Anvil: Impact Is Imminent (2022)

Mindenkinek jár egy második esély, csakhogy nem elég ám megkapni azt, élni is tudni kell vele. Ez a gondolat jutott az eszembe az Anvil új klipje, a Take a Lesson láttán. Néztem a videót, ami tele van a 2008-as dokumentumfilmjükből származó jelenetekkel, és csak arra tudtam gondolni, hogy ezeknek a zenészeknek valószínűleg az van elrendelve a sors könyvében, hogy örökre underground hősök maradjanak. Az említett, The Story of Anvil című film elég komoly sikert aratott annak idején, a csapat pedig látszólag újra reflektorfénybe került, ám így utólag már tisztán látszik, hogy ez a későn jött elismerés sokkal inkább szólt a filmnek, mintsem magának a zenének. A nézők imádták a két örök tinédzser ötvenes rocker szívmelengető történetét, ám a lemezeikre továbbra sem volt kíváncsi senki. Hiába játszhattak több ezer embernek a Metallica vagy éppen az AC/DC előzenekaraként, végül mégsem sikerült valódi előnyt kovácsolniuk a rájuk szakadt lehetőségből.

Szóval hőseink ahelyett, hogy két kézzel belekapaszkodtak volna a sors által nyújtott segítő kézbe, inkább csak lepacsiztak vele, aztán mentek a dolgukra, vissza egyenesen az undergroundba. Jómagam októberben tervezem őket koncerten elcsípni, és mi sem érzékelteti jobban a csapat jelenlegi pozícióját, mint hogy a rendezvényre egy hálószoba méretű, zsebkendőnyi színpaddal rendelkező klubban fog sor kerülni. Nekem ez mondjuk pont kapóra fog jönni, hiszen vélhetően nem lesz túl nehéz feladat keresztülvágni magam a nagyjából tizenkét főre saccolható közönségen, ha az első sorból akarom nézni Lipsék színpadi akcióját. Már ha lesz egyáltalán olyan, hogy második sor…

Nyugodtan elmondhatjuk tehát, hogy a zajos filmsiker óta eltelt bő évtizednyi idő éppen elegendő volt ahhoz, hogy a zenekar szép csendben visszasüllyedjen arra a szintre, ahol a kétezres évek közepén leledzett. Sőt, hosszútávon talán még ártott is nekik ez a hollywoodi kirándulás, hiszen a filmnek köszönhetően a rossz nyelvek előszeretettel aggatják rájuk a „real life Spinal Tap” jelzőt, ami valljuk be, nem túl hízelgő, pláne hogy sajnos némi valóságalapja is van a dolognak. Szóval, részben igazat adok a Take a Lesson klipjében a csapatot méltató Dave Grohlnak: kitartás és soha meg nem alkuvás tekintetében valóban követendő példa a zenekar, ám karrierépítés szempontjából semmiképpen. A heavy metal történetének egyik legnagyobb kihagyott ziccere ez a csapat, amelynek pályája a kezdeti sikerek után valami ismeretlen oknál fogva a lehető legrosszabb irányba kanyarodott. Éppen úgy, ahogy a friss lemez borítóján látható üllő, amely az elkerülhetetlen becsapódás helyett nagy ívben elkerüli a Földet.

Igazából értetlenül állok e jelenség előtt, hiszen lemezeik színvonala érzésem szerint semmit sem csökkent az évtizedek alatt, és jóformán egyetlen gyenge albumot sem tudnék megnevezni a zenekar terebélyes életművéből. Persze fel lehetne róni nekik, hogy semmit nem változtak az évek során, de hát a Motörhead vagy az AC/DC sem a radikális váltásokról híres, mégis fanatikus rajongótábora van mindkét bandának, nem is akármekkora. Véleményem szerint egy igazságosabb világban Lipsnek például simán ott lenne a helye Lemmy és Ozzy mellett a heavy metal legnagyobb kult figurái között. Egy hihetetlenül szórakoztató, örök vidám showman, aki nem utolsó sorban egy elképesztően termékeny dalszerző is egyben. Na és persze tud vibrátorral slide gitározni, amit szintén nem sokan mondhatnak el magukról.

