Barcelona Rock Fest – Barcelona, Parc de Can Zam, 2022. június 30.–július 2. – HARMADIK NAP

Buga B:

Mivel a péntek mind városnézésben, mind italban és koncertekben is erősre sikeredett, ezért a szombati napot is későn kezdtük, meg hát számomra nem is ígérkezett különösebben vonzónak a felhozatal. Így csupán este fél hét körül érkeztünk a fesztivál területére, ahol Doro azonnal bele is csapott a közepébe, hogy aztán csak úgy záporozzanak ránk a klasszikusok: Burning the Witches, All We Are, Metal Racer, és zárásként természetesen az All for Metal. Bivalyerős egy órát nyomott le a valódi metal lady, aki így, 60 körül is elképesztő formában van. Ő, ellentétben velem, valószínűleg alvás nélkül, egyben kibírta volna ezt a három napot.

John Quail:

A fesztivál harmadik napján Coly és én jártuk a várost, strandoltunk egyet a Földközi-tengerben, megnéztük a barcelonai katedrálist, míg Buga és Majka kollégák a légkondicionált szobában ejtőztek. Aznap Doro 18:25-re meghirdetett koncertjét céloztuk meg kezdésnek, de az elejéről egy picit lecsúsztunk, már ment a nyitó I Rule the Ruins, amikor a helyszínre értünk. Eleinte kicsit féltem, hogy nem igazán fog tetszeni a produkciójuk, mert a legutóbbi hivatalos koncertfilm kiadványukon nem győzött meg maradéktalanul a hölgy élő előadása. A germán metal amazonja azonban hamar rácáfolt aggodalmamra, pont úgy mozgott és énekelt, mintha még mindig ’87-et írnánk. A Burning the Witches alatt három társamtól leszakadva már elhelyezkedtem a közönség soraiban. Nagyon örültem, amikor még egy elsőlemezes nóta felbukkant, mert a Metal Racer pörgése remekül illett az amúgy jóféle Warlock-alapvetésekkel telepakolt programba. Zúzhattunk még a Hellbound-ra vagy éppen az Earthshaker Rock speed-jére, harcolhattunk a rockért (Fight for Rock), üvölthettük Doróval az All We Are refrénjét és romantikázhattunk a Für immer taktusaira. A két-három későbbi, már Doro néven kiadott nótából leginkább a ráadásban játszott All for Metal tetszett.

Coly:

Az embert rendesen lefárasztja egy ilyen háromnapos, nonstop zenei élménycunami. Ami a jó benne, az a hátránya is: egyik koncert követi a másikat, a benyomásoknak nincs idejük leülepedni, nincsenek csendek, amelyek alatt megemészthetnénk a hallottakat. Plusz fizikailag is elég strapás az egész: kevés alvást követően városnézés, tengeri fürdőzés, majd délután újra vissza a színpadok elé, ahol jó ideig még a tűző napon, később már ideálisabb körülmények között, ám egyre fáradtabban állunk körülbelül tíz órát, utána pedig még haza is kell jutni valahogy… Közben pedig arra is muszáj odafigyelni, hogy együnk, igyunk, és esetleg taktikailag a megfelelő időpontban menjünk el vécére. Nem beszélve a helyezkedésről, hiszen aki közelről akarja látni kedvenceit, annak bizony mérlegelnie kell. Ha kimegy a sörsátrakhoz, nem biztos, hogy visszajut oda, ahol eredetileg állt. Ha jó helyet biztosított magának az egyik színpad előtt, a mindössze ötpercnyi szünet alatt nem valószínű, hogy a másiknál is képes lesz ugyanerre.

