Coly:
Mivel napközben nem böngésztük folyamatosan a fesztivál Facebook-oldalát, csak odafelé menet értesültünk arról, hogy a Diamond Head fellépését, amire elsőként kíváncsi voltam, utazási problémák (gondolom, a londoni repülőterek akut logisztikai kihívásai, konkrétan a lassan mindennapossá váló késések és járattörlések) miatt szombatra halasztották. Így John Quail kollégával tartottam az Evil Invaders koncertjére. (A két buli nagyjából egy időben lett volna, így ez a dilemma is megoldódott.) Ismerem a belga csapat muzsikáját, de az eddig nem tett a rajongójukká. Élőben viszont abszolút hengereltek: old school thrash/speed metaljukat olyan fiatalos elánnal adták elő, hogy arra gondoltam: igen, így kell agressziót sugározni a színpadról! A srácok nem cövekeltek le a mikrofonjuk előtt, hanem folyamatosan mozgásban voltak, a pajeszos frontember végig aktívan kommunikált a hallgatósággal, egy szám erejéig (Venom) pedig a másik gitáros, Max Maxheim ragadta magához a „szót”. Meggyőző teljesítményükből egyedül az utólag is visszaidézhető, emlékezetes nótákat hiányoltam, ezzel együtt kellemesen feltöltöttek energiával.
John Quail:
A fesztivál második napja számomra a sátorban felállított, kisebb színpadnál kezdődött, ahol az Evil Invaders tartott egyórányi speed-bemutatót. Sajnos az elejéről egy picit lemaradtunk, éppen a középtempós In Deepest Black-et nyomták, amikor Colyval betoppantunk a műsorukra. Gondoltam is Buga kollégára, hogy ezzel a dallal nem kedvelné meg őket, bezzeg azzal, amit utána az arcunkba toltak, minden bizonnyal elégedett lett volna. Azonban ő és Majka a Saxon-koncert elmaradása felett érzett bánatukban úgy döntöttek, hogy pihennek még két órácskát a szálláson, és csak a Crisix 18:20-kor kezdődő bulijára pozicionálták magukat a helyszínre. De térjünk vissza a „Gonosz Megszállókhoz”, akik a legszebb belga hagyományokhoz híven varázsolták a deszkákra a nyolcvanas éveket! A szűk negyven szerzeményt tartalmazó eddigi életművükből tíz került terítékre, a már említett, visszafogottabb dal után pedig elszabadult a sebesség! A 2022-es Sledgehammer Justice, a 2013-as Tortured by the Beast vagy a 2017-es Broken Dreams in Isolation, illetve a Feed Me Violence egyszerűen beledöngölte a földbe a hallgatóságot! A Die for Me dallamai után pedig zárásként jött a kegyetlen Raising Hell! Tulajdonképpen az összes felsorolt cucc üt lemezen is, élőben viszont valóságos energiabombaként robbant! Johannes Van Audenhove gitáros és egyben frontember nagyszerűen vezényelte a bulit, karizmatikus személyisége magával ragadta közönséget. Társairól is csak elismeréssel tudok nyilatkozni. Senne Jacobs dobos kivételével folytonos mozgásban voltak, Max Maxheim (aki 2020 óta a zseniális Bütcherben is gitározik) hatalmas szólókat nyomott.
Buga B:
A pénteki kör igencsak ígéretesnek tűnt, és – vigyázat, spoiler! – végül az is lett. A napunk nagyrészt városnézéssel és henyéléssel telt, így sajnos John Quail kolléga ajánlása ellenére is lecsúsztam az Evil Invadersről, bármennyire is szerettem volna megnézni őket. Szerencsére a Crisix-ra éppen időben érkeztem, így már sörrel a kezemben eshetett le az állam, hogy mennyire jól tolják a spanyol srácok. A crossover jó dolog, főleg, ha valódi életérzésből táplálkozik, és a Crisix pont ilyen brigád. Különösen a rózsaszín fürdőgatyás gitáros volt nagyon elemében: fülig érő szájjal tolta végig az egész koncertet, de a többiekről is sütött, hogy jó időben vannak jó helyen. Szerencsére az új lemezről is jöttek dalok, de nyomtak egy kis egyveleget is a legnagyobbak slágereit feldolgozva (Hit the Lights/Walk/Antisocial), ami csak még jobban felforrósította a hangulatot. Soha rosszabb kezdést: a világnak mosh-ra van szüksége, ez nem is kérdés! Egyedül amiatt lehetett hiányérzetem, hogy nem játszották a Shōnen Fistet, ami személyes kedvencem az új albumról, de ez még így is megbocsátható volt.
