Death Angel, Mercyful Fate – FEZEN, Székesfehérvár, 2022. július 28.

Négy héten belül másodszor láttam a Mercyful Fate-et, ami színtiszta hedonizmus, ha figyelembe vesszük, hogy azt megelőzően – élőben – még soha nem találkoztam velük. A Death Angellel is ez volt a harmadik vagy a negyedik randevúnk, mégis azt éreztem, hogy ott a helyem az idei, jubileumi FEZEN csütörtöki versenynapján. Egyrészt mert két évvel ezelőttről megvolt az akkor fel nem használt, ám itt érvényesíthető napijegyem, másrészt Barcelonában egy kissé fáradt voltam King mesterék komplex muzsikájának befogadásához, és reméltem, hogy ez alkalommal máshogy lesz. Harmadrészt pedig, úgy sejtem, a MF az elkövetkező években sem fogja túl gyakran taposni az európai koncertszínpadokat.

Mohó lelkek az alkonyatban

Rob Cavestany-ék meglehetősen korán, este hatkor csaptak a húrok közé, és bizony a kezdésnél még kínosan kevesen álltunk a nézőtéren, ám később szépen összesűrűsödött a tömeg. Ilyen esetekben mindig eszembe jut, vajon hogy érezhetik magukat a zenészek, látva, hogy a remélt sok ezer fő helyett csupán néhány száz embernek fognak játszani. Oseguedáék azonban maximálisan odatették magukat; a frontember még hálálkodott is, amiért ezen a nagy múltú fesztiválon játszhatnak, kiemelve, hogy az elmúlt két év bezárkózása után itt és most az életet ünnepeljük.

Nem volt nehéz dolguk a közönséggel, hiszen már az intróként felhangzó The Ultra-Violence részlettel, majd a debütalbum további két számával, a Mistress of Pain-nel és a Voracious Souls-szal azonnal a maguk oldalára állítottak bennünket. Mark Osegueda karizmatikus frontember, aki már az első néhány szám alatt közvetlen kapcsolatot alakított ki a közönséggel. Rob szokása szerint fokozatosan melegedett be, nyílt meg, gitáros társára viszont továbbra is igaz a vicc, miszerint „Mi az abszolút lehetetlen?” – Ted Aguilarról mosolygós fotót készíteni. A bőgős Damien Sisson egy kedves, Cliff Burton/Steve DiGiorgio-szerű, hippi figura, a dobos Will Carroll pedig hál’istennek, egészséges, látszólag újra ereje teljében van; mint ismeretes, két évvel ezelőtt a Covid-19 kis híján maga alá gyűrte őt.

Bár a thrash súlyos zászlaja alatt keménykedtünk, alapvetően egy laza, jó hangulatú bulinak lehettünk részesei. Ahogy azt sok másik zenekartól is megszokhattuk, a Halál Angyalai is „szendvicseztek”: nagy klasszikusaikkal kezdtek, illetve zártak, és e két blokk közé pakolták be a kétezres években született albumaik ütősebb nótáit. Egyedül a 2008-as Killing Season-nel bántak mostohán, arról ugyanis egyetlen dal sem hangzott el. Mivel jómagam az első három DA nagylemezen szocializálódtam, az utánuk következő alkotások pedig valamivel távolabb állnak tőlem, a fentebb említettek mellett olyan nótáktól lódult meg az adrenalinszintem, mint a Seemingly Endless Time, a Thrashers vagy a Bored, ráadásul utóbbit, ha jól láttam, csak mostanában vették fel a repertoárjukba.

Előzetesen valamiért úgy emlékeztem, hogy csupán egy óra játékidő adatott nekik, így kifejezetten örültem, hogy csak jöttek és jöttek az újabb dalok, a nyúlfarknyi intrót nem számítva összesen 13. Jó volt újra látni őket, ráadásul aznap nem is ez volt az utolsó összeröffenésünk…

Az elhangzott dalok:

The Ultra-Violence /Mistress of Pain
Voracious Souls
Seemingly Endless Time
The Dream Calls for Blood
Son of the Morning
The Devil Incarnate
Caster of Shame
The Moth
Humanicide
Absence of Light
Thrashers
Bored
Thrown to the Wolves

Közjáték

Ezt a rövid blokkot – építő jelleggel, a közönség és a zenészek még nagyobb elégedettsége érdekében – a rendezvény szervezőnek címezném. Úgy emlékszem, barcelonai koncertbeszámolómban említettem, hogy az ottani színpadokat úgy tájolták, hogy a közönség háttal álljon a napnak. Itt ez éppen ellenkezőleg történt: eljött a pillanat, amikor a nézőket egy viszonylag széles sávban elvakította a fény. Ez, ha nagyjából látod is, mi történik a színpadon, nem kellemes érzés. A helyszíneket nyilván lehetne úgy pozicionálni, hogy se zenész, se rajongó ne vakuljon meg a randin.

A másik, ezzel rokon téma a színpadok egymástól való távolsága. Játék közben bármennyire is elnyomták az előadók egymás hangját, a számok közötti szünetekben nem adatott meg a hallottak megemésztéshez, a katarzishoz, az ellazuláshoz szükséges csend: amikor éppen nem King Diamondék, akkor Majka (nem kollégánk, hanem az ózdi hős) koncertjét hallgattuk. Szerintem ez nem oké, az előadót is zavarhatja a koncentrálásban, a következő számra való rákészülésben. Valószínűleg ezt a problémát is lehetne valahogy orvosolni.