Másrészt, régóta dédelgetett porckorongsérvem azt eredményezte, hogy három-négy óra állás után megfájdult a derekam, ami esetemben jelentősen rontotta a koncertek élvezeti értékét. Konkrétan, volt, hogy ki kellett mennem a tömegből, hogy leülhessek a földre, és nyújthassak. A magam részéről ezért is döntöttem úgy, hogy a szombat első előadóit elengedem, hogy a „nagyok” produkcióját is végig bírjam. Így áldoztam be a Blues Pills, Phil Campbellék és mint utóbb kiderült, az aznapra legelsőnek betett Diamond Head buliját. Plusz azt is mérlegelnem kellett, hogy az Angelus Apatrida és a Judas Priest vagy a Megadeth és a Kiss produkcióját akarom a lehető legközelebbről nézni. Ami igazából persze nem is volt kérdés, hiszen míg előbbieket már láttam élőben, Halfordékat többször is, Dave Mustaine kompániájához és Paul Stanley-ék csapatához még nem volt szerencsém.

Doro koncertje kapcsán nem ismételném a többieket, mindössze annyit tennék hozzá, hogy a szettjébe mindössze három „újkori” Doro-szerzemény fért bele, a többi dal egytől egyig régi kedvencünktől, a Warlocktól származott. Doro lelkes volt, mint mindig, viszont eléggé lecövekelt elől, a színpad közepén, így nekünk, oldalt nemigen volt alkalmunk felvenni vele a szemkontaktust.

Buga B.:

Miután Doróék végeztek, rá öt percre Spanyolország thrash-büszkesége, az Angelus Apatrida csapott a húrok közé, akiktől az elején aránylag sokat vártam, de ismét meg kellett állapítanom, amit a lemezeik hallgatásakor is: ez nekem egy kicsit vérszegény. Hiába adnak ki magukból mindent a srácok, ez csak egy hármas fölére elegendő nálam thrash-ben, főleg, amikor olyan lemezek születnek 2022-ben, mint a Kreator Hate Über Alles-e, vagy a Crisix új alkotása. Velem ellentétben azonban a közönség vevő volt a produkcióra, de hát nem mindenkinek ugyanott van az ingerküszöbe, ugyebár.

Szerencsére azonban egy sokkal minőségibb produkció érkezett utánuk, amire már nagyon régen vártam: az avokádókedvelő riffmester, Dave Mustaine csapata, a Megadeth! Már kétszer kisiklott a kezeim közül a banda, de most nem eresztettem, és milyen jól tettem! Iszonyatosan pontos gépezetként írnám le a csapatot ezen a koncerten. Mindegyik zenész tökéletesen tudta a dolgát, ha kellett, kisegítették a gyengélkedő Dave-et, akin azért még látszik, hogy nemrég durva betegségen esett át, és a nekik jutó nyúlfarknyi egy órában mindent megtettek, hogy megmutassák, miért nagy zenekar a Megadeth. Természetesen volt egy kis Dave-hiszti: most épp a Judas Priest roadie-jával veszett össze, ami helyett még beleférhetett volna plusz egy szám, de az eljátszott tíz szerzemény miatt sem panaszkodom, mert nagyon erős lett a setlist. Holy Wars… Peace Sells…, Symphony…, Sweating Bullets, mindenki megtalálhatta a maga kedvencét. Ezek után nagyon-nagyon szeretném látni végre egy teljes nagykoncertjüket is, szóval Dave, jó egészséget, egyél sok avokádót, én legközelebb is megyek!

John Quail:

