Def Leppard: Diamond Star Halos (2022)

A sárga-piros Def Leppard logó láttán az ember első blikkre akarva-akaratlanul a nagyjából 1983 és 1993 közé belőhető sikerkorszak három lemezére (Pyromania, Hysteria, Adrenalize), vérmérséklettől függően azok valamelyikére asszociál. A korai időszak brit heavy metalhoz köthető két albuma keveseknél van fókuszban, nem beszélve az utóbbi harminc év terméséről. Az Adrenalize albumot követő időszak korongjainak sormintájában egyébként is nehéz bármilyen rendezőelvet találni. A Slang naprakészségre törekvése, az Euphoria hátraarca, az X túlzott poposodása, majd a Songs from the Sparkle Lounge jellegtelensége után a legutóbbi, cím nélküli (öndefiniálásra hivatott) korong kifejezetten rajongóbarátra, vagyis kellően slágeresre, de mégis hard rockosra sikeredett. A feldolgozásokat rejtő, a szimpla időhúzáson túl funkciótlan YEAH! és a gyűjteményes –számomra egyébként telitalálat – Retro-Active korongokat jómagam nem tekintem sorlemezeknek.

Ezek tükrében, azaz az utóbbi négy nagylemez ismeretében, az előzetes dalok publikálása előtt lövésem sem volt, hogy mire számíthatok a vokálcentrikus brit hard rock nagyágyúinak sokadik visszatérését jelentő, májusi Diamond Star Halostól. Az aranykor lemezeinek újracsomagolását persze nem vártam Joe Elliottéktól, de – legyünk őszinték – mi, rajongók titkon mindig abban reménykedünk, hogy a dalszerzési időszakban a Sheffieldből elszármazott ötös a Hysteria lemezt fogja origóként kijelölni maga előtt. Hogy ne támasszak irreális elvárásokat, és megkíméljem magam az esetleges csalódásoktól, gondolatban kiegyeztem egy, az Euphoria és a 2015-ös anyag szintjét hozó friss dalcsokorral.

Ezt a szintet pedig csont nélkül produkálja is a Diamond Star Halos. Ránézésre persze soknak tűnhet a tizenöt friss dal, de azért mégiscsak hét év telt el új szerzemények publikálása nélkül, másrészt az örökös etalon Hysteria menetideje is szinte másodpercnyire ennyi volt. Szóval, kapunk egy bő órányi friss muzsikát, amit a sokadik hallgatás után leginkább úgy tudnék jellemezni, mint ami a megjelenésekor sokat kritizált Slang és közvetlen utódja, az Euphoria keveréke. Egyébként pedig az első három nagylemezt kivéve a Def Leppard valamennyi arca végigvonul a friss szerzeményeken. A nyitó Take What You Want az euphoriás Demolition Man távoli rokona. A védjegyszerű zenei alapok és a szintén cégérként funkcionáló többszólamú vokálok mellett Joe Elliott szólóénekét most nem érzem annyira emblematikusnak. Az év(tized)ek alatt persze változott, mélyült a hangszíne, roppant szimpatikus módon meg sem próbálja túllicitálni egykori önmagát. Bár nem a Kick rúgja be az ajtót, de a lemez elején jól mutat ez a szintén lendületes szerzemény. A hallatán felsejlik némi Pour Some Sugar on Me-feeling is, a refrént viszont kevésbé érzem eltaláltnak. Ellenben külön ki kell emelnem a Campbell-Collen duót, akik természetesen most is kerülik a sablonos dolgokat, szólóik, védjegyszerű kiállásaik ezúttal is a legváratlanabb helyeken bukkannak fel. A nyitó daltrió legerősebbike a látszólag tök egyszerű Fire It Up, ami kábé olyasmi, mintha a leopárdok a maguk stílusában próbáltak volna megírni egy 1979-es évjáratú AC/DC-nótát.

Az európai rockereknek legfeljebb a Robert Plant-tel közös projektből ismerős country énekesnő, Alison Krauss a This Guitar és a Lifeless dalokban énekel duettet a „hirtelen” megőszült zenekarvezetővel. Ez a két nóta feltehetően a vidéki amerikai rádióállomásoknak készült, de magyar füllel is befogadhatók, nem mennek át full countryba, ellenben akkor sem lenne hiányérzetem, ha nagyvonalúan lehagyták volna őket az európai verzióról. Olyanok ezek a dalok, mint amilyenek annak idején a Bon Jovi Lost Highway lemezén szerepeltek. Az SOS Emergency-re rá lehet énekelni az 1999-es Promises refrénjét, de ez nehogy már zavarjon egy magamfajta rajongót! A merengősebb Liquid Dust után érkező U Rok Miről a címe mindent el is mond. Az olyan gyöngyszemek pedig nehogy elvesszenek a képzeletbeli B oldalon, mint az All We Need, az Open Your Eyes, vagy az Unbreakable!

A britekhez hasonló veterán zenekaroknál elkerülhetetlenül felmerül, hogy vajon hány lemez van még bennük, ráadásul a Def Leppard tempóját ismerve ez a kérdés náluk talán aktuálisabb is, mint némely kortársuknál. Ha az élet azt a kedvezőtlen forgatókönyvet írná, hogy ez lesz az utolsó lemezük, akkor emelt fővel búcsúzhatnak, de ne legyünk ennyire borúlátók! Az utóbbi hetek félhivatalos infói szerint ugyanis jövőre akár errefelé is feltűnhet a csapat a Mötley Crüe és a Poison társaságában. Illúzióim persze nincsenek, hogy Phil Collenék egyik állomásként éppen a Kárpát-medencét szemelik ki maguknak, de hátha beköszönnek majd ebbe a régióba is! Ha így lesz, örömmel fogok látni a setlisten legalább négy-öt dalt az idei lemezről is!

Nameless

About Rattle Inc. 265 Articles
A Metal Attack fanzine-t 1988 őszén indította két egri főiskolás, Benjoe és Coly. A lap a nyolcadik számtól jelent meg Rattle Inc. név alatt. A kiadvány összesen 18 számot élt meg, és 1991 tavaszán szűnt meg. A fanzine - negyedszázados kihagyást követően - online változatban, 2016 decemberében kelt újra életre a Facebook-on, és 2017 januárjában kapott saját felületet.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*