Coly:
Az Evil Invaders által megkezdett tesztoszteronterápia tovább folytatódott, méghozzá a spanyol Crisix főszereplésével. akik arcukon széles vigyorral tolták a hardcore thrasht nappal szemben, az izzasztó katalán délutánban. Éhesek, energikusak és vidámak voltak, szerencsére a dobos, Javi Carrión is meggyógyult, és itt tudott lenni. Mi mással is nyithatták volna a dalok sorát, mint kedvencemmel, a Macarena Mosh-sal? Julián végig spanyolul konferált, feltételezve, hogy a nézőtéren túlnyomó többségben a honfitársai állnak. Vicces volt a szólógitáros, Albert Requena arcjátéka és felugrásai, mindeközben pedig pazar a játéka. Jó poénnak bizonyult a hangszercsere, amikor a Buga B által említett egyveleget nyomtak el néhány percben. És a legjobb, ami a bandát követők számára szintén nem volt meglepetés, hogy a két gitáros, Albert és Busi kijött a kordonon túlra, a tömegbe játszani. Nálam ők adták a nap koncertjét, amiben az is nagy szerepet játszott, hogy testközelből követhettem az eseményeket.
A három nap alatt egyébként a legnagyobb szívfájdalmam a Crisix nagyszínpados fellépésének és az Orange Goblin sátoros bulijának az ütközése volt. Utóbbiakkal kezdtem, és rá kellett döbbennem, hogy mennyire kedvelem ezt az őserejű, Black Sabbath-iskolán izmosodott, vaskos muzsikát, a frontember, Ben Ward karizmáját, és a dalok súlyossággal elegy lendületét. Ám kezdett a Crisix, illetve a sátorban akkora füstködöt fújtak a Goblinokra, hogy abban nem igazán tudtam volna értékelhető fotót készíteni róluk.
Már a spanyol thrasherek hangversenye alatt is megcsodálhattuk a másik színpadra beállított, hatalmas, sárga, felfújható gumikacsát, az Alestorm showjának központi látványelemét. A brit csapat mind zeneileg, mind humorát tekintve teljesen más világot képviselt, mint, mondjuk, az előttük fellépő hispán spanok. Utóbbi minimum kétrétegű: a kalózkodást is a bulis oldaláról közelítik meg, és magát a metalos keménységet (keménykedést) is idézőjelbe teszik, ami leginkább a frontember, Christopher Bowes idióta fizimiskájában ölt testet, hiszen úgy néz ki, mint egy karibi vakáción lévő osztrák turista valamikor a ’70-es évek közepén, aki a néhány rumos kóla elfogyasztását követően a Manowar true metalkodásán sem átall élcelődni.
Azonban úgy tűnik, erre a produkcióra is óriási a kereslet: a közönség jelentős része egyként fújta a dalok szövegét, a közelemben pedig spicces pogózás, vidám dulakodás alakult ki. Az Alestorm zenéje olyan, mintha egy megkergült, 45-ös fordulatszámon pörgő Running Wild, a The Pogues és a Korpiklaani talált volna egymásra egy lakatlan szigeten. Az új lemez dalai ugyanúgy ütöttek, mint a régi slágerek, úgyhogy Bodor Mátéék a vendéglátós metal kategóriájában megérdemelten gyűjtötték be a produkciójukért járó maximális pontszámot.
