Headpins, Kiss

Ma egészen régre nyúlok vissza két olyan lemezért, amelyekből annak idején csupán ízelítőt kaptam, és amelyek teljes egészében csak az elmúlt napokban pörögtek le nálam.

Headpins: Line on Fire (1983)

Van olyan köztetek, aki ismeri ezt a csapatot? Én biztos nem tudnám hová tenni őket, ha annak idején nem látom egy koncertjüket a Magyar Televízióban. Akkoriban mindenre ugrottunk, aminek csak egy kis köze is volt a rockhoz, metalhoz, így történhetett, hogy ez a banda is képbe került nálam – igaz, akkor csupán egyetlen nótájukat, a Mine, All Mine-t vettem fel magamnak, de ennek köszönhető, hogy nem merültek feledésbe nálam, és most írok róluk.

A Headpins egy jelenleg is létező kanadai hard rock zenekar, amely 1979-ben alakult Vancouverben. Bemutatkozó albumuk, a Turn It Loud 1982-ben látott napvilágot, ezt követte a Line of Fire, majd 1985-ben még egy sorlemezre futotta tőlük (Head Over Heels). Mindhárom anyagon a karcos hangú énekesnő, Darby Mills állt a mikrofon mögött. Az azóta eltelt bő három és fél évtizedben nem jelentkeztek új anyaggal, gyakorlatilag saját maguk tribute zenekaraként funkcionálnak.

A csapatot a második nagylemez időszakában Mills mellett Brian MacLeod gitáros-billentyűs, Ab Bryant basszusgitáros és Bernie Aubin dobos alkotta. 1983-ban járunk, a Headpins egyik nagy riválisa, a későbbi kanadai metalkirálynő, Lee Aaron az előző esztendőben jelentette meg bemutatkozó albumát, a Warlock Burning the Witches-ére azonban még egy évet várni kellett. A Headpins azonban az említetteknél jóval lágyabb húrokat pengetett. Keménységben maximum Van Halen-s durvulásra vetemedtek, de MacLeod gitárja közel sem hasított úgy, mint legendás amerikai kollégájáé. Ahogy most újrahallgattam ezt a lemezt, fel is merült bennem, hogy vajon van-e helye ezen az oldalon. Annak idején nem véletlenül nem vettem fel más nótát a koncertből: továbbra is a Mine, All Mine-t tartom tőlük a legtökösebb tételnek, és hát az sem egy acélbetétes Martens bakancs kíméletlenségével támad a hallgatóra…

Darby hangja kellemesen smirglis, ugyanakkor nem képes nagy bravúrokra – ne tőle várjuk a nagyívű dallamokat. A férfikórus mögötte egy kissé lagymatag, a muzsika erősen rádióbarát, szerencsére a gitár időnként szolgál kellemes meglepetésekkel, fifikás zenei megoldásokkal. Az albumról állítólag két nóta is nagy sláger lett – nálam azonban a Mine, All Mine mellé egyetlen másik szerzemény sem tudott felzárkózni.

Az említett dalt idővel betorzuló harangkongás vezeti fel; a zenéről a W.A.S.P. és a Quiet Riot muzsikája jut eszembe, de már itt nagyon hiányolok egy második hathúrost. A szám közepén emlékezetesek a meggyötört gitárhangok és jó a refrén is. A Feel It (Feel My Body)
szintetizátort és fúvósokat is csatasorba állít – na, nálam ez utóbbival egy kicsit túllőnek a célon, Tina Turner-koncertes hangulatom lesz tőle.

A Just One More Time-nál aztán végképp elvesztem a fonalat: én semmilyen állapotomban nem hallgatok ilyen zenét (mondjuk, még mindig inkább ez, mint napjaink rádiós borzalmai), így nem tudom megmondani, mihez hasonlít. Egy tény: nagyon „amerikai”, márpedig a Rattle Inc. törzsközönsége nem erre a keménységi-fokra van kalibrálva… 🙂

Kettes számú kedvencem a Don’t Stand in the Line of Fire, ami mintha halványan ismerős is lenne – biztos a tévés koncerten is játszották. Darby orgánuma itt emlékeztet a legjobban Doro magas hangjaira, és MacLeod gitárja is izgalmas hangokat ad ki magából. A Celebrationt hallva Darbyt biztos nem emelném be kedvenc énekesnőim közé – már-már kellemetlenül nyüszítő-erőlködő a hangja. A lemez végén pedig az I’ve Heard It All Before tiszta boogie, de a gitár azért ebben is kellemesen csikorog.

A Line on Fire Kanadában platinaalbum lett, a csapat ezzel párhuzamosan Európában a Whitesnake, Észak-Amerikában pedig többek között a Kiss, a Quiet Riot, a Helix és a Black and Blue előzenekaraként turnézhatott. Harmadik albumuk készítése közben kiadójuk, a Solid Gold Records csődbe ment, s bár az anyagot (az MCA-nél) sikerült megjelentetni, azt követően egyre inkább elakadt velük a szekér. Lemezszerződés nélkül maradtak, 1986-ban Darby távozott a csapatból és szólókarrierbe kezdett, a helyére Chrissy Steele került. A következő esztendőben McLeodnál agydaganatot diagnosztizáltak (a gitáros végül 1992-ben maradt alul a rákkal folytatott küzdelemben), a készülő negyedik Headpins lemez így végül Steele szólóalbuma lett, a zenekar pedig ’87-ben gyakorlatilag feloszlott. A megmaradt őstagok, Mills, Aubin és Bryant végül az ezredforduló környékén élesztették újjá a zenekart, ami 2016 óta ismét csak Darby nélkül fut.

