Groove-ok és breakdown-ok, texasi módra
Bizony már 12 év telt el azóta, hogy a Texas állambeli Upon a Burning Body bemutatkozó nagylemeze, a The World Is Ours a köztudatba helyezte a csapatot a metal undergroundon belül. És bár a metalcore/deathcore színtér kezdett önismétlővé válni, és nagyon sokak szemében cringe (azaz ciki) lenni, ők mégis üde színfoltként tűntek fel. Az első, illetve második lemezük (Red. White. Green.) tipikusan a standard metalcore/deathcore sémákat és témákat hozza, azonban a következő albumuknál már érződött a változás. Az ötfős zenekar kvartetté redukálódott, és a két alapító taggal (Danny Leal – vokál és Ruben Alvarez – gitár) némileg groove-osabb, néhol stoneresebb irányvonalat kezdtek felvenni. Mindezt jól mutatta 2019-es lemezük, a Southern Hostility, ami tökéletes példája lett a metalcore groove-központúbbá tételének. A dalok összességében markánsabbak és ritmus-orientáltabbak lettek, mint elődeik. Ha nagyon őszinte akarok lenni magamhoz, engem pont az utolsó két lemezük fogott meg nagyon, úgyhogy nagy kíváncsisággal vártam, hogy a texasi négyes milyen anyaggal fog előrukkolni.
Ami május 6