Buga B:
A Crisixnak köszönhetően 19:25-re már üzemi hőmérsékleten izzott a közönség, és az Alestorm ki is használta ezt. Mindent bevetettek: a hatalmas gumikacsa mellett a Mexicót, a Keelhauled-ot, a Hangovert, a Drinket, kiegészítve mindezeket az új album dalaival. Sőt, még egy kis fricska is belefért a fesztivált az utolsó pillanatban lemondó Manowar felé (a háttérben az Alestorm-felirat a Manowar betűtípusával volt kiírva, és a végén, fotózkodás közben a tagok a híres Manowar-jelet formázták a karjukkal. 🙂 ) Fanyaloghatnék, hogy mindez azért távol van a minőségtől, de ennek most helye volt ebben a programban, a közönség pedig láthatólag élvezte, és bevallom, a nagyobb slágerekre én is beindultam.
John Quail:
A Crisix és az Orange Goblin nem vonzott különösebben, ezekről a kollégák fognak lelkesen nyilatkozni. Az Alestorm megosztó zenekar, van, aki extázisba kerül tőlük, van, aki csak lemezen hallgatja és van, aki inkább messzire elkerüli őket. Magam a középső csoportba tartozom. Amikor megláttam a hatalmas gumikacsával „díszített” színpadképet, rögtön tudtam, hogy őket csupán a távolból nézem meg, hűs katalán limonádét (tulajdonképpen cukros/citromos jégkását) szopogatva.
Az UFO előadását az előző nap már jól bejáratott, külvárosi boltban történt bevásárlás után a közeli parkban töltöttük Colyval, finom piskótás sütiket és frissítő italokat fogyasztva. Távolról hallottuk a setlistet, a kezdeti számok után a Lights Out és a Rock Bottom messziről is jól hangzott, a Doctor, Doctor nótára pedig vissza is értünk a fesztivál helyszínére.
Buga B:
Az Alestorm után éles váltás jött: az UFO a tömegeknek, a spanyol Bloodbath pedig nekem és Majkának a kis sátorban. Utóbbi jó választásnak bizonyult, a death metal brigád iszonyú pusztítást végzett, és nem ejtett foglyokat. A rendelkezésükre álló egy óra alatt abszolút meggyőztek arról, hogy eddig méltatlanul keveset hallgattam őket – ez biztos nem marad így a jövőben.
A spanyolokra nem jellemzően tűpontosan érkezett az este egyik legjobban várt fellépője, Alice Cooper, akit szintén életemben először láttam koncerten. Az öreg hozta is a kötelezőt: a rá eső 1 óra 30 perc alatt megállás nélkül potyogtak a slágerek a terjedelmes életműből, volt itt Poison, Bed of Nails, No More, Mr. Nice Guy, sőt, személyes kedvencem régebbről, a Roses on White Lace. Alice-ünk még mindig hatalmas formában van, bejátszotta a színpadot, látványos show-val készült, semmiféle hiányérzetem nem maradt a fellépés után, az első taktustól az utolsóig élveztem az előadást. Megyek én még Alice Cooper-koncertre, ez egészen biztos.
Coly:
Vacsora után jött a pénteki program – számunkra – második felvonása, amit Alice Cooper rémcirkusza vezetett fel. Középkori díszlet előtt, horrorfigurákkal és -jelenetekkel sűrűn illusztrálva csendültek fel a ’70-es, ’80-as, ’90-es évek legnagyobb AC-slágerei. Elég erősen bekezdtek a Feed My Frankenstein, No More Mr. Nice Guy, Bed of Nails, Hey Stoopid négyessel, majd néhány régebbi, a fiatalabbak által talán kevésbé ismert szerzeményt is előadtak (Be My Lover, Escape, Go to Hell stb.). A szőke ciklon, Nita Strauss nemcsak külsejével vonzotta a férfitekinteteket, virtuóz gitározása is élményszámba ment. Mi, JQ-lel sajnos viszonylag messziről néztük mindezt, ráadásul úgy döntöttünk, hogy a Mercyful Fate-ért beáldozzuk Mr. Furnier esztrádműsorát: hogy jó pozícióból nézhessük a hamarosan kezdődő koncertet, mozdulni, helyezkedni kellett a másik színpad felé, ahol ott akkor még nem volt olyan nagy a népsűrűség.