Az Angelus Apatrida műsorát lazítással töltöttem a vendéglátó sátrak között (fagyizás, és úgy fél liter letolása a már jól bevált jeges limonádéból), így csupán mérsékelten ért el hozzám az amúgy jóféle thrash muzsikájuk. A Megadeth-re azonban „visszaverekedtem” magam a tömegbe, mert őket nem hagyhattam ki. 20:35-kor, Dave-ék koncertjének kezdetén még javában sütött a nap, a látványelemek így kimerültek a dobos mögötti kivetítőn sugárzott animációkban és dokufilm-bevágásokban, de a zene volt a lényeg. Az pedig nem okozott csalódást. Minden érájukból felcsendültek nóták a Killing Is My Business-től a Dystopiáig. Az ex-Angra gitáros Kiko Loureiro jól beilleszkedett a főnök mellé, immár hét esztendeje boldogítják egymást a bandában. Szólói jól ültek, láthatóan élvezte a muzsikálást, ahogy az Ellefson helyét elfoglaló, korábban számtalan zenekart megjárt James LoMenzo is. Mustaine láthatóan örömmel konstatálta, hogy Katalónia színe-java megjelent az eseményen. Jókedvvel tekert és énekelt mindaddig, amíg egy kis kellemetlen közjáték ki nem billentette a komfortzónájából. Történt ugyanis, hogy a szomszéd színpadon a Judas Priest beállását előkészítő technikus a kelleténél hangosabban dolgozott a gitáron, amit Dave – jogosan – zokon vett és leállította az előadást. A szervezők szerencsére gyorsan megoldották a problémát, így folytatódhatott a show, viszont mi sem maradtunk emlékezetes Mustaine-hiszti nélkül. Hangar 18, Holy Wars…, Peace Sells…, The Mechanix, no és az Angry Again vitték nálam a prímet, de az egyéb szerzemények mellett a közönségkedvenc Symphony of Destruction, a Trust és a Dystopia is elhangzott. Korrekt előadást láthattunk a tengeren túli társaságtól, bár a vége felé én már fél szemmel a szomszédságban mocorgó Judas Priest-re kacsintgattam.

Coly:

Aki az egyik színpad előtt, ahhoz minél közelebb igyekszik jó pozíciót fogni magának, a másik színpadon zajló eseményeket oldalról, éles szögből látja. Mintha a tömeg szorította volna ki a szélre, pedig nem: ő maga döntött így. 🙂 És hát igen, ahhoz, hogy befogadhassuk, hogy átjárjon bennünket az Angelus Apatrida muzsikájának intenzitása, jóval közelebb kell lennünk hozzájuk. Mint néhány éve a szép emlékű Dürer Kertben, amikor gyakorlatilag megérinthettük a zenészeket… Ez alkalommal, ahogy Bugánál, úgy sajnos nálam sem jött át a produkciójuk; mindössze két számuk – a We Stand Alone és talán a Sharpen the Guillotine – dallamai szivárogtak be agyam hangokkal túlzsúfolt kamráiba. Ellentétben az Evil Invaders-szel, akiknek előnyükre vált az élő megszólalás, Guillermóék hangja valahogy elveszett a tágas térben – legalábbis én így hallottam.

A Megadeth nem kifejezetten best of programmal érkezett; gondolom, Mustaine fontosnak tartja, hogy időnként egy-egy ritkábban műsorra kerülő szerzeményt is előhúzzon a zsákjából (bár, úgy látom, idén a Dread and the Fugitive Mind és az Angry Again is stabilan az alapszett részét képezi). Valljuk be, nem ezek a Megadeth-életmű ékkövei, ahogy a Sweating Bullets-nél is szívesebben hallottam volna egy Wake Up Dead-et, egy In My Darkest Hour-t vagy egy Tornado of Souls-t. De nem leszek telhetetlen, hiszen a műsor második felében olyan bombasztok követték egymást, mint a Symphony of Destruction, a Peace Sells…, a Mechanix és a Holy Wars… Dave abszolút szimpatikusan, hálásan fogadta a közönség pozitív reakcióját. Sajnáltam, hogy csak ennyit játszottak, azt gondolom, részükről egy másfél órás program lett volna az ideális.

Buga B:

Az egy óra alatt azonban nem csak a Megadeth lőtte el a puskaporát. A fesztivál harmadik napjára Buga B is lefáradt, és bár becsülettel megvártam a Judas Priest első számát, ám mivel sem ez, sem az utánuk érkező KISS nem az én világom, ezért inkább a fokhagymás olajban sült garnélát, a sört és a pihenést választottam, a klasszikus heavy bandákat meghagytam a Rattle-különítmény másik felének. Azt viszont sajnálom, hogy a hajnali órákban játszó D.A.D.-t nem láthattam: amikor legutóbb találkoztam velük, nagyot mentek, de remélem, máshol lesz még alkalmam látni őket élőben.

