Barcelona Rock Fest – Barcelona, Parc de Can Zam, 2022. június 30.–július 2. – ELSŐ NAP

John Quail:

A Rattle Inc. négytagú kommandója nagy lelkesedéssel indult el Barcelonába június forró, 29. napján az ott megrendezésre kerülő rock/metal fesztiválra. Mivel repülőgépünk két és fél órás késéssel szállt fel Ferihegyről, éjszaka értünk el spanyolországi szállásunkra. A kipakolás után még egy igencsak kései vacsorát is elköltöttünk az esti fényekbe borult Sagrada Família szomszédságában, tehát meglehetősen későn tettük el magunkat a 30-án délután kezdődő zenei programra, ráadásul egyéb kulturális igényeinket is ki kellett előtte elégítenünk. Ebbe beletartozott például a Casa Batlló, azaz Antoni Gaudí egyik szecessziós remekének megtekintése, illetve egy helyi heavy metal lemezbolt meglátogatása, amelynek sokatmondó neve Pentagram Music Store. Emellett hódoltunk a katalán konyha kulináris élvezetének is, összekötve mindezt egy kiadós város- és középkori templomnéző sétával.

John Quail a lemezbolt tulajdonosával

Coly:

Zeneileg életem eddigi legnagyobb kalandjának ígérkezett ez a barcelonai kiruccanás. Négyen a szerkesztőségből egy háromnapos spanyol bulin, amin számos olyan nagyság (és kicsiség) lépett színre, akiket még sosem láttam élőben. Fesztiválbelépő, szállás, repülőjegy – szép lassan mindent elintéztünk hozzá. A közvetlenül egymás mellett elhelyezett két nagyszínpadon ötperces szünetekkel, vagyis szinte megállás nélkül zajlott a program. Amíg az egyiken játszott az aktuális fellépő, a másikon átszereltek. Ezzel párhuzamosan csupán a közeli rocksátor koncertjei futottak, így ha akartad, szinte valamennyi nagy nevet láthattad. Ez így persze egy kicsit sok lett volna, hiszen minden nap átlagosan délután háromtól hajnali kettőig (volt, hogy háromig) tartott a metalmaraton. Így aztán válogattunk, a programnak általában az elejét hagytuk ki, és a nevesebb bandák fellépésére tartogattuk az erőnket.

Nem tudom, minden fesztiválon ennyit variálnak-e a line up-pal; bár a legtöbb esetben indokoltan kerül le egy fellépő a listáról, ez meg tudja keseríteni az ember szája ízét, hiszen lehet, hogy éppen a távolmaradók egyike vagy másika miatt váltotta meg a maga meglehetősen borsos árú belépőjét. Itt először a Symphony X, majd a My Dying Bride fellépésére vethettünk keresztet, a helyükre a Crisix érkezett, akiknek kifejezetten örültem, ám a buli előtt néhány nappal a dobosuk covidos lett, s így az ő részvételük is veszélybe került. A legnagyobb érvágás azonban az első nap headlinere, a Manowar távolmaradása volt; állítólag az utolsó pillanatban olyan extra kívánságokkal álltak elő, amelyeket a szervezők nem tudtak/nem akartak teljesíteni, Eric Adamsék viszont a spanyolokról állították ugyanezt. 🙂 A Tobias Sammet vezette Avantasia ugrott be a csütörtöki napra főzenekarnak, ám – bár kétségtelenül ők is nagyszabású produkciónak számítanak – én néhány évvel ezelőtt már láttam őket, a Manowart viszont még nem, és Joey DiMaio-ékat amúgy sem lehet pótolni. Vagy mégis? Utolsó érkezőként ugyanis Ross the Boss csapata került be a programba, akiktől remélhettük, hogy jó néhány Manowar-klasszikust is előadnak majd. A fesztivál előtti napon pedig az Insomnium és a Saxon neve is eltűnt az „étlapról” (így utóbbiakat kénytelenek leszünk Budapesten megnézni).

Buga B:

Egy körülbelül 20 perces metrózás, illetve egy gyors karszalag-felvétel után, ami a hatalmas sor ellenére meglepően zökkenőmentesen ment, izgatottan érkeztünk a fesztivál területére. Ám a következő, teljesen logikus lépés, vagyis a sörvásárlás már nem ment ennyire egyszerűen. Úgy tűnt, a spanyol szervezők egyáltalán nem gondolták, hogy a tömeg délután ötkor, a tikkasztó hőségben esetleg sört (vagy mást) szeretne inni. Azzal tisztában voltam, hogy sorban állás amúgy sem a spanyolok erőssége, de a kialakult káosz így is kritikán aluli volt. Én is csak a hatalmas pultnál rendelős rutinomnak és átlagon felüli helyezkedésemnek köszönhetem, hogy Majka kollégával azért tíz perc múlva már az első sörünket nyalogattuk az árnyékban. Azért megjegyezném, hogy estére jelentősen javult a helyzet, a pultosok végül odatették magukat, és aránylag folyamatos volt a sörellátásunk.