John Quail:
Alice Cooper színvonalas rock-horrorjának fényét gitáros amazonja, Nita Strauss tette még ragyogóbbá. Ahogy gitározott, ahogy a színpadon mozgott, ahogy a ruhája és a sminkje kinézett, az telitalálat volt! Egymást követték a hetvenes és nyolcvanas években született slágerek, többek között elhangzott a Feed My Frankeinstein mellett a Bed of Nails, a Hey Stoopid, a Poison, az I’m Eighteen és a kihagyhatatlan School’s Out is. Ehhez az erős zenei programhoz jöttek a teátrális, igen látványos show-elemek, hogy ne csupán a zene, de a nem mindennapi látvány is örök emlék maradhasson.
Buga B:
A következő, hosszabb játékidőt kapó fellépő (már amennyiben az 1 óra 15 perc hosszúnak számít, de hát ez az átka egy ilyen zsúfolt programnak) az általam szintén nagyon várt Mercyful Fate volt. King mester munkásságának nagy rajongójaként szégyenszemre eddig nem kerültem közelebbi kapcsolatba az MF-életművel, de a koncert után megfogadtam, hogy pótolom ezt a hiányosságot, mert valami elképesztő show-t nyomott a legenda, akin egyszerűen nem fog az idő vasfoga. Hihetetlen látvány, lenyűgöző énekteljesítmény, fantasztikus zenészek és jó adag borzongás – tökéletes recept a legnagyobb szombat esti bulihoz. Iszonyatosan erős produkció volt, és még az új szám, a The Jackal of Salzburg eljátszása sem törte meg a program lendületét. Alig várom az új lemezt, és már most azon töröm a fejem, hogy miként férjen bele az időmbe a FEZEN és annak csütörtöki napján a mester rituáléja.
John Quail:
Mr. Cooper előadását 23:10-kor a Mercyful Fate koncertje követte a szomszéd pódiumon, így Colyval már időben odaküzdöttük magunkat, nehogy lemaradjunk King Diamond és társai produkciójának egyetlen pillanatáról is. Amikor végre lehullott a hatalmas MF-lepel, a The Oath csendült fel az okkultizmus mestereitől. Csodálatos élmény volt végre élőben látni/hallani ezt a remekművet! Az egyetlen új nóta, a The Jackal of Salzburg számomra egy picit furcsa volt, mert eddig nem találkoztam vele, és igazság szerint úgy vagyok sok Mercyful Fate dallal, hogy kell egy kis idő, amíg teljesen be tudom fogadni. No de aztán ráérzek, magába szippant és nincs menekvés! A Corpse Without Soul-t már együtt kántálta a nézősereg a nagybetűs Királlyal, akinek hangja mit sem kopott a hosszú évek során. 66 éves kora ellenére ugyanolyan szuggesztív módon keltette életre a gonoszt különböző jelmezekben, mintha csak a heavy metal első aranykorában, a nyolcvanas években járnánk.
Hank Shermann kissé öregesen, visszafogottan mozogva, de precízen szólózott, míg Mike Wead fiatalosabban (mert fiatalabb is) hozta Denner zseniálisan megírt dolgait. Bjarne T. Holm sem vallott szégyent Kim Ruzz dobtémáival, a sajnálatos módon elhunyt Timi Grabber Hansent pedig az örökmozgó Joey Vera igyekezett pótolni basszusgitáron. A Black Funeral progresszív galoppozása után a Dangerous Meetinget néztem leesett állal. A magával ragadó Melissa a valaha írt leghátborzongatóbb lírák egyike, garantált libabőr lemezen és élőben egyaránt! A korai nóták legjobbjaiból álló szettben felcsendült még a Doomed by the Living Dead, a Curse of the Pharaohs és ráadásként a Satan’s Fall, de még előtte nagy kedvenceim (és a közönségreakciót testközelből megtapasztalva nem csupán az enyéim), az örök érvényű Evil és talán a legnagyobb MF-sláger, a Come to the Sabbath is odacsapott rendesen! A nagyrészt spanyol, illetve katalán hölgyek és urak, fiatalok és idősebbek szinte szóról szóra együtt üvöltötték/visították a szövegeket Kim Bendix Petersennel. Ebből az is kiderült számomra, hogy az Ibériai-félszigeten is komoly kultusza van a dán zenekarnak. Látványos elemekkel körített, váltásokkal teli, kiváló hangzású, professzionális produkciót láthattunk egy és negyed órában a barcelonai éjszakában.
