Goldsmith: Of Sound and Fury (2022)

Azok a fránya előítéletek! Mert hogy milyen hülye zenekarnév már az, hogy Goldsmith! Ha azt jelenti, amit (aranyművest), akkor meglehetősen egyszerűke, semmi izgalmas nincs benne, ha pedig az előadó családneve, akkor azért. 🙂 Így aztán némi távolságtartással álltam neki meghallgatni a Nameless kollégám által ajánlott korongot, mostanra viszont eljutottam oda, hogy ez a lemez pörög nálam a leggyakrabban. És egy kissé bajban is vagyok akkor, amikor az érdeklődésetek felkeltése érdekében hasonlítanom kell valamihez, mert az én fejemben már saját magára hasonlít a legjobban: lehet, hogy furcsán hangzik, de a dalokat hallgatva maga a Goldsmith muzsikája az, ami a Goldsmith dalait hallgatva beugrik. 🙂

Na, de kezdjük az elején! Hol volt, hol nem volt, 1992 és 2002 között létezett egy német heavy/thrash zenekar, a Blackend. (Nyilván nem véletlenül választották ezt a nevet, amit sejthetően nem csak én olvastam elsőre Blackened-nek… 🙂 ) Ennek a bandának volt az énekese-gitárosa Michael Goldsmith, aki 2009-ben indította el saját magáról elnevezett csapatát, amelynek a mostani már a harmadik nagylemeze (a két korábbi anyag a 2013-as Shut Up & Rock, illetve a 2016-os Fire volt). Karrierjének e két állomása között pedig a neves blues-rock gitáros, Bernard Allison turnécsapatában bővítette tudását, szélesítette látókörét.

Michael zenésztársai ezen az albumon Dominik Schweizer basszusgitáros és Christoph Brandes dobos, kiadójuk, az MDD Records pedig úgy definiálja az Of Sound and Fury-n hallható muzsikát, mint a klasszikus rock találkozását a thrash metallal, ami – ismerve hősünk előéletét, hozzátéve, hogy azóta csak eltelt két-három évtized – teljesen logikusan hangzik. Ugyanakkor nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én eddig sem a Blackend-ről, sem a Goldsmith-ről nem hallottam. Éppen itt volt hát az ideje, hogy bepótoljam ezt a mulasztásomat, ugyanis a frontember és két zenésztársa remek muzsikát játszik, ami az elődzenekar iránt is felkeltette az érdeklődésemet.

Nameless kollégám jobb híján a Volbeat-hez hasonlította őket, és tényleg: akár Michael Poulsenék valamelyik albuma is kezdődhetne úgy, olyan westernesen, mint itt a nyitó Inherit the Wind, de a folytatásban már a stílusok teljesen másfajta elegyét kapjuk. Klasszikus heavy/power ízekkel átitatott, erőteljes, modern hangzású rockzene szól, amelynek egyes részeiben nem nehéz felismerni a Metallica hatását, bár az énekhangról inkább jut eszembe például a Grand Magus-frontember, JB Christoffersson, mint Papa Het orgánuma.

Ugyanakkor Aranyműves Mihályéktól senki ne várjon hagyományos, a ’80-as évek sztenderdjeit követő heavy/power metalt, a dalok annál sokkal maibbak, szellősebbek, dallamosabbak, mainstream-ebbek. S bár a keménység is ott van bennük, inkább rocknóták – már csak ezért sem botorság a Goldsmith-t olyan, a két színtér közti határmezsgyén kóválygó bandákhoz hasonlítani, mint a Volbeat vagy a Mustasch.

Már az elsőként felhangzó Inherit the Wind is kellemes meglepetésekkel szolgál: tiszta, erőteljes hangzással, időnként megindítóan síró gitárhangokkal és markáns basszussal, plusz a kezdeti száguldást a dal kétharmadánál egy teljesen új, középtempós téma váltja.

Az első dal, amire beindul kezem-lábam, a When a Soul Leaks Black, annak is a közepe, ahol ismét csak egy zseniális, lendületes váltásnak lehetünk fültanúi. Első favoritomat aztán azonnal követi a második: a The Parade of Euphoriának mindenekelőtt a kezdése vesz le a lábamról, de a refrén is „a helyén van”. A Demons of Your World-ben pedig éppen hogy a gyors téma a nyerő nálam, azaz mint látható, Goldsmithék rendre valami váratlan megoldást húznak elő a kalapból.

Az album legkevésbé rockos-metalos nótája a For Those with the Dreams That Were Crushed, ami egy lírai, abszolút rádióbarát darab. Innentől egyébként olyan érzésem van, mintha egy rock-, nem pedig egy metal albumot hallgatnék. Ebbe a sorba illeszkedik a Hero, valamint a Higher, Further, Faster is – utóbbi dal akár még a Foo Fighters rajongóinak érdeklődésére is számot tarthat.

Ám végül jön a slusszpoén, a több mint hatperces The Reprise, amely egy témákban és virtuóz hangszeres megoldásokban gazdag instrumentális tétel. Meglepődve állapítom meg, hogy ez a kedvenc számom a lemezről, a When a Soul Leaks Black és a The Parade of Euphoria csupán dobogósok.

Sokáig úgy voltam vele, hogy jóból is megárt a sok, a Goldsmith-től elég lesz nekem egy anyag is, ám most mégis késztetést érzek arra, hogy ne csak a Blackend munkásságának nézzek utána, hanem valamelyik korábbi Aranyműves-produktumba is belefüleljek. Az Of Sound and Fury nem vicsorgóan kemény muzsika, folyamatosan változik benne a rock és a metal aránya, de a Metallica világán innen akár még a heavy metal híveinek is bejöhet.

About Coly 1198 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*