Coly:

Nálam ez a nap a Myrath fellépésével indult. Mivel egy kicsit hosszúra nyúlt a kapu előtti sor és így a bejutás, éppen időre érkeztem, de így is elkéstem: Zaher Zorgatiék valamiért korábban kezdtek, és már ment a buli, amikor én is csatlakoztam. Az énekes elmondta, a Covid-19 járvány kitörése óta ez az első fellépésük, ami egyáltalán nem érződött a produkción: magabiztosan nyomták le egyórás, a budapesti koncertekről már jól ismert szettjüket. Keleties dallamokkal fűszerezett heavy/power metalt hallhattunk, amihez ezúttal is dukált az elmaradhatatlan teátrális körítés: Leila, az arab démon (copyright by Rejtő Jenő) has-, fátyol- és gyertyatartós tánca, tűzzsonglőrködés, asztalka-reptetés, a frontember elemelkedése a színpadról (ZZ on the top)… Látványos show volt, amihez a közönség is lelkesen asszisztált.

Buga B:

A csütörtök számomra a bemelegítésről-ismerkedésről szólt, mert kimondott kedvencem nem volt a line-upban. Éppen ezért inkább csak távolról, egy szép, katalán boroshordó mellől szemléltük először a Jinjer produkcióját, amiről csak jót mondhatok. Az énekes kislány egy energiabomba, és bár a zenéjük nem feltétlenül a kedvencem, koncerten azért eléggé ütött, amit a tömeg is értékelt. Egyébként már itt feltűnt, hogy a hangosítással és a látvánnyal nem igazán lesz gond, a spanyolok ebben profik voltak, le a kalappal előttük.

John Quail:

Sajnos, mivel a finn Insomnium betegségre hivatkozva lemondani kényszerült a fellépését, a Jinjer volt az első együttes aznap, amelyre kíváncsi voltam. Jóféle műsort adtak az ukránok, akik a közönség politikai szimpátiáját is élvezték. Tatiana a mikrofon mögött igazán kitett magáért, de valamennyi zenész jól hozta a súlyos groove-okkal terhelt metalcore muzsikát.

Pici technikai szünet után a szomszédos színpadon már támadt is az est számomra legjobban várt zenekara, az Accept! A nyitó Zombie Apocalypse jól megalapozta a hangulatot, bár itt még Mark Tornillo hangja érzésem szerint bemelegítő stádiumban volt. Ezt követte az Overnight Sensation, s mire a banda a Restless and Wild-hoz ért, már minden a helyére került a frontember orgánumában. A régi klasszikus alatt a közönség egy része pogózásba kezdett nagy önkívületében, amelyre csak rátett egy lapáttal a zseniálisan prezentált Midnight Mover! Érdekes módon a szép múlttal rendelkező, germán berkekben egyenesen legendának számító Uwe Lulis nagyobbrészt a háttérbe húzódva gitározott, akárcsak számomra kevésbé ismert kollégája, Philip Shouse. Gondolom, a zenekarvezető Wolf Hoffmann nem kívánta különösebben megosztani velük a reflektorfényt, mivel ő a csapat motorja, amely szerep –valljuk meg – jól is áll neki. A középpontban általában az őstagnak számító, már 1976-ban csatlakozott, tükörsima fejű gitárost láthattuk, aki rutinosan és látványosan mozgott a színpadon. Tornillo többször is kihúzódott a szélre, teret adva a szemmel láthatóan alig öregedő bandavezérnek.

Természetesen a Princess of the Dawn-t is együtt fújta Markkal a főleg spanyol ajkú közönség, a Fast as a Shark pedig leszakította a fejünket! Volt itt még elhagyhatatlan Metal Heart és Balls to the Wall, de számomra az új érában született Teutonic Terror és a Pandemic sütött nagyon, talán azért is, mert ezek már eleve Tornillo hangjára íródtak. Ráadásként hallhattuk az I’m a Rebelt, és máris elröppent az Accept számára biztosított egyetlen, de roppant tartalmas órácska. Az igazság az, hogy még legalább ennyit el tudtam volna viselni tőlük, de muszáj volt átadniuk az étert a szomszéd deszkákon hamarosan kezdő Dropkick Murphys-nek. A folkos ízekkel előadott, kelta punkban utazó amcsik produkcióját már csupán a távolból hallhattuk, mert Colyval leléptünk a fesztivál területén kívül eső városi boltba, hogy ne költsük a gatyánkat is ételre/italra, mivel a rendezvényen rendesen elszabadult árakkal dolgoztak a vendéglátósok.

