láb jellegzetes mozgása is, meg valami külvárosi rock kocsma, színpaddal, erősítéssel és sörtől ragacsos asztalokkal. Az Earth Mother ebben a szellemben halad tovább, és nehéz rá nemet mondani, de aztán mintha kopna a varázs, és a folytatásban a dalok hajlandóságot mutatnak beállni a “nincs vele különösebb gond, de semmi extra” középértékére, és jönnek még telibe talált pillanatok (Bright Lights, Grime Crime), de egyre inkább átlagossá kezd válni az összkép.

Gondolom, a Blood Lust-nak is megvan a maga vonzereje, de rám nem volt számottevő hatással. Nem mondanám rossznak, mert illedelmesen a helyén van benne minden – és éppen ez a bajom vele: túl illedelmesen. A Go to Hell felráz szundikálásomból. Ahogy minden számnak, ennek is különös bukét ad Dickinson hangja és stílusa, amitől valahogy a Samson ázsiója is megemelkedik a szememben – nem mondom, hogy az egekbe, de azért jóval az érdektelenség fölé.

Egyik tételtől sem dobtam eszeveszett hátast, de jegyzeteim szerint van mire emlékeznem. Dickinson bevadulása a Grime Crime-ban például egészen libabőröztető élmény, és a dal jóleső zakatolása is nagyon adja magát – talán ez a lemez legodapörkölősebb szerzeménye. A Once Bitten felépítése is hibátlan, átjön a belé fektetett energia, érződik, hogy van a cuccban szív és lélek. Ami jó és szép ebben az egészben, az talán már a saját korában is porosnak és elnyűttnek számított – utólag, a ma divatos retro feeling azért friss lakkréteggel vonja be –, és az ez idő tájt megjelent Killers-szel összevetve egyértelmű, hogy az Iron Maiden előttük járt, csak még hiányzott a gépezetből valaki.

Nem rossz zene ez, de nagy meglepetésekkel nem szolgál. Heavy metalnak nem nevezném, inkább egy kibontakozó vihar előszelének, ahol a kifejezésmód még alig lépi túl a hard rock, a blues és a boogie határait, és nem is nagyon akar ezektől elszakadni. Igazából jól felépített és rutinnal hangszerelt dalok töltik meg a lemez negyven percét, amelyekből a legjobbakat tényleg jó hallgatni – és az albumnak legalább a fele ilyen. Paul Samson remek gitáros, Chris Aylmer is odateszi magát, a dobok mögötti őrült fazon a maszkos figurájával egy kicsit kilóg a képből (Thunderstick a neve), de játékára nem lehet panasz. A vokális teljesítményhez én azonban már régóta más zenét társítok, így mindig hiányérzet marad bennem. Előszeretettel játszom azt a játékot, hogy fejben lehalkítom a hangszeres sávokat, és Bruce éneke alá egy Harris-védjegyes szerzeményt képzelek, és már ott is áll előttem Eddie loboncos és áttetsző figurája, valamelyik korai Maiden-albumról – és nekem így kerek a pöttyös labda.

Közben felmerül a legfontosabb kérdés: végighallgatnám-e a lemezt, ha nem Dickinson énekelne rajta, és mennyivel járul hozzá a személye ahhoz, hogy végül kellemesen meglepődöm saját hozzáállásom megenyhülésén. Nem nagy reményekkel vágtam bele, most viszont már túl vagyok egy csomó végighallgatáson, és még mindig szórakoztat. De ha őszinte akarok lenni, ennek az élvezeti értéknek a hetven százalékát Dickinson személye adja, és nemcsak ő, hanem a tudat is, hogy már csak egy évet kell aludnunk, és megjelenik zenei ébredésünk ikonikus lemeze, a The Number of the Beast, amin más zene kíséretében, de ugyanez a hang fog örökre belénk ivódni.

Az a helyzet, hogy emiatt képtelenség elfogultság nélkül hallgatni a Shock Tactics-t, így én is csak homályosan látom a műszer mutatóit. Elbódít a rock’n’roll mítosz, ami a Maiden létét és sikereit övezi; ahogy összeáll a kép, ahogy minden a helyére kerül, és a rakéták begyújtása után a Vasszűz elhagyja a valóság határait, magával rántva a korszak hozzátartozó, de periferikus nevezetességeit is a halhatatlanságba.

Jól jön most, hogy nem kell csillagokat osztogatnom, mert fogalmam sincs, mennyit ér ez a lemez. Nem is azért idéztem fel, hogy ítélkezzek felette, csak hallani akartam, és nem bántam meg. Az én olvasatomban a Shock Tactics mint önálló mű inkább csak érdekes, mint fontos, egyfajta felvillanásnak tekintem a NWOBHM pezsgő hőskorából, amin Bruce Dickinson már a Maiden énekeseként melegít be, csak még nem tud róla. Biztos vagyok benne, hogy párszor meg fogom még hallgatni, és abban is, hogy kikopik majd az életemből, de amíg ez bekövetkezik, egy kacskaringós kérdés miatt veszem elő újra, ami mindig is piszkálta a csőrömet: mi lett volna, ha Bruce nem hagyja ott a Samsont, Di’Anno pedig marad a Maidenben? Melyik csapat vitte volna többre?

About Bársony Péter 89 Articles
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*