Coly:
Talán már az eddigi memoárokból is kiderült, hogy míg mi John Quail-lel általában együtt mozogtunk, a minél direktebb élményért a lehető legjobban megközelítve az események epicentrumát, Majka és Buga B a sörcsapok oázisából, nagyobb rálátással követte a történéseket. King Diamond és szektatársai műsorára sikerült is körülbelül az ötödik-hatodik sorig előrejutnunk, éppen a másik MF-legendával, Hank Shermannal szemben, aki az átlag metalmuzsikusokhoz képest kifejezetten civil fickó benyomását keltette szemüvegével, fordított baseballsapka alatt megbújó rövid hajával, visszafogott mozgásával. A játékára persze nem lehetett panasz, ahogy társaiéra sem. Mike Wead is magabiztosan szállította a gitártémák – szólók és ritmusok – rá eső részét, Bjarne T. Holm ellentmondást nem tűrően pumpálta a sokszor igen komplex, tördelt ritmusokat, Joey Vera basszusgitáros pedig egy külön kategória, aki nem látványosan nagy ívű mozdulatokkal, mint inkább átszellemült játékával varázsolja el a közönséget.
Maga King mester vészjósló színpadi megjelenésével, ördögszarvas maszkjával és koronájával, átkot szóró gesztusaival, túlvilági mimikájával és az évtizedek alatt mit sem kopó hangjával vitte el a hátán a show-t. Összességében egyébként elég statikus volt a színpadi felállás, a legtöbbet – a maga komótos tempójában – maga a frontember mozgott. Minthogy John Quail már részletesen ismertette a programot, én csupán annyit tennék hozzá, hogy a remélhetőleg hamarosan érkező új albumról eljátszott The Jackal of Salzburg érdekessége, hogy King szerint nem állt össze végleg, a koncertek során is érik, formálódik még.
Sokak számára az ő koncertjük jelentette a nap betetőzését, nekem viszont – bár szeretem az említett Mercyful Fate LP-ket – egy kicsit túl komplex volt ez a zene késő este, konkrétan éjfél körül. Ezzel együtt a FEZEN-en újra meg fogom őket nézni.
Buga B:
És akkor elérkezett a fél egy, az általam legjobban várt fellépővel, a Blind Guardian-nel. B. László (47) ekkor még nem sejtette, hogy az este eddigi legnagyobb csalódása következik, amelyet követően félig megrágott szívvel fog távozni a helyszínről. De komolyra fordítva a szót: a Blind Guardian nálam Top 5-ös kedvenc, kismillió koncertjükön voltam eddig, elzarándokoltam Londontól Prágán át Miamiig bárhová, csak hogy láthassam őket, és eddig egy percet sem kellett megbánnom ebből, de a barcelonai fellépés, nos, mondjuk úgy, hogy felemásra sikeredett. Először is 60 perc jutott a német bárdoknak, ami nevetségesen rövid idő, és hát a setlistet elnézve nem is igazán tudtak mit kezdeni vele. Ugyebár elméletileg idén a Somewhere far Beyond album 30. évfordulója van fókuszban, de valahogy ebbe mégsem sikerült beleállni. Elvégre fesztivál van, így egy olyan katyvasz érkezett, amiben volt Welcome to Dying, Valhalla, Mirror Mirror és Black Chamber is, ami így utólag nézve nem volt nagy ötlet. Egyszerűen szétesett a show, nem volt koncepció, és mintha a banda is minél előbb le akarta volna tudni az egészet. Az egyetlen üde színfolt a lebetegedett basszeres helyére beugró háttérember volt, aki iszonyatos bizonyítási vágytól fűtve hatalmas show-t csinált, kilométeres raszta frizuráját rázva.