Coly:

A nap első, mi több, abszolút csúcspontját számomra is az Accept mindössze egyórás bulija jelentette. Előtte úgy voltam vele, hogy az Udo utáni korszakot nem ismerem, ahogy a csapat mai tagságát se nagyon. Biztos élvezem majd a régi nótákat, az újabbakat pedig valahogy kibekkelem. Nos, egy kicsit máshogy történt. 🙂 Az „őrület” elszabadulására csupán az első ’80-as évekbeli sláger, a Restless and Wild felcsendüléséig kellett várni. Onnantól tomboló népünnepéllyé vált a koncert, legalábbis a nézőtér színpadközeli részében. A zenészek fülig érő szájjal játszottak, a közönség pedig torkaszakadtából üvöltötte a jól ismert kórusokat, refréneket és gitárdallamokat. Aki elöl állt, mint mi is, nem tudta kivonni magát a múltidéző mágia hatása alól. Midnight Mover, Princess of the Dawn, majd a rajongók tömege spontán elkezdte énekelni a Heidi, heido, heidát, és akkor jött a Fast as a Shark, de természetesen volt Metal Heart, Balls to the Wall és a végén az I’m a Rebel is – úgy, hogy mindezek mellé még négy újabb kori Accept-szerzemény is befért. Részemről katarzis a köbön!

Buga B:

A Rattle szerkesztősége a megmondhatója, hogy nem vagyok egy hagyományos metal-fanatikus, de Accepték valahogy közel állnak hozzám (vélhetően egy pesti koncertnek köszönhetően), és most is nagyon élveztem, amit mutattak. Nyilván a nagy klasszikusok is elhangzottak a 11 számot felvonultató koncert alatt, így elégedetten csettinthettem – ám ami ezután jött, arra nem számítottam.

Igen, a Dropkick Murphysről van szó. 🙁 Ahogy az már videós bejelentkezéseinkben is elhangzott, a banda nem igazán jött be, mondhatni, testidegen volt a csütörtöki napban. Értem én, hogy van helye az ír kocsma folknak-rocknak egy ilyen fesztiválon, csak nem ezen a színvonalon. Egyszerűen nem tudott magával ragadni a banda nem létező lendülete, a használtautó-neppernek és stand-uposnak kinéző énekes pedig kifejezetten idegesített. Valahogy nem állt össze a produkció, nem volt meg benne az a vagányság és megállíthatatlan sodrás, amit ebben a műfajban elvárnék. Nézném-e még őket valaha? Nagyon nem.

És aztán ennyi is volt számomra a nap, mert a Nightwish és az Avantasia nem az én világom, de azt is mondhatnám, hogy inkább beosztottam az erőmet, és a péntekre tartalékoltam. Utólag azt kell mondanom, hogy jól tettem. 🙂

John Quail:

A 22:15-kor fellépő Nightwishre természetesen visszatértünk a tömeg sűrűjébe. Róluk csupán annyit osztanék meg, hogy profi módon tették a dolgukat, elhangzottak régebbi nagy slágerek és egy-két újabb, közepesnek mondható dal egyaránt. Felkészült zenészek, remek színpadkép és Floor Jansen, aki a Tarja Turunen magasan képzett hangjára komponált dalokban is igyekezett helytállni. Számomra az Élan és az I Want My Tears Back tetszett talán legjobban, de a Nemo és az örök kedvenc Sleeping Sun is jól hangzott.

Coly:

Amennyire alap és kollektív élmény volt a ’90-es évek végén, kétezres évek elején a Nightwish muzsikája, érzésem szerint ma annyira megosztják hallgatóságukat. Vannak, akik szerint a Tarja-korszak volt az igazi, és minden, ami utána jött, jóval kevésbé izgalmas. Mások viszont a végsőkig kitartanak a finn csapat mellett, sőt, a Floor Jansen-érát igazi másodvirágzásként élik meg. Én az első csoportba sorolom magam, a jelenlegi énekesnő hangja, stílusa a tűréshatáromon túl van, így most csupán távolról követtem a színpadon és előtte zajló eseményeket. Dalaikat erős audiovizuális körítéssel támogatták meg, szép volt a látvány, bombasztikusan szóltak, ám az elhangzott szerzemények közül talán csak a lírai Sleeping Sun és kedvenc 2010-es évekbeli Nightwish-nótám, a Last Ride of the Day talált utat hozzám. Utólag van egy olyan érzésem, mintha a zenészek közül egyedül a frontember kereste és tartotta volna a kapcsolatot a közönséggel, a többiek bezárkóztak a maguk hangokból emelt elefántcsonttornyába.