Számomra ennyi volt a Barcelona Rock Fest, és bár voltak hullámvölgyek, összességében nagyon jó élményként éltem meg a programot, különösen a városnézéssel és a gasztronómiai élvezetekkel egybekötve. Ha jövőre is legalább ilyen line up-ot kalapálnak össze a szervezők, nem kérdés, hogy én is itt leszek.

John Quail:

A Judas-nak engedélyezett másfél óra a besötétedés jegyében zajlott, így a színpad fölött felemelkedő, roppant robusztus, vörös fényben izzó újkori szimbólumuk látványa már önmagában előrevetítette, hogy itt nem egy alestormos-gumikacsás gegparádé lesz kilátásban. És jött a Battle Hymn, majd a One Shot at Glory kompromisszummentesen, a maga nyers valójában! Richie Faulkner energikusan, míg Andy Sneap kissé visszafogottan pengetett, Ian Hill pedig szokásához híven a háttérben alapozott. A szűk negyven évvel ezelőtt még a magyar rádióban is gyakran a tánczenei koktél részét képező You’ve Got Another Thing Comin’ zakatolása extázisba ejtette a közönséget, a Turbo Lover a stúdióváltozathoz képest élőben gyilkos nótává avanzsált, a kötelező Victim of Changes pedig olyan átütő erővel bírt, mint a ’79-es Unleashed in the East koncertlemezen (vagy ál-koncertlemezen, nem foglalnék erről most állást, de nem is ez a lényeg).

A The Green Manalishi és a Diamonds and Rust alatt egy kicsit az volt az érzésem, hogy Halford alibizik, mert főleg a nagyérdeműt énekeltette, és a várt, magas vokáljai elmaradtak. Lehet azonban, hogy csak a Painkillerre pihent rá, mert Scott Travis jellegzetes, mindent letaroló dobtámadása után azt viszont végigsüvöltötte. Az Electric Eye is nagyon átjött, majd az elmaradhatatlan, Harley-Davidsonról előadott Hell Bent for Leather taktusai után színpadra lépett (vagy mondhatni, be lett kísérve) a közönség részéről szeretetteljes ovációval fogadott Glenn Tipton! Három nem túl bonyolult, ám örök érvényű slágert nyomtak el vele a társak; a Metal Gods, a Breaking the Law és a Living After Midnight alatt betegsége ellenére is pontosan gitározott, bár a járás szemmel láthatóan már nehezen megy neki. Így zárt a Priest, amely nálam a nap tökéletes befejezése lehetett volna, de még hátra volt a fő látványosság, a KISS!

Coly:

A Judas Priest számára adatott másfél órás játékidőbe nyilván nem fér bele minden: egyeseknek valamelyik nagy sláger, másoknak az újabb szerzemények mellőzése miatt lehet hiányérzetük. Ezen az estén az előbbiek javára billent a mérleg, vagyis egy olyan dalcsokrot kaptunk, amivel nem nagyon lehetett hibázni. A csapat legutóbbi albumáról mindössze egy szám (Lightning Strike) került fel a setlistre, viszont gyakorlatilag valamennyi alapvetés, az összes nagy kedvencem elhangzott (Freewheel Burning, Hell Patrol, Breaking the Law, Green Manalishi stb.). A Victim of Changes különösebben soha nem állt közel hozzám, most viszont olyan drámaisággal adták elő, hogy az számomra a koncert egyik csúcspontjává tette a dalt.

A ráadásra a The Hellion-Electric Eye kettősével tértek vissza, majd miután a szokásos motoros körítéssel lement a Hell Bent for Leather, nagy örömömre a Priest hatodik tagját is bekísérték a színpadra. Nem gondoltam volna, hogy látom még Glenn Tiptont élőben! A legendás gitárossal előadott három nótát követően még úgy is elismerően csettintettem, hogy elég kiszorított szögből néztem végig a csapat koncertjét.