Szóval nem ez volt életem BG-koncertje, és bár titkon azt reméltem, hogy Majka kollégának, aki eddig nem volt rajongója a kardozós-dugós-sárkányos metalnak, leesik az álla, ez nem jött be, amit maximálisan megértek, mert a srácok a nap csalódását okozták, de temetni persze nem kell őket: jön az új lemez, a kiszivárgott látványelemek alapján elképesztő borítóval.
John Quail:
A Mercyful Fate után a Blind Guardian közepesre sikeredett, a betegsége miatt Marcus Siepent mellőzni kényszerülő előadása kevésbé tudott elvarázsolni. André Olbrich gitáros persze eljátszotta, amit kellett, de Hansi Kürsch kissé enervált előadása nem tett jót a produkciónak. Igaz, a dalok jól meg lettek választva, hiszen az elhangzott Welcome to Dying, Time What Is Time, Journey Through the Dark, Ashes to Ashes, Somewhere Far Beyond és Mirror Mirror önmagukban is nagy slágerek. Ezeken kívül volt még néhány feledhetőbb szerzemény is, viszont az akusztikus The Bard’s Song csodálatos hangjai utat találtak hozzám az éterben, ahogy a ráadásban eltekert Valhalla is átütő erővel bírt.
Coly:
A Blind Guardian koncertje számomra is csalódás volt. Mintha egy nyögvenyelős haknit láttam volna Hansiéktól. Egyetlen „mentségük”, gyengélkedésük oka valószínűleg gitárosuk, Marcus Siepen távolléte, aki betegsége miatt nem léphetett színpadra aznap este. Így viszont olyan volt, mintha zeneileg egy lábon állva kellett volna végigjátszaniuk a koncertet, mellőzve a gitárharmóniákat, az egyidejű ritmusozást és szólózást. Ilyen szempontból kifejezett megsüvegelendő André Olbrich helytállása, illetve a csapat, hogy nem mondták le a bulit.
A nyitó Welcome to Dying-nak még örültem, és a Quest for Tanelorn is megmozdított, de ahogy így utólag nézem a setlistet, egyszerűen nem emlékszem a dalok többségére, pedig – állítólag – a Time What Is Time, a Journey Through the Dark és az Ashes to Ashes is elhangzott. (Félreértés ne essék, aznap egy csepp alkoholt nem ittam… 🙂 ) Persze dereng valami, de ezek az egyébként óriási nóták egyszerűen nem úgy szóltak, ahogy szólniuk kellett volna. Volt viszont a Black Chamber (?!), mindkét The Bard’s Song, azaz így, egy gitárral volt egyfajta unplugged-jellege a koncertnek, a frontember hosszú átkötő szövegeivel, amelyekkel aztán szépen el is ment az idő. Úgyhogy a nap vesztese nálam egyértelműen a Blind Guardian és természetesen a csapat jelen lévő rajongói voltak.
John Quail:
A németek már erős csúszással végeztek, utánuk csupán az utolsó pillanatban beugró Ross the Boss volt hátra hajnali kettő tájban. Az öreg Rossnak azonban meg sem kottyant ez az időpont, pont olyan lelkesen és energikusan tolta arcunkba a csupa klasszikus Manowar himnuszt, mintha csak matinéműsort adott volna. Marc Lopes (többek között ex-Meliah Rage) szerintem nagyon jól adta át Eric Adams témáit, basszusgitáros poszton pedig nagy meglepetésünkre a Gamma Ray-ből jól ismert Dirk Schlächter jellegzetes fizimiskáját fedeztük fel Colyval. Ross papa tudja, mi kell a közönségnek, különösen akkor, amikor egykori zenekara, a Manowar visszalép a szerepléstől. Igen, a népnek a következőkre van szüksége: The Oath (darálás a javából!), Sign of the Hammer (mega-himnusz!), Gloves of Metal (végre élőben is hallhatjuk!), Thor (kalapácsa leszakítja az arcod!), Dark Avenger (súlyos doom!), Wheels of Fire (hát ez valami brutális!), Blood of My Enemies (borzongás!), Black Wind, Fire and Steel (őrjöngés!), Battle Hymn (népünnepély!), Kill With Power (gyilkológép!), Fighting the World (a nagyérdemű egy emberként énekli Marc-kal!), majd ráadásként Hail and Kill (katarzis hajnali háromkor!)… Ennél zúzósabb lezárása nem is lehetett volna a fesztivál második napjának! Köszönjük, büszke magyar-amerikai Ross papa!
