Employed to Serve, Alien Weaponry, Gojira – Barba Negra Track, 2022. július 27.

Reaper:

Az élet lassan, de biztosan osztja vissza a lapokat, így az elmaradt koncerteket is. 🙂 Számomra a sok közül az egyik legjobban várt buli is elérkezett, bár nem tagadom, elsősorban nem a főzenekar volt a vágyam tárgya, hanem az Alien Weaponry, így próbáltunk már nyitásra odaérni, ám meglepő módon már ekkorra szép sor alakult ki. Ahogy haladtunk előre, meglepődve konstatáltam, hogy erre a bulira mennyiféle ömbör jött, persze elsősorban a „póló-kódok” alapján. Szinte a fülembe csengtek nagymesterem, Szilszakáll szavai: “Bükkök, tölgyek, gesztenyék, kőrisek. Jó, jó, jó! Sokan eljöttek.”

Külön öröm volt számomra, hogy az este egyben egy mini Rattle-parti is lett, elvégre előző nap mind Coly, mind Majka bejelentkezett a bulira. Nem véletlen, hogy eleve hármasról indul az értékelés. És tádám! Szinte még be sem tettük a lábunkat a párommal, beszerezve a napi betevőnket, már ott is termett az előbbi kolléga, így már az első bandát is sikerült közösen meghallgatnunk.

Majkára várva

Igen, az Employed to Serve-t. Őszinte leszek, a koncertet megelőző napig egy szösszenetet sem hallottam tőlük, és ugyan készültem egy órácskát rájuk, nem győztek meg, ellenben az a fél óra, amit láttam tőlük, kellemes csalódást okozott. A wokingi (hehe, a Forma 1-nek hála, pontosan tudom, hol van) banda, mint kiderült, már jó tíz éve nyomatja HC-vel kevert metalzenéjét, s a turné keretében is éppen új albumát, a Conqueringet promotálja. Sajnos hiányos ismereteim alapján az elhangzott nótákat nem igazán tudom nevesíteni (a setlist.fm oldal ezt megteszi – a szerk.), ha esetleg a nagy részük az új albumról van, akkor egész pofás cucc lett (az első és az uccsó mindenképpen). Pörgős, fogós riffek váltakoztak HC-s részekkel, a frontcsaj pedig kiválóan emelte a tétet: néhol hihetetlenül extrém sikongatásaival, máshol pedig énekes részekkel boldogította a hallgatóságot. Az már csak az én egyéni szoc problémám, hogy itt-ott azért idegesítőek voltak a túl magas hangfekvésű részek, de a tiszta momentumok profin hangzottak, remek felvezetői voltak a bulinak. Tipikusan az a zene, amit otthon nem igazán tennék be, de egy bulin (csak nem ilyen korán) simán lendületbe hozná a végtagjaimat!

Az elhangzott dalok:

Universal Chokehold
Exist
Sun Up to Sun Down
Force Fed
Mark of the Grave
(ismeretlen nóta)
Party’s Over

Kis pihi, italadag-frissítés és Majka üdvözlése után el is foglaltuk a helyünket félközépen-elől, és hamarosan meg is jelent Henry de Jong, aki a dobok mögött rákezdett egy hakára, hogy utána az Alien Weaponry tagjai rögtön bele is csapjanak a lecsóba, itt történetesen a gitárhúrokba. Legnagyobb meglepetésemre több ismerősöm is fenntartásokkal kezelte a fellépésüket (még az asszony szerint sem volt mindent elsöprő), ám én ezekkel a hangokkal nem tudtam azonosulni. Lehet, hogy a nagyon várt első koncert sok dolgot elhomályosított, én mégis úgy érzem, hogy jórészt azt kaptam, amit vártam, sőt még többet is, hiszen az előrejelzések alapján csak körülbelül öt számra készültem, ehelyett lett hét. Így nem kellett magyarázkodnom, hogy miért is vettem egy jegyet fél óráért, amiből végül egy bő negyvenöt perces minikoncert lett, amibe azért minden nem, de sok jó nóta belefért.

Amelyek okosan le is lettek osztva. Két-két debütalbum-szám közé kerültek a friss cucc nótái, ami egyben egy kicsit a hátránya is lett a fellépésnek, bár ez inkább szól a két album eltérő ritmikájának. A két felvezető nóta, a Raupatu, és a Holding My Breath remekül bizonyította, hogy a Tū igazi groove-os lendülete, a dinamikus, thrash-es riffek milyen jól összeférnek a maoris népi elemekkel, és ez a színpadon is kib. jól működik, még akkor is, ha van, aki szerint például a Holding… túl epikusra sikeredett, bár szerintem az ő repertoárjukba ez is simán belefér. Az ember szinte önkéntelenül is mozgásra készteti a végtagjait (hogy a fejünket ne is említsük 🙂 ), szinte érzi a vér szagát, a haragot, ahogy a pusztítás vágya elhatalmasodik az emberben.