Az Anvil-rajongók pedig jól tudják, hogy az idén megjelent, tizenkilencedik nagylemezt akár belehallgatás nélkül is nyugodtan be lehet szerezni, hiszen a zenekar úgyis hozni fogja szokásos remek formáját, éppen úgy, ahogy tette azt az elmúlt négy évtized során bármikor. Ahogy megdörren a Take a Lesson jellegzetes riffje, a hallgatót egyből ugyanaz az érzés járja át, mint amikor először szembesült a Metal on Metal nyers zsenialitásával. A jó öreg Lips ezúttal is teletömte a lemezt olyan gitártémákkal, amelyek simán felkerülhettek volna a klasszikus albumok bármelyikére. Ki tudja, talán rálelt a gyilkos riffek Szent Gráljára, vagy netán a Végzet Pengetőjére, mindenesetre ebbéli kreativitása kiapadhatatlannak tűnik. Persze, ha a szívünkre tesszük a kezünket, tudjuk mi jól, hogy a titok nyitja az ipari mennyiségben elfüstölt spanglik környékén keresendő. Régi, jól bevált módszer ez; ha nem hiszed, kérdezd csak meg Tony Iommit.

A csapatot ugyebár a speed/thrash metal egyik előfutáraként illik számon tartani, és ugyan manapság már nem a féktelen száguldás jelenti az Anvil fő profilját, ha úgy hozza a helyzet, azért még mindig szeretnek a lovak közé csapni. Az olyan tempósabb darabok, mint például a sűrű kétlábdobos témákkal nyakon szórt Ghost Shadow vagy éppen a punkosabb hangulatú Rabbit Hole egyértelműen jelzik, hogy bőven maradt még fiatalos energia ezekben az öregfiúkban. Főleg a veterán dobos, Robb Reiner teljesítménye érdemel elismerést, hiszen az ő korában már nem sokan képesek ilyen erővel és vehemenciával csépelni a bőröket. És ha már itt tartunk, adjuk meg az őt megillető dicséretet a csapat relatíve új basszerének, Chris Robertsonnak is, aki a betonbiztos alapozás mellett kiváló háttérvokálokkal is hozzájárul az összképhez. Na és persze az elképesztően idétlen grimaszok vágásával is, amiben Lips bátyánk sokáig verhetetlennek tűnt, erre tessék… Egészen szürreális, Dumb és Dumber-szerű duót alkotnak ezek így ketten, alig várom, hogy élőben is láthassam őket!

A lemezt két instrumentális nóta menti meg a tökéletességtől, érzésem szerint ezek nélkül jóval egységesebb lenne az album összhatása. A Teabag egynek elmegy, de azért nem lett egy új March of the Crabs, ellenben a Gomez szvinges borzalmának soha nem lett volna szabad kiszabadulnia a próbaterem falai közül. Ez utóbbi ráadásul pont a lemez legvégére került, ahová egy olyan gyilkos nótát illett volna felpakolni, amitől a hallgatónak egyből kedve támad újraindítani az albumot. Ettől a kis gikszertől eltekintve azonban nincs gond a lemezzel, az Anvil összes jól ismert stílusjegye teljes pompájában tündököl a dalokban. Lips dalszerzői vénája még mindig a régi, és a hangja sem kopott semmit az évek során. Mondjuk, ez utóbbi azért nem olyan nagy teljesítmény, hiszen hősünk soha nem volt egy hangszálzsonglőr. Jellegzetes, rock’n’roll alapú gitárszólói ellenben kifejezetten akrobatikusak: igaz, hogy ugyanazt a pentaton skálát koptatja már vagy negyven éve, de azt az egyet nagyon tudja. Igazi old school játékos, egyszerűen nem lehet nem imádni a faszit.

Végszó gyanánt következzenek szerkesztőségünk legnagyobb Anvil-fanatikusának, John Quail-nek a gondolatai a lemezzel kapcsolatban: „Az új Anvil pont olyan, mint a korábbiak, amelyek a kétezres években jelentek meg. Megbízható zenekar. Kudlow Pisti gitárstílusa ugyanaz, énekhangja mit sem kopott, Reiner Robi precíz dobjátéka most is remek, tanítani való, ahogy püföli a bőröket. Amíg ők ketten zenélnek, addig Anvil is lesz, én pedig megveszem CD-n és LP-n is, amit kiadnak.” Magam sem mondhattam volna szebben.

A szerző: Gabrielkiss 87 Articles
Több mint 20 éve rock/metal fanatikus, a mai napig aktív lemezgyűjtő. Jelenleg Nagy-Britanniában el, ahol egy nemzetközi áruházlánc alkalmazottja.

2 Comments

    • Mivel az Anvil lemezek mindig alliteralo cimet kapnak, igy a kovetkezo album cime szerintem inkabb Bonded By Blood lesz.

Hozzászólás a(z) Windir bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*