A harmadik dolog, és ezzel kanyarodnék vissza a Death Angel-höz, hogy mi is teljesen véletlenül, egy leszólított fémszívűtől tudtuk meg, hogy Oseguedáék este kilenckor a merch sátorban dedikálnak. Én magam nem néztem utána, de állítólag sem a honlapon, sem a programfüzetben nem szerepelt ez az infó; aki nem hallotta ki a madarak csicsergéséből, nem kapta meg valakitől a fülest vagy nem járt a helyszín közelében, bizony lemaradt róla. Mi szerencsére nem, így végre készíthettem közös fotót fiatalkori hőseimmel, akik nagyon szimpatikusan, mindenkinek mindent dedikáltak és készségesen pózoltak is egy-egy közös fotó kedvéért.

A Király visszatér

Előzetesen sokan mondták, hogy jönnek a Mercyful Fate-re, így azt gondoltam, komoly népünnepélyre van kilátás. A helyszínre érkezve meg is lepődtem, hogy egy kvázi közepes méretű (értsd: nem a legnagyobb) pódiumra száműzték a királyi produkciót, ám később kiderült, mind a nézőszám, mind pedig a díszletek szempontjából ez is elég volt. (A csapat nagy molinójához viszont alacsonynak bizonyult a színpad vázának felső keresztrúdja: a feliratból a Mercyful látszott, a Fate viszont padló-közelben gyűrődött.) A tömeg csak lassan gyűlt a nap – számunkra – fő eseményére, de kezdésnél már a keverőpultig nyúló, tömött sorok várták az előadókat.

Ez alkalommal önző módon úgy döntöttem, hogy hátulról nézem végig a produkciót, hogy végre az én fülemben is úgy szóljon a zene, ahogy kell. Mindezért cserébe lemondtam az előadókkal való szemkontaktus és a fényképezés élményéről, szerencsére a helyszínen voltak nálam avatottabb fotós szakemberek. 🙂

A színpadkép ugyanaz volt, mint Barcelonában: a zenészek mögötti lépcsősor tetején egy apró házikó, King időnként abban váltott fejfedőt, a kalyiba falán pentagram a démoni kecskebak képmásával, fölötte, a levegőben pedig világító fordított kereszt. Tartalmilag a setlist is hangra megegyezett a július 2-i dalcsokorral, csupán a számok sorrendjét cserélték meg itt-ott, de ennek nem volt különösebb jelentősége.

Fotó: zenefesto.hu

A ’82-es EP, valamint az első két nagylemez slágerei mellett csupán egy újabb szerzeményt játszottak, azt viszont a most készülő albumról; a The Jackal of Salzburg King elmondása szerint még mindig nem nyerte el végleges formáját, így viszont érdekes lenne nyomon követni azt, hogy változik-e a turné során. Nem akármilyen munkamódszer lenne egy nótát ilyen módon, élőben, közönség előtt, hetek, hónapok alatt készre csiszolni. Most, hogy másodszor hallottam, valamivel kerekebbnek tűnt, mint legutóbb – állítólag a befejezésével kapcsolatban vannak még a csapatnak kihívásai.

Az együttes legkorábbi dalai közül az A Corpse Without Soul és a Doomed by the Living Dead nyilván kultikus nóták, számomra azonban még tökéletesebb lenne a setlist egy Into the Coven-nel (bár a teljes Melissa albumot csak nem játszhatják el), vagy egy Desecration of Souls-szal, esetleg Gypsy-vel. De nem leszek telhetetlen, hiszen volt itt minden, mi szem-szájnak ingere: elég, ha csak a Melissa–Evil–Come to the Sabbath–Satan’s Fall dalcsokrot említem – kis túlzással már ezekért megérte kifizetni a napijegyet.

Fotó: zenefesto.hu

A hangzásba nem gondolom, hogy bele lehetett volna kötni, ráadásul King mellett mintha a bőgős Joey Vera is élénkebb, aktívabb lett volna, mint „legutóbb” (a katalánoknál). A frontembernél ebbe nyilván az is belejátszott, hogy félig-meddig hazajött, hiszen a felesége magyar. Emiatt oldottabbnak, beszédesebbnek éreztem, mint néhány hete; például bemutatta társait, amire Barcelonából nem emlékszem. (A basszusgitárosról például elmondta, hogy új barát, aki a MF mellett legalább hét zenekarban játszik, a Fates Warningban…öö…és még sok másikban. 🙂 ) Plusz azt a kínos helyzetet is remekül kezelte, amikor Shermann gitárja elnémult: addig hókuszpókuszozott, pantomimezett, míg a végén lábszárcsont-mikrofonjával – mint egy varázspálcával – gyakorlatilag ő keltette életre a műszereket. 🙂

Fotó: zenefesto.hu

A Mercyful Fate most is jött, játszott és hengerelt; a műfaj fanatikusai mind a tíz ujjukat megnyalhatták a produkciójuk után. Nekem második alkalommal, ha lehet, még jobban bejött e szűk másfél órás produkció, amit egyesek máris az év koncertjének nyilvánítottak, és amit én is sokáig nem fogok elfelejteni.

Az elhangzott dalok:

The Oath
A Corpse Without Soul
The Jackal of Salzburg
Curse of the Pharaohs
A Dangerous Meeting
Doomed by the Living Dead
Melissa
Black Funeral
Evil
Come to the Sabbath

Ráadás:

Satan’s Fall
To One Far Away (felvételről)

További képek a két zenekar csütörtöki koncertjéről:

Fotó: zenefesto.hu
Fotó: zenefesto.hu
Fotó: zenefesto.hu
Fotó: zenefesto.hu
About Coly 1198 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*