Ezt a lendületet az új album címadó dala, a Tangaroa még simán vette, de az utána jövő két szám valóban egy kicsit megakasztotta ezt, és ahogy kivettem a párom szavaiból, neki pont ez a két nóta tetszett kevésbé. Ezzel ugyan nem értek egyet, de tény, a Kai Whatu és az Ahi Ka már szakított a zsigeri lendülettel; ezek a nóták, követvén az album tematikáját, a maguk módján már történeti, mitikus fejezetek, amelyek több odafigyelést és kevesebb ösztönt igényelnek. Talán ez valóban felróható nekik, mondván, jöhetett volna egy Blinded vagy egy Buried Underground, de teljesen érthető, hogy meg szerették volna mutatni a tudásuk legjavát, és igen, előzenekarként hat-hét számban nehéz bizonyos vérveszteség nélkül minden oldalunkat felvillantani.

De mindenkit megnyugtatok, ezeket a sérüléseket aztán két KIVÁLÓ számmal kompenzálták. Az egyik, a számomra legfaszábbak közé tartozó Rū ana te whenua, amelyben megint jöttek azok a mély hangzású riffek, azok a kib. szőrszálfelállós súlyos ütemek. És igen, aki ismeri a bandát, az már tuti üvölti, hogy az uccsó szám ugye az volt, UGYE AZ VOLT???? Mindenkit megnyugtatok: igen, az!!! (Kai Tangata) És élőben is olyan, mint a lejátszóban, mint amikor nézed a klipjét, úgyhogy azt tanácsolom, legközelebb te se hagyd ki őket.

Így végigolvasva, még jobban meg vagyok győződve arról, hogy amire előzetesen számítottam, amit reméltem, az meg is adatott. Ebben a bandában van kraft, van fantázia, és remélem, hogy egyszer végre headlinerként is láthatom őket. És nyilvánosan is megkövetem Majkát, mert még mindig lelkiismeret-furdalásom van, hogy amikor elment sörért, megkértem, hogy hozzon nekünk is, így nagyjából le is maradt az AW koncertjének nagy részéről. Bááár, ő úgyis a Gojirára jött! 🙂

Az elhangzott dalok:

Raupatu
Holding My Breath
Tangaroa
Kai Whatu
Ahi Ka
Rū ana te whenua
Kai Tangata

Ui.: A buli után visszavonok minden olyan kijelentésemet, miszerint a Gojira nem jó csapat. A koncert mindkettőnknek (nekem és az asszonynak is) nagyon tetszett, és ugyan itt-ott hajazott a lakossági metalra (by Majka), abszolút minőségi produkciót tettek le az asztalra.

Coly:

„Kezdetben vala a visszaszámolás, száz és nyolcvantól, és az ácsolt emelvény előtt összegyűlt lelkek meghangosodának; a félhomályból muzsikusok vonulának fel eme fényekkel övezett magaslatra, és hódolóik igencsak örvendeztek nekik vala. Az Úr 2022. esztendejében így vette kezdetét a Gojira nevű, négyfejű fenevad tombolása, amely tartott 95 minutumon keresztül…”

Soha nem láttam-hallottam még a Gojirát színpadon, így igencsak kíváncsi voltam, hogyan fognak megszólalni élőben ezek a különleges hangzású, a klasszikus sémáktól eltérő hatásmechanizmusú szerzemények. És igen, az volt az egyik gondolatom, ami végül történt is, hogy a zenészek, az általuk játszott, viszonylagos monotonitása révén hipnotikus hatású muzsika, a fények játéka és a közönség egyfajta törzsi szertartássá, kollektív révületté varázsolja ezt a balzsamos nyári estét.

(Az Alien Weaponry és a Gojira egymás mellé rendelésének külön bukét adott a tény, hogy mindkét csapat gerincét egy testvérpár alkotja, akik egyike énekes-gitáros, a másikuk pedig dobos. Ám míg az AW-ben az ütős Henry az idősebb de Jong fivér, addig a franciáknál a frontember látta meg előbb a napvilágot.)

