Tartok néhány muzikális hüllőt otthon, de a Lengyelországban honos Kristályvipera mind ez idáig hiányzott a gyűjteményemből. Friss anyaga, az idei The Last Axeman EP felől közelítettem a katowicei csapathoz, majd a kellemes benyomások hatására indultam el a nyomon visszafelé, s így bukkantam rá legutóbbi nagylemezükre, a tavaly januárban napvilágot látott The Cult-ra, amely már a nyolcadik a zenekar LP-inek sorában.
A Crystal Viper a lengyel Warlock vagy Zed Yago, s ez a titulus nemcsak az irányzatot (alapvetően old school heavy metal) határolja be, hanem a női énekre is felhívja a hangsúlyt. Ráadásul, ahogy az említett német bandáknál Doro Pesch és Jutta Weinhold, a frontember, Marta Gabriel itt is kezdettől alapembere és arca az együttesnek. Ami különbség, hogy az énekesnő itt gitározik is, illetve hogy míg Warlock már nincs, a Zed Yago frontemberét pedig ma már nem Jutta Weinholdnak hívják, a Crystal Viper jelenleg is aktív, és az állandóságot Marta (és Andy Wave gitáros, eredeti nevén Łukasz Halczuch) képviseli benne. De mondhatnám azt is, hogy a Crystal Viper zenéje a HammerFall muzsikája női énekkel, és ez nemcsak a hangzást, a hangszerelést jelenti, hanem fantasy témák preferálását is.
Gabriel altja a számomra éppen ideális tartományban mozog: mentes a szimfonikus/progresszív metal bandák mikrofonos hölgyeitől megszokott üvegrepesztő sikolyoktól és a death metal asszonyainak hörgéseitől is. Marta szimplán énekel: végig elviselhetően, sőt, kellemesen, nőiesen, mégis kellő keménységgel. Az eddig említett bandákon túl a Chastain és a Burning Witches neve jut még eszembe róla.
A csapat muzsikája állítólag bizonyos korszakokban power metallá durvult, ám a The Cult-on újra a tőlük megszokott zenét hozzák: „Úgy döntöttünk, ez alkalommal egy olyan anyaggal állunk elő, amelyet nagyon jó érzés játszanunk, és ami őszintén jön belőlünk. Amivel mindenkinek szeretnénk megmutatni, hogy honnan jöttünk, és hová tartozunk – nyilatkozta Marta még tavaly a nagylemez kapcsán. – A The Cult-tal visszatértünk a gyökereinkhez, a tiszta, klasszikus heavy metalhoz. Ezt hívhatod akár old schoolnak is, mi viszont úgy érezzük, korábban soha nem használtunk ennyi fogós riffet és gitárharmóniát, mint a mostani albumon.”
A két alapító mellett ezen az anyagon a 2016-ban érkezett Błażej Grygiel basszusgitározik, a két évvel később csatlakozott Eric Juris gitározik (azaz a bőgő mellett három gitár járul hozzá a fémes hangzáshoz), illetve Cederick „Ced” Forsberg dobol. Utóbbi játéka ezen a nagylemezen kívül csupán az idei EP-n hallható, a sokoldalú svéd (Blazon Stone, Cloven Altar, Palantír, Runelord, Rocka Rollas stb.) azóta búcsút intett Crystal Viper-es társainak, és újabb kihívások nyomába eredt.
Ahogy a korábbi CV-albumok esetében is történt, a The Cult stúdiómunkálatainak zenei producere ez alkalommal is Marta férje, Bart Gabriel volt, aki a kétezres években számtalan – jórészt másodvonalbeli – csapat hanganyagán dolgozott. Itt a maszterizálást is ő végezte, míg a keverés Forsberg feladata volt. A futurisztikus-horrorisztikus borító egy guatemalai művész, Mario López keze munkáját dicséri, akinek nevéhez többek között Evil Invaders, Mosh-Pit Justice, Skeletal és Toxik albumgrafikák fűződnek.
Az anyag intrójaként felcsendülő, instrumentális Providence egy kicsit középkori hangulatú, ám modern hangzású darab, s ez alapján először fogalmam sem volt róla, hogy milyen zene jön utána. A címadóban hallom először az Iron Maidenre oly’ jellemző futamokat, néhány számmal később pedig, az Asenath Waite-ben korai, ’80-as, ’81-es Vasszűz-témákkal lepnek meg. A kettő között viszont olyan gyöngyszemek csillannak meg, mint a sulykolós, középtempós Whispers from Beyond, a speed-es, remek szólóval felvértezett Down in the Crypt és kedvencem, az epikus, emelkedett hangulatú Sleeping Giants, amelyet egy zseniális dallammenetű refrénre hegyeztek ki.
A következő dal, ami magával ragad, a Flaring Madness, annak is tempós-harcias refrénje és kórusa. Utolsóként egy King Diamond-feldolgozás hangzik el, a Welcome Home, amelyben Martának – különösen a magasaknál – szinte teljesen olyan a hangja, mint a Mesternek. A szólót pedig ki más is játszaná, mint a KD-gitáros Andy LaRocque, akinek egészen régre nyúló kapcsolata van a lengyel csapattal, hiszen már második stúdióalbumukat, a 2009-es Metal Nation-t is ő keverte, maszterizálta.
Marta tehetségét – hangját, gitárosi/basszusgitárosi hadrafoghatóságát és dalszerzői képességeit – a nemzetközi színtéren is egyre többen fedezik fel és fordítják a maguk javára. 2009-2010 táján a rövid életű, nemzetközi power metal csoportosulásban, a Björn Again-ben is ő állt a mikrofon hangosabbik végén; 2012 óta Jack Starr Burning Starr nevű zenekarának állandó turnégitárosa; a 2018-ban indult, angol Moon Chamberben nem csak énekel, de a vastag húrokat is ő pengeti; 2021-2022-ben a német Blazon Stone-ban bőgőzött, háttérvokálozott; és természetesen egy-egy számra is meghívták már énekelni, többek között olyan nagyságok, mint a Sabaton, a Vader vagy a Manilla Road. Simán el tudom képzelni, hogy az elkövetkező években egy Arjen Lucassen-produkcióban is feltűnik, vagy egy nemzetközi szinten is elismert kollégával énekel duettet.
A Crystal Viper muzsikája és Gabriel hangja is kellemes meglepetés volt számomra, úgyhogy semmi akadálya annak, hogy tovább mélyüljön a kapcsolatunk, egy korábbi CV-album vagy a Moon Chamber egyetlen nagylemeze apropóján.
Leave a Reply