Sokan mondják, a ’80-as évek volt az igazi, akkor születtek a műfaj meghatározó alkotásai. És igen, nekem is több (velem nagyjából egykorú) ismerősöm van, akik leginkább az ebből az időszakból származó lemezeket hallgatja, a későbbi évek terméséből csak ritkán vesz elő valamit. Meg hogy a Metallica első négy vagy öt albuma még jó volt, a többi felejthető. Vagy hogy a Maiden utolsó igazán jó lemeze a Seventh Son… Nyilván lehet vitatkozni ezekkel a kijelentésekkel, ám ahelyett, hogy ezt tenném, ismét egy játékra, gondolatkísérletre invitállak benneteket.
Múltkor azt képzeltük el, mi lenne, ha a 2000 előtt készült albumok valamilyen technikai malőr folytán hallgathatatlanná válnának, és csak az új évezredben készített anyagokkal szerezhetnénk örömet magunknak, általuk tehetnénk szert zenei élményekre. Most tegyük fel, hogy a ’80-as éveket követően (amelyek lezárása ugye az 1990-es esztendő, ezért még az is odatartozik) nem születtek újabb albumok, és mi csak azzal gazdálkodhatnánk, ami addig napvilágot látott. Sokat veszítenénk, vagy addigra tényleg minden fontos esemény megtörtént? Mindezt néhány példán, hozzám közel álló zenekaron keresztül mutatom be, ti pedig, ha van hozzá kedvetek, folytathatjátok a sort.
Black Sabbath: a Tyr még meglenne, a Dehumanizer album már nem. Utóbbin kívül – az elmúlt 30 év ismeretében – a 13-at hiányolnám még, annak viszont örülnék, hogy az általam két leggyengébbnek tartott BS-anyag, a Cross Purposes és a Forbidden kihullana a diszkográfiából, ami így tisztulna valamelyest.
Deep Purple: minden, amit szeretek ettől a bandától, 1987-ig született. A The House of Blue Light lemez megjelenését követően gyakorlatilag elvesztettem az érdeklődésemet irántuk, így azt érzem, nem sokat veszítenék a ’80-as évek végi cezúrával.
Iron Maiden: a No Prayer for the Dying még bent lenne a keretben, a Fear of the Dark viszont már kimaradna belőle, amit egy picit sajnálok. De a lényeg, hogy legnagyobb kedvenceim ott lennének a polcon.
Judas Priest: a Painkiller 1990-es album, úgyhogy még éppen bent van, és ezzel meg is lenne egy már addig is pöpec életmű tökéletes lezárása.
Scorpions: utolsó kedvencem tőlük az 1984-es Love at First Sting, vagyis számomra Meinéék is a régmúltat testesítik meg. Ugyanez a helyzet az Accepttel is: az 1986-os Russian Roulette-tel gyakorlatilag véget is ért a kapcsolatunk.
Metallica: az első négy album férne be a szűkített keretbe, a Black album már nem. De valamit valamiért: egy viszonylag rövid, ám kompromisszummentes thrash-életmű, mainstream sikerek nélkül. Meg tudnám szokni.
Slayer: a diszkográfia ilyen játékszabályok mellett a ’90-es Seasons in the Abyss-szel zárulna. Tökéletes! Valószínűleg írtam már, hogy a csapat ezt követő albumait egyszerűen nem tudtam úgy megszeretni, mint az első öt korongot; számomra az 1990 utáni Slayer mintha egy másik zenekar lenne…
Megadeth: a Rust in Peace még igen, a Countdown… már nem. Utóbbit sajnálnám, de az első négy album így is egy méregerős kollekció lenne.
Anthrax: még a Persistence of Time is beleférne a keretbe, ami már messze nem tetszik annyira, mint elődei, úgyhogy rendben is lennénk: Spreading…, Among…, State of Euphoria – a lényeg meglenne.
Testament: az első három album, amit szeretek, plusz a Souls of Black, amit kevésbé. Akkor már inkább a ’92-es The Ritual-t venném be ebbe a körbe…
Death Angel: az első három albumot tarthatnám meg, amelyek kimagaslóan a legnagyobb kedvenceim a csapattól, így egy rossz szavam nem lenne a veszteségek miatt.
Twisted Sister: a csapat aktív, dalszerző-albumkészítő időszaka a ’80-as évekre tehető, tehát a szűkítéssel esetükben semmit nem vesztenénk.
Celtic Frost: To Mega Therion – 1985, Into the Pandemonium – 1987, minden itt van, ami a CF-tól igazán fontos számomra. 🙂
Helloween: tőlük a debüt EP, a Walls of Jericho és a két Keeper… album a legnagyobb kedvenceim – valamennyi a ’80-s években született. A többi anyag egyáltalán nem hiányozna.
Gamma Ray: ők ebben az alternatív valóságban egy egylemezes banda lennének a kiváló Heading for Tomorrow-val.