Coly:
„A szegény ember Manowar-ja” – jegyezte meg egyikünk, amikor kiderült, hogy Eric Adamsék nem, egykori gitárosuk viszont fellép a fesztiválon. Nem igazán szeretem az ilyen ön-tribute-okat, amikor valaki új bandájával, más név alatt játssza régi csapata nagy slágereit. Ross the Boss zenekara egyesek szerint jobb a Manowar-nál, számomra viszont Eric Adams hangján és Joey DeMaio bőgőjátékával hangzanak hitelesen az olyan emblematikus dalok, mint a Blood of My Enemies, a Battle Hymns vagy a Hail and Kill. Hiába, hogy a gitáros a (társ)szerzője ezeknek a számoknak, hiába pengeti mindenki másnál autentikusabban a témákat Friedman bácsi, és hiába van óriási torka Marc Lopesnek, a Főnök mégsem az a pogány harcos (talán soha nem is volt az), mint amilyennek egykori bajtársait láttuk/látjuk. És a RtB énekese sem az. Pedig a frontember remekül hozta a klasszikus dallamokat, Eric magasait, és a Mike LePond helyett színpadra lépő Gamma Ray-bőgős, Dirk Schlächter hangszere is úgy brummogott-bugyborékolt, ahogy kell, én mégis csak fél szívvel voltam jelen a késő éjszakai időpont ellenére is tekintélyes tömegben.
A csapat saját nótát nem is játszott, úgyhogy igazi Manowar-slágerparádé hangzott el, amit szerintem a legtöbben nem is bántak, hiszen így valamiféle kárpótlást kaptak az „anyazenekar” elmaradt koncertjéért. Ami viszont kellemes meglepetés volt számomra, hogy Ross nem alibizett, nem állt rá a nyugdíjas középtempókra: itt bizony volt Wheels of Fire, Kill with Power és Black Wind, Fire and Steel is!
Buga B:
Láthatóan fél kettő felé már fogytán volt nálam az erő, mert bár a mai fellépőkön nem fog az idő vasfoga, de rajtam igen, ezért egy-két szám után elengedtem Ross the Boss fellépését, pedig kezdetben kifejezetten vártam, hogy régi Manowar-számokat hallhassak élőben, de hátraarcomban talán a Blind Guardian miatti csalódásom is szerepet játszhatott. Szép lassan szedelőzködtünk, és sajnos már csak kintről, a dombtetőről, a metró felé tartva hallottam a Fighting the World-öt és a Wheels of Fire-t, amik azért elég jó kilépőzenék, na. Röviden összegezve, iszonyatosan erős nap volt a péntek, szuper fellépőkkel, remek hangulattal, rengeteg sörrel és nulla üresjárattal.
Coly:
A program már a Blind Guardian műsora alatt megcsúszott: szerintem többet játszottak, mint a rendelkezésükre álló egy óra, így Ross mesterék is később kezdtek, és bizony hajnali három is elmúlt már, mire levonultak a színpadról. Ez volt a fesztivál leghosszabb, legfárasztóbb, ugyanakkor zeneileg legváltozatosabb napja – gondoljunk csak az olyan kontrasztos váltásokra, mint a Crisix utáni Alestorm vagy az Alice Cooper utáni Mercyful Fate buli. És akkor még mindig hátravolt néhány igen szaftos zenei csemege, amelyekre akkor már csak alig több mint fél napot kellett várnunk…
(folytatjuk)
Leave a Reply