Na, így kell befejezni egy egyébként nem kiemelkedő anyagot: a legjobb nótával, hogy az embernek kedve legyen írni róla! 🙂
Az elmúlt hetekben futottam bele ennek a kolumbiai csapatnak a bemutatkozó albumába. Országuk csak úgy ontja magából az ígéretes, durva muzsikákat játszó bandákat. Azok közül, amelyek korábban rajtam is átzúdultak, hirtelen az Aggressive, a Bloody Nightmare és a Witchtrap neve jut eszembe. Az Invoker egy Medellin városából származó thrash metal kartell: 2019 óta léteznek, és felállásuk azóta dicséretes módon változatlan maradt. Régisulis gondolkodásukat nem csupán dalszerkezeteik és lemezük mindössze 38 perces játékideje, hanem kissé sablonos művészneveik is jelzik: Carlos López „Crusader” énekes, Esteban Muñoz „Night Crawler” gitáros és Miguel Sierra „Metalhammer” dobos mellett csupán a basszusgitáros, Chretien Monsalve nem talált magának fantasy képregények lapjaira kívánkozó alteregót.
A latin-amerikai srácok nem sokat teketóriáznak, a címadó nótával nyitnak, amiből egyből kiderül, melyik csapat az első számú példaképük. A szám műfajilag old school thrash, dallamos gitárral, arayás szövegköpködéssel. A melódiák mellett a kórusok is lágyítanak valamennyit a zenén, a kétlábdob viszont soroz rendesen. A kezdeti szaporázásból ügyesen váltanak vissza középtempóra, de az ezt követő, ismét gyorsabb ritmus és a gördülő, táncos riff is jó benyomást kelt. Slayer light – állapítom meg magamban, és igen, az Invoker muzsikájában Kerry Kingék szelídebb, dallamosabb oldala köszön vissza. Ha pedig európai viszonyítási pontokat keresek, az Agent Orange-korszakos Sodomnál kötök ki. Nem rossz kombináció…
Változatosságként, negyediknek érkezik az instrumentális The Color of Shadows, amelyben az akusztikus gitár klasszikus, nyomokban latinos dallamokat penget, a végét pedig a szintetizátor diszkrét hangjával mossa át a csendbe a vendégmuzsikus Santiago Cardenas.
A Demon Parasite-ban a csapat kilép a Slayer árnyékából, és egy alapvetően heavy metal nótával áll elő: az ének jóval dallamosabb és folyamatosabb, a gitár pedig mindenekelőtt a szólóval hívja fel magára a figyelmet. A Reanimator refrénjét felvezető sorokat López egy az egyben a Rage-es Peavy hangján énekli, a Seventh Circle gitárszólójának pörgős, neoklasszikus ízű témáját pedig mintha orgona játszaná – nyilván nem az játssza, számomra mégis van egy ilyen hangulata.
Ahogy írtam, az első negyedórát követően a srácok kigyógyultak a slayeritisből, az utolsó három szerzemény pedig egyenesen a heavy/speed jegyében fogant. Kedvenc nótám, a Harvesting Souls refrénje egy kissé Haunt-os, középtájon egy metallicás (The Four Horsemen) riff is helyet kap benne, majd az utolsó perc elején felhangzik az egész album legjobb dallama, és a csapat végül ennek a hangjaival búcsúzik el tőlünk.
Ha Esteban Muñoz és társai netán olvassák ezt a cikket, üzenem, nyugodtan lehetnek bátrabbak, mert alapvetően jó az irány. Még több váltással, izgalmas témával, ritmussal, kiállással, egyedi ízzel legközelebb akár komoly meglepetést is okozhatnak az irányzat kedvelői számára.
Leave a Reply