Lám, lám, időnként az underground bugyraiból is milyen remek csapatok bukkannak elő! Ahogy ismerkedem a nevenincs harmadik vonalbeli bandák legfrissebb – nem egy esetben bemutatkozó – albumaival, többedik hallgatásra szépen elválnak egymástól a maradandó és a felejthető alkotások, előbbiek a gyűjteményem, utóbbiak a virtuális kuka felé veszik az irányt.
A 2012-ben, Buenos Airesben alakult csapatot egyes fórumok szimplán heavy metal zenekarként tartják számon, én azonban azt mondom, speed metalt játszanak, olyan ’80-as évekbeli német mesterek örökségével a pakkjukban, mint a Living Death vagy az S.D.I. Nem tudom, jó hívószó-e, ha azt írom, hogy old school muzsikát hallunk, mert bár a szellemisége az, a sound viszont egyáltalán nem poros-pókhálós. A címadó nóta kapcsán pedig egy másik, talán az említetteknél is erősebb viszonyítási pont, a Trevor William Church-vezette, amerikai Haunt neve is beugrott: nemcsak az anyag viszonylagos rövidsége, hanem a stílus és a hangzás is nagyon hasonló – annyi különbséggel, hogy Raptore-ék csak elvétve veszik le a lábukat a gázpedálról.
Az együttes alapítója, központi figurája az énekes-gitáros Nico Cattoni, aki még argentin zenésztársakkal rögzítette az együttes bemutatkozó albumát, a 2016-os Rage n’ Fever-t. Ám miután nem sikerült megszilárdítania a banda felállását, 2018-ban átköltözött Barcelonába, és – spanyol muzsikusokat toborozva maga köré – ott indította újra a zenekart. Jelenlegi kollégái Cristian Blade (eredeti nevén Cristian Párraga Cuadros) basszusgitáros, Ángel Smolski dobos, illetve az utolsóként, 2020-ban csatlakozott gitáros, Jamie Killhead (Sergi Ulldemolins Mezquita). Kinézete alapján különösen Blade az, aki a hőskorba visszatérve egyáltalán nem lógna ki az akkori rocker arcok közül…
A Triumphal March to Hell zongorás, némileg komolyzenei hatású intróját követően egyből belecsapunk a lecsóba: a száguldó tempó fölé a gitárosok jégpenge-élességű, űrhangú melódiát pakolnak, és már itt elővillan a kissé nárcisztikus bőgőszólam is, amely később, a Phoenix és a Death középrészében csiklandozza a legkéjesebben hallójáratainkat. Cattoni énekének sorvégi letörései kísértetiesen idézik az egykori Living Death-torok, Toto Bergmann stílusát, ez azonban később már nem jellemző rá.
Az első lassabb témát a Phoenix első fél percét követően halljuk, illetve az instrumentális Dirge teljes egészében lírai szerzemény, amely akár a Dead Can Dance életművébe is hézagmentesen beilleszthető lenne. Az eddig felsorolt fénypontok mellé az utolsóként elhangzó Death és benne az egész album diadalmas, gitáros lezárása kívánkozik még. A dalok közül a Phoenixet nevezném meg abszolút kedvencemként, de az egész lemez is csupán bő fél óra, egyetlen nagy nekifutás, úgyhogy a számok egymásutánja számomra egyetlen kompakt egészet alkot.
Egyszerű, ám lendületes muzsika, végig fogós témákkal, kivétel nélkül dallamos szerzeményekkel. Ahogy a Haunt esetében, itt sem biztos, hogy az ötödik ugyanilyen albumnak is lelkesen tapsolnék, de így elsőre nagyon bejött a Blackfire-ön kínált élményprogram.
Leave a Reply