John Quail:

Tuomasék után lépett fel bő két órás műsorával a Tobias Sammet vezényelte Avantasia. A tőlük megszokott, igényes előadást nyújtották, sok-sok vendégénekessel. Jó hangulatú koncertjükön többek között olyan nagy slágereket nyomtak, mint a nyitó Twisted Mind, a Reach Out for the Light, a The Scarecrow, az Avantasia, a csodaszép Farewell vagy a ráadásban elhangzó zseniális Lost in Space és a Sign of the Cross/The Seven Angels. Tobias feltűnően sokat „Barcelona!”-zott (ebben később csak Paul Stanley vette fel vele a versenyt), talán cseppet sok volt a lírai hangvétel is, ami miatt számomra olykor egy picit leült a koncert. Rájuk talán Coly bővebben is kitér majd, én csupán dióhéjban még annyit jegyeznék meg, hogy Ralf Scheepers, Jorn Lande, Bob Catley és Eric Martin mellett a súlyos betegséggel küzdő Ronnie Atkins is eljött, akin a legkisebb jele sem látszott a kezelés mellékhatásainak. Szerencsére fitten és jókedvűen énekelte a rá eső részeket, amiért neki extra tisztelet dukál! Innen is szeretnék jó egészséget és mielőbbi teljes gyógyulást kívánni Atkins úrnak!

Tobias Sammet és Ronnie Atkins

Ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem az első napról, amelyről – amellett, hogy az általam látott valamennyi fellépő szépen teljesített – nálam az Accept kompromisszummentes, betonkemény szettje/előadása volt az abszolút befutó.

Coly:

A fesztivál első napján utolsóként színpadra lépő Avantasia nagy kedvenc lehet itt, Spanyolországban. Már a Nightwish koncertje alatt is jókora tömeg gyűlt össze a másik színpad előtt, a koncert alatt pedig fiatal srácok és középkorú hölgyek is kívülről fújták a dalok szövegét. Tobiék egyébként mindössze egy héttel ezelőtt kaptak meghívást a rendezvényre, hogy pótolják a fellépéstől végül visszakozó Manowart. Éppen nem volt basszusgitárosuk; megmentőjük három nap alatt tanulta be a programot (a vokalista Herbie Langhans pedig valamilyen okból kifolyólag a fellépés előtt fél órával érkezett meg a helyszínre).

Sascha Paeth és Oliver Hartmann

Tobiasék koncertjén a dob és a basszus rendkívüli módon előtérbe volt tolva, míg a vendégénekeseknek és a vokalistáknak sokszor hosszú másodpercekig „nem volt hangjuk”, ami szimplán béna dolog. Erős déjà vu érzésem volt, hiszen 2019-ben Budapesten már láttam tőlük egy háromórás showt; a különbség itt annyi volt, hogy Geoff Tate helyett Ralf Scheepers csatlakozott a díszes nemzetközi kompániához, illetve hogy az ősszel megjelenő, új albumról is elhangzott egy nóta (The Wicked Rule the Night).

Vártam is ezt a produkciót meg nem is. Vártam az olyan jó dalok, nagy slágerek miatt, mint a Twisted Mind, a Reach Out for the Light, az Avantasia vagy a Farewell. Ami kevésbé tetszik, az a vége-nincs duettezés, és az olyan, kevésbé ütős dalok műsoron tartása, mint például az Invoke the Machine, a Let the Storm Descend Upon You vagy a Promised Land. John Quail kollégával egyetértettünk abban, hogy utóbbiakat nyugodtan ki lehetne hagyni, és helyettük más slágereket betenni a setlistbe. Egy egyórás best of program itt is lehengerelt volna, a dupla ilyen hosszú műsoridő – éjfél és hajnali kettő között, egy fárasztó nap után – egy kicsit sok volt. Persze tudom, a sokszereplős produkció sok számot igényel, de az érdeklődést és a lelkesedést azokban is érdemes lenne végig magas hőfokon tartaniuk, akik nem először látják őket.

Amikor Sammet bejelentette az utolsó számot, a még le nem járt játékidőből és az előző bulik dallistájából tudtuk, hogy még csak ezután kerül fel a műre a korona: a ráadásban előbb kedvenc Avantasia-nótám, a Lost in Space érkezett, majd pedig a valamennyi szereplőt felvonultató finálé, azaz a Sign of the Cross-szal egybegyúrt The Seven Angels. A csütörtök második katarzisa, igazi örömünnep volt ez a két szám, remek befejezése a nyitónapnak, amit követően hajnali fél négykor értünk haza, és próbáltunk rápihenni a második fordulóra.

(folytatjuk)

About Rattle Inc. 294 Articles
A Metal Attack fanzine-t 1988 őszén indította két egri főiskolás, Benjoe és Coly. A lap a nyolcadik számtól jelent meg Rattle Inc. név alatt. A kiadvány összesen 18 számot élt meg, és 1991 tavaszán szűnt meg. A fanzine - negyedszázados kihagyást követően - online változatban, 2016 decemberében kelt újra életre a Facebook-on, és 2017 januárjában kapott saját felületet.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*