Running Wild: a Death or Glory-ig, ami a kedvenc kalózos lemezem tőlük, minden meglenne. A későbbi alkotások közül még a Pile of Skulls-t emelném be az örökbecsű albumok közé, mást nem.
Stormwitch: tőlük az első négy album a kedvencem, amelyek közül az utolsó 1987-ben látott napvilágot, úgyhogy itt is rendben vagyunk.
Grave Digger: az első három lemez bent van, nekem több nem is kell tőlük.
Rage: utolsóként a Reflections of a Shadow kerülne be ebbe a körbe, ami kevésbé tetszik, mint az utána következő, ’92-es évjáratú Trapped!. Ha tehetném, megcserélném a kettőt.
Mercyful Fate: az első két, korszakos album még a ’80-as évek első felében született. Tőlük is elég lenne ennyi.
Overkill: Az első négy album bent van, a ’91-es Horrorscope viszont már vonalon túlra került. Utóbbiért kár lenne, nagy kedvencem.
Exodus: az Impact Is Imminent 1990-es album, a folytatásról viszonylag könnyű szívvel tudnék lemondani.
Metal Church: az első, Mike Howe-val készült lemez, a Blessing in Disguise még az enyém lehetne, a ’91-es The Human Factor már nem. Bánnám, mert ez az album a legnagyobb kedvencem tőlük.
Suicidal Tendencies: a Lights…Camera…Revolution album1990-es anyag. A két évvel későbbi The Art of Rebelliont is szeretem, de el tudnám engedni. A folytatás nélkül meglennék.
Manowar: az első hat album, az 1988-as Kings of Metallal bezárólag lenne ott a polcomon. Amit sajnálnék, az a ’96-os Louder than Hell, ami gyakorlatilag egy tökéletes dalcsokor, plusz a 2012-es The Lord of Steel-t is nagyon szeretem, úgyhogy utólag, a teljes diszkográfia ismeretében szomorú lennék, ha 1990-ben véget érne a nagy menetelés.
Blind Guardian: az 1995-ös Imaginations from the Other Side-ig tapadtam a csapatra, úgyhogy a levágással két remek albumot (az Imaginations… mellett a Somewhere Far Beyond-ot) veszítenék el a gyűjteményemből.
Ozzy Osbourne: ha 1990-nél húznánk fel a falat, az egy évvel későbbi No More Tears kívül maradna, pedig szívesebben látnám a gyűjteményemben, mint a korábbi és kevésbé emlékezetes The Ultimate Sint vagy a No Rest for the Wicked-et.
Dio: még az ötödik album, a szívemhez kevésbé közel álló Lock Up the Wolves is körön belül, vagyis a Dream Evil is a polcon lenne, úgyhogy itt is rendben vagyunk.
Faith No More: Mike Pattonéknál amennyit nyernék (The Real Thing – 1989, és ami előtte történt), nagyjából annyit veszítenék is (Angel Dust – 1992, és ami utána jelent meg).
The Cult: az első négy albumot (a ’89-es Sonic Temple-lel bezárólag) megtarthatnám, a két évvel későbbi Ceremony-t viszont elveszíteném, amit sajnálnék.
A grunge – számomra – legnagyobbjai, az Alice in Chains és a Soundgarden jelen feltételek mellett nem váltak volna a kedvenceimmé, ahogy valószínűleg a Pantera (Cowboys from Hell – 1990, Vulgar Display of Power – 1992), a Sepultura (Beneath the Remains – 1989, Arise – 1991) sem, hiszen utóbbi csapatok a ’90-es évek legelején született albumaikkal játszották be magukat a favoritjaim közé. És a Trouble sem, hiszen utóbbi zenekartól a kedvenc lemezeim (Manic Frustration, Plastic Green Head, Simple Mind Condition) a ’90-es, illetve a kétezres években születtek.
És akiket a legnagyobb veszteségként könyvelhetnék el: a Dream Theater-től minden, ami fontos, és amit szeretek tőlük, a ’90-es években született, úgyhogy ők ebben a „szép új világban” nem tartoznának a kedvenceim közé. De ugyanígy a Paradise Lost, a Marilyn Manson, a Kyuss, az In Flames, a Tiamat, a Saigon Kick, a Monster Magnet és a Type O Negative is egyértelműen a ’90-es évek sikerzenekarai, ők, akárcsak a kétezres években magasra szárnyaló System of a Down, nem képeznék az életem részét.
Lehet, hogy sokak számára hülyeség az ilyen fikció, hiszen minek beszéljünk arról, ami nincs. 🙂 Azonban, ha másra nem, arra talán jó lehet mindez, hogy lássuk, az egyes zenekarok életében hová esnek a súlypontok, mely évtizedekben alkották igazán maradandó albumaikat.
Nektek ebben a „Mi lenne, ha 1990-t követően nem születtek volna új albumok?” játékban lennének nagy veszteségeitek, illetve olyan csonka diszkográfiák, amelyekkel így is elégedettek lennétek?
Leave a Reply