Olyan szempontból sajnos rossz helyen álltam (az ötödik sorban, Christian Andreu gitárossal szemben), hogy onnan hallgatva a produkciót, a mély hangok – a dob és a basszus – elnyomták a gitárokat és Joe Duplantier énekét. Pedig ha valamit szeretek a csapat muzsikájában, az a hathúrosok csikorgó-nyikorgó hangja. Na, ezekből alig hallottam valamit (viszont láttam, milyen technikával varázsolják elő őket a hangszerekből), és az ének kapcsán is olyan érzésem volt, hogy a közönség is csak azért tudja együtt énekelni a dalokat a konszolidált értelmiséginek tűnő, szikár frontemberrel, mert kívülről tudja azok szövegét, és elég a jól ismert ritmust vagy egy jellegzetes témát hallania, hogy tudja, „hol járunk”. Így aztán számomra úgy jött le a zene nagy része, a sűrű, elsősorban a többrétegű témák, hogy dübörögtek a mélyek és a színpad előtt állók sokezres kórusa teli torokból énekelt rájuk. Máshonnan fülelve nyilván egészségesebb arányokat mutatott a sound…

(Igaz, hogy a Barcelona Rock Festen is rezgett a nadrágom szára a decibelektől, és a dob légkalapácsként püfölte a mellkasomat, ott nem lett átmeneti halláskárosodásom a zenétől. Itt igen. 🙂 )

S ha már a befogadó oldalnál tartunk, a közönség csodálatos volt: hangos és lelkes, tagjai izomból headbangeltek, ugráltak, tömegével vetették bele magukat a vad moshpitbe és harsányan biztatták kedvenceiket. Jó volt látni, milyen sok a fiatal (bár gyanítom, egy részük kifejezetten az előzenekarok miatt jött, míg az idősebb korosztály éppen a FEZEN-en Meshuggah-zott.), ahogy azt is, hogy teltház-közeli emberanyag gyűlt össze a BNT kerítésein belül.

Két dolog volt, ami számomra felejthetetlen élménnyé varázsolta a bulit. Az egyik, hogy végre élőben láthattam dobolni Mario Duplantier-t. Aki egy négylábú, hatkezű isten. Egy állat. Egy páncélos hadosztályba épített mennydörgés-generátor. Amit a dobcucc mögött produkált, arra nincsenek szavak: az a dinamika, komplexitás és látvány megismételhetetlen. Számomra ő volt a nap hőse, Eloy Casagrande mellett ő az abszolút favoritom ebben a műfajban.

A másik pedig „az a bizonyos egy nóta” volt. Néhány napja láttam egy videót, amin Joe a banda brüsszeli koncertjén énekelteti meg a sok ezer fős közönséget, akik az új lemez talán legemlékezetesebb dalában, a The Chant-ben (ami egyébként a kedvenc nótám a Fortitude-ról) veszik át tőle a főszerepet. Reméltem, hogy nálunk is megismétlődik ez a varázslat. Megismétlődött, és hosszan tartó katarzist okozott, sejthetően nemcsak nekem, hanem még jó pár ember számára. Igazi spirituális közösségi élmény volt együtt kántálni, üvölteni ezt a mágikus dallamot. Felvettem videónak, és még most is, valahányszor itthon lejátszom, borzongok tőle, a hideg futkos rajtam keresztül-kasul.

A setlistet alább találjátok, így nem részletezném, hogy mi hangzott el és mi maradt ki a programból. Konklúzióm, hogy nálunk sokan nagyon szeretik a Gojirát. És úgy tűnik, ők is minket, hiszen a végén azt ígérték, ha minden jól megy, jövőre újra látjuk egymást. A hangzást egy kicsit sajnálom (legközelebb máshová állok), azt leszámítva viszont egy tökéletes produkció részesei lehettünk.

Az elhangzott dalok:

Born for One Thing
Backbone
Stranded
Flying Whales
The Cell
Love / Remembrance
Hold On
Grind
Silvera
Another World
L’enfant sauvage
Toxic Garbage Island
The Chant
The Gift of Guilt

Ráadás:

New Found
Amazonia

További fotók a buliról:

Employed to Serve

Alien Weaponry

Gojira

About Rattle Inc. 265 Articles
A Metal Attack fanzine-t 1988 őszén indította két egri főiskolás, Benjoe és Coly. A lap a nyolcadik számtól jelent meg Rattle Inc. név alatt. A kiadvány összesen 18 számot élt meg, és 1991 tavaszán szűnt meg. A fanzine - negyedszázados kihagyást követően - online változatban, 2016 decemberében kelt újra életre a Facebook-on, és 2017 januárjában kapott saját felületet.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*