Kiss: Animalize (1984)

A Kissnek 1983-tól 1996-ig tartott az a korszaka, amikor a zenészek festetlen arccal jelentek meg a nyilvánosság előtt. Ez idő alatt hat stúdióalbumuk látott napvilágot, amelyek közül az Animalize a második. A csapat dobosa ekkor már egy ideje (1980 óta) Eric Carr volt, a szólógitáros, Mark St. John viszont csupán ezen a lemezen szerepel. Reaktív arthritis, egy olyan kézízületi betegség alakult ki nála, ami lehetetlenné tette számára a hangszeres játékot. Ki tudja, egyébként maradhatott-e volna még, ugyanis a felvételek során voltak bizonyos összetűzések közte és a többi tag között, így viszont egyértelművé vált a helyzet: társai kénytelenek voltak megválni tőle, és Bruce Kulickkal helyettesíteni őt. A fiatalabb Kulick fivér vendégként amúgy is szólózott az Animalize album két számában, így kéznél volt, amikor a lemezt népszerűsítő turnén be kellett ugrania St. John helyére. (A helyettes aztán annyira bevált, hogy a következő négy sorlemezt vele készítették Stanley-ék.)

Ugyancsak hallhatjuk az anyagon Jean Beauvoirt, az ekkor éppen szünetet tartó The Plasmatics basszusgitárosát, aki három nótában pengeti a vastag húrokat. (Nem nehéz meglátni az összefonódást: ugyanebben az esztendőben jelent meg az említett legendás amerikai punk csapat énekesnője, Wendy O. Williams első szólóalbuma, amelynek dalait részben a Kiss tagjai írták és játszották lemezre.) Illetve még egy ismerőst fedezhetünk fel a stáblistán: a slágergyáros Desmond Child-ot, aki egyrészt vokálozik az albumon, másrészt három számot társszerzőként jegyez.

Az Animalize szűk fél óráját ’84 decemberében adta le a rádióban Komjáthy György. Én ebből négy számot vettem fel, és nem kizárt, hogy ezek voltak az első dalaim a Kisstől, amelyeket hamarosan az Alive II koncertalbum követett.

Mark St. John, Gene Simmons, Paul Stanley és Eric Carr

Érdekes, hogy a korong nem a legnagyobb slágerré vált Heaven’s on Fire-rel nyit; igaz, a vokálokban és gitártémákban gazdag, „szitáló” ritmusú I’ve Had Enough (Into the Fire)-rel sem rossz nóta. Az egyszerű, együtt üvölthető refrénre kihegyezett Heaven’s… a ’80-as évek első felének legnagyobb Kiss-himnuszává vált, és nem meglepő módon a mai napig a csapat koncertrepertoárjának részét képezi. A folytatásban is magas hőfokon ég az anyag, hiszen az első két dal után a Burn Bitch Burn is lángok között fogant. 🙂 Simmons énekli, a refrénjéhez („Burn bitch burn, u-ú-ú…”) valószínűleg nem kellett Desmond Child segítségét kérniük. 🙂

A Get All You Can Take is azon nóták között volt, amelyeket a rádióból vettem fel. Régi ismerős, kedves emlék számomra; nem tudom objektíven nézni, de úgy sejtem, nem feltétlenül tartozik az anyag kiemelkedő szerzeményei közé. Stanley orgánuma itt még számomra is fülsértő egy picit, és a groove-os, már-már funkys ritmus sem a kedvencem. Ugyancsak Komjáthy Györgynek köszönhetem a Lonely Is the Huntert, ami szintén Simmons hangján szólal meg. Ami itt a legjobban tetszik, az a második refrént követő gitáros „gargarizálás”. (A krónikák egyébként úgy tartják, ebben az időszakban Gene a filmes karrierjére koncentrált, a Kiss ügyes-bajos dolgainak intézése, így a zenei irányvonal meghatározása és a felvételek megszervezése is Stanley nyakába szakadt.

A B oldalt ismét csak egy tempós szerzemény, az Under the Gun indítja. A While the City Sleeps volt a negyedik dal, amit annak idején a rádióból tettem magamévá: talán ez a legkevésbé izgalmas darab mind közül, persze a refrénjét – a cím ismételgetésével – így is sikerül emlékezetessé tenniük. A Murder in High-heels alapriffjéről pedig az Aerosmith, konkrétan a csapat Love in an Elevator című nótája ugrik be.

Bár első aranykorán ekkor már túl volt a csapat, a második nagy sikerszéria pedig csupán a 1987-es Crazy Nights albummal kezdődött, Stanley-éknek a kettő között született alkotások, így az Animalize miatt sem kell szégyenkezniük.

About Coly 1198 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*