Na, ez az a zene, amivel kapcsolatban a legtöbb, magát komoly metalosnak tartó ember nem fogja beismerni, hogy szereti. Én is, ha elmondom, hogy éppen Alestormot hallgatok, reakcióként furcsa pillantásokat, rosszalló homlokráncolásokat kapok. Pedig hát éppen ez a lényeg: a magyar idegenlégióssal felálló brit csapat nem veszi túl komolyan magát, és nemcsak saját kalózos imidzséből, de a metalból is viccet csinál, a végeredmény pedig egy fogós nótákra épülő „mulatós metal” muzsika, amelyet hallva semmi más dolgunk nem marad, mint jól érezni magunkat.
A banda zenéjével meglehetősen későn, csupán tavalyelőtti albumuk, a Curse of the Crystal Coconut révén találkoztam. Tetszett, amit hallottam, így egyértelmű volt, hogy az újabb dalcsokorra is vevő leszek. Azóta még egy albumot, a 2017-es No Grave but the Sea-t tettem magamévá, és így elmondhatom, hogy az általam ismert lemezeik közül egyértelműen idei alkotásukat tartom a legjobbnak.
Ami viszont egy kissé belerondított a képbe, hogy bő egy héttel ezelőtt élőben is láttam őket. Addig ugyanis úgy képzeltem, hogy öt habókos, kalózjelmezes figura járja tántorgó táncát egy nyikorgó eresztékű hajó fedélzetén, amikor pedig már képtelenek lábra állni, akkor rumosüveggel verik a ritmust a csótánytetemekkel ékes asztalon. Ám ehelyett egy teljesen más, mondhatni, szedett-vedett kinézetű társaság tolta a jól ismert nótákat, márpedig a látvány így teljesen tönkrevágta a kalózos imázst, jelezve, hogy az együttes ezt a tengeri rablós világot sem veszi komolyan – ellentétben, mondjuk, a Running Wild-dal.
Buga B kollégám már említette a Manowar felé tett fricskájukat, amit annyival egészítenék ki, hogy Bodor Mátéék színpadi molinóján a „Kings of pirate metal” meghatározás is ott díszelgett, ami ugye megint csak utalás Eric Adamsék egyik albumának címére. Az Alestorm hetedik sorlemezének pedig mi más is lehetne a címe, mint a Seventh Rum of a Seventh Rum, aminek semmi értelme, de legalább van egy egyértelmű Maiden-es áthallása. Ami viszont tetszik, hogy a címadó nóta a hetedik dal a korongon…
Engem már a dicsőségesen dagadó vitorlájú nyitónótával, a Magellan’s Expedition-nel megvett a brigád. Máténak köszönhetően a keménység is ott van a dalokban, a némileg műfajidegen hegedű- és tekerőlant-témákat pedig a kalózbulik nélkülözhetetlen velejárójának tudom be. Christopher Bowes, ahhoz képest, hogy a színpadon egy testnevelésből felmentett karaktert alakít, meglepően agresszív orgánummal rendelkezik. Amik még ugyanilyen erősségei az Alestorm muzsikájának, azok a vaskos kórusok, amelyek szintén az anyag metalos oldalát erősítik.
A Cannonball elején megszólaló Casio gyerekszintetizátort már korábbi nótáikban (pl. Mexico) is bevetették, ám annak prüntyögését szinte azonnal egy tomboló, gyors téma váltja, amit hallva az ember a legszívesebben azonnal belevetné magát a moshpitbe… A dal végének belassulása pedig ismét csak parádés.
Egy kritikában olvastam, hogy a halálfejes lobogó alatt hajózó britek új lemezükön túlzásba viszik a yo-hózást. De hát ha egyszer kalózok! Mosdatlan elődeik mulatozás közben szerintem jóval sűrűben éltek ezzel a szófordulattal.
Ne kerteljünk, a P.A.R.T.Y. tisztán tánczene, diszkónóta, némi metalos felhanggal, és az azt követő Under Blackened Banners is ugyanebben a szellemben indul, szerencsére a folytatásban már inkább a kardok és kampók fémes csörgését hallani. A Magyarország című nótánál nem hiszem, hogy lehetne jobb országimázs dalunk, amelynek szövege az itteni koncertek közönségénél üthet a legnagyobbat (nem véletlenül maradt ki a barcelonai setlistből).
Illuminált állapot ide vagy oda, Mátéék a címadó nótát is fergeteges tempóban kezdik, a Finntroll humppája jut eszembe róla. A Come to Bazilt is ugyanilyen vehemenciával tálalják, a záró Wooden Leg (Part III) viszont egy valódi tengerészballada, sejthetően elvesztett végtagokról és szerelmekről, valamint felborult rumos poharakról, amelynek első verzéjét a frontember spanyolul, a másodikat pedig japánul énekli. Mondanám, hogy a kedvenc nótám a lemezről, de akkor mi a helyzet a Magellan’s Expedition-nel, a Cannonball-lal, a Bite the Hook Hand That Feeds-szel, a Magyarországgal vagy a címadóval, amelyek szintén kiemelkedő darabjai az albumnak? 🙂
Év végi tízes listámon biztos, hogy nem szorítok neki helyet, sőt, azt is letagadom, hogy ismerem 🙂 , ettől függetlenül az utóbbi hetekben az Alestorm új lemeze forgott nálam a legtöbbet, és még fog is, amikor egy kis önfeledt vidámságra vágyom. Hogy is énekelték Stevenson Kincses szigetében? „Yo-ho-ho, és egy üveg rum!” Ja, bocs, nem: „Pálinka for everyone!”
Leave a Reply