Az új zenék közül vannak, amelyeket két hallgatás után, könnyű szívvel félre tudok tenni, mások azonban arra ösztönöznek, hogy újra és újra lejátsszam őket, hogy bensőségesebb viszonyt alakítsak ki velük. És eközben valamikor, észrevétlenül átkattan bennem valami: hirtelen azt veszem észre magamon, hogy kifejezetten tetszik az adott anyag.
Ez történt a Cannes-i illetőségű thrash/groove csapat, a Heart Attack esetében is, akiknek nincs könnyű dolguk, hiszen a Gojira sikereinek árnyékában kell valami egyedit, valami hasonlóan meggyőző produkciót felmutatniuk, kivédve a honfitársaikkal való összehasonlítást. Ami nekem egészen addig sikerült is, amíg nyilvánvalóvá nem vált számomra a Côte d’Azur szívrohamosztagosainak nemzeti hovatartozása. Hozzáteszem, a legtöbb ismeretlen muzsikát – szándékosan – mindenféle háttérinformáció hiányában hallgatom, és csak az ismertető megírásának szándéka késztet arra, hogy utánanézzek az adott banda előéletének.
Jelen zenekar 2006 óta létezik, rá három évre látott napvilágot első hanghordozójuk, a Lullabies for Living Dead című EP, amit a mostanival együtt három nagylemez követett. Az együttes alapemberei az énekes-ritmusgitáros Kévin Geyer, a szólógitáros-billentyűs Chris Cesari és a dobos Christophe Icard, akik korábban két basszusgitárost is elnyűttek; negyedik társuk jelenleg William Ribeiro, a Negative Sun albumon is ő felel a négyhúros hangszer megszólaltatásáért.
Az elsőként felhangzó dalt (Rituals, ami tulajdonképpen egy hosszúra nyúlt intró) nyitó torokének, női kórus és monoton (repülőgép)zúgás mágikus-misztikus utazásra invitál bennünket. A hangszeres részeknél ugyan visszaköszön valami a Gojira világából, de az ezt követő, első teljes nótában, a Septic Melodyban már a thrash-es durvaságé és gyorsaságé a főszerep. Ezek és Geyer acsarkodó éneke az, ami eltávolítja őket napjaink francia metaljának zászlóshajójától (akkor már inkább a Cavalera-korszakos Sepulturával érzek némi párhuzamot).
A hangzás tiszta és erőteljes, a zenében pedig egészséges és egyedi arányban keverednek a bólogatásra késztető, groove-os sulykolások és a kegyetlen, sebes darálások. A World Consumption-ben szívhez szóló gitárdallamok váltják a helyenként black-es, death-es ízű zajorkánt. Az ezt követő The Messengerben még inkább a melódiák kerülnek előtérbe, amiket itt a köpködve mondott gonosz szöveg ellenpontoz. A leginkább itt érzek még gojirás ízeket, később a párhuzam már nem lesz ennyire nyilvánvaló.
Az album – számomra – az utolsó három dalra tartogatja az igazán kellemes meglepetéseket. A Take Your Pride Back első fele még elég érdektelennek tűnik, de aztán felfénylik a nóta: előbb egy kósza dallam lopakodik be a refrén alá, majd egy izgalmas ritmusozás és egy jó kis szóló következik, aztán megint egy új téma, ami után a szinti és a basszus primátusa ad új karaktert a szerzeménynek. Mindezt egy további gitárdallammal is megfejelik; csak kapkodom a fejem, olyan változatos ez a két-három perc, és a TYPB-et magamban kedvenc számomnak könyvelem el erről az albumról.
A Take Your Pride… megfogott, a címadó dal pedig nem hagy szabadulni. Utóbbi egy lírai témával indít, a kezdését akár metallicásnak is mondhatnám; nem egy dallam vagy egy ritmus tűnik ismerősnek, hanem maga a megoldás. De aztán jön egy tipikus európai dallam, miközben a hörgés és a tiszta ének váltogatja egymást, és akkor már újra a Heart Attack – az előző nótákból ismerőssé vált – háza táján járunk.
A lemezt záró Jesus He Knows Me refrénjében is egy lefojtott melódiát hallunk: „ennyi telik” a hörgő frontembertől – ami persze szándékosan csak ennyi, hiszen Geyer tisztán is tud énekelni. Ezt bizonyítandó, végül egy minden addiginál dallamosabb énektémával koronázzák meg a nótát, ami ezzel némileg túl is lép a zsáner határain, hiszen ez a hangvétel inkább egy alternatív vagy popmetal album barázdáira kívánkozik… Jóleső meglepetés, nálam inkább emel, mint ront az anyag színvonalán.
A Heart Attack legújabb alkotása egy igen értékes lap a francia metal paklijában. Számomra egyértelmű, hogy a csapat korábbi lemezeire is rá fogok keresni. Osztályzatom kivételesen erős négyes: ha az album első kétharmada is olyan erős lenne, mint az utolsó bő negyed óra, simán magasabb polcra kerültek volna nálam. De így is szívesen sütkérezem – újra és újra – a Negative Sun fényében.
Leave a Reply