John Quail:

Igazság szerint a többórás egy helyben állás, a kevés alvás és a napközbeni aktív programok, no meg a harmadik nap éjszakája miatt annyira elfáradtam, hogy nehezen tudtam 100 százalékosan Simmonsék show-jára koncentrálni, de megerőltettem magam. A jövő heti budapesti koncertjük előtt azonban nem lőném le a látványos megoldások arzenálját, amelyet felvonultattak a nagy öregek. Dióhéjban csak annyit, hogy a fergeteges Detroit Rock City-vel robbantották be a fesztivál színpadát az „égből alászálló” rock ikonok! A hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes évek nagyszerű slágerei mellett elnyomták a kétezres évek nagy dobását, a Psycho Circus-t is. Hibátlan hangzás és látványorgia volt két órában; aki ott lesz a Papp László Arénában, garantáltan a maximumot fogja kapni a jegy áráért!

Összegzésképpen elmondhatom, hogy egy magas színvonalon kivitelezett, a lemondások ellenére (Manowar, Saxon, Insomnium, My Dying Bride, Symphony X, Anthem) jól szervezett, nagyszerű beugrókat felvonultató fesztiválon vehettem részt három társammal Barcelonában!

Coly:

Nem tudom, hogy furcsa vagy természetes, mindenesetre idősebb koromra váltam a Kiss rajongójává. Még soha nem „találkoztam” velük koncerten, úgyhogy éppen itt volt az ideje, hogy bepótoljam ezt a mulasztásomat. Megkockáztatom, életem leglátványosabb show-ját láttam tőlük ezen az estén. Mivel még előttünk áll az együttes budapesti fellépése, nem lőném le az összes poént, de a pirotechnikától a háttérvetítésen át a levegőbe emelkedő muzsikusokig és konfetti-esőig minden volt itt; mintha megannyi Alice-ként jegyet váltottunk volna egy őrült csodaországi körutazásra. A színpad jobb oldalánál álltam, előttem Tommy Thayer gitározott, de Paul Stanley is sűrűn ellátogatott hozzánk, Gene Simmons viszont sajnos nem lépte át a játéktér középvonalát, így ő a túloldali közönséget boldogította nyelvnyújtogatásaival, szögletes mozgásával.

A 23, élőben elhangzott szerzeményből álló programot a Led Zeppelin Rock and Rollja vezette fel, majd a csapat – minden korszakából mazsolázva – a legnagyobb slágerek mellett néhány kevésbé emblematikus nótát is műsorra tűzött (War Machine, Say Yeah, Tears Are Falling). Természetesen volt gitár- és dob-, sőt, basszusszóló is, Eric Singer saját zongorakíséretével énekelte a Kiss egyik legszebb lírai szerzeményét, a Beth-t, az este pedig az elmaradhatatlan Rock and Roll All Nite-tal zárult, amelyet követően a – már felvételről szóló – God Gave Rock’n’Roll to You II hangjaira fordíthattam hátat a színpadnak, és botladozhattam kifelé a még mindig kábultan álló emberek között.

Amit ebben a két órában átéltem, méltó megkoronázása volt a Barcelona Rock Festnek, és csak azért nem megyek el Simmonsék pesti koncertjére is, hogy egyszeri és megismételhetetlen élményként őrizzem meg emlékezetemben ezt az estét.

About Rattle Inc. 265 Articles
A Metal Attack fanzine-t 1988 őszén indította két egri főiskolás, Benjoe és Coly. A lap a nyolcadik számtól jelent meg Rattle Inc. név alatt. A kiadvány összesen 18 számot élt meg, és 1991 tavaszán szűnt meg. A fanzine - negyedszázados kihagyást követően - online változatban, 2016 decemberében kelt újra életre a Facebook-on, és 2017 januárjában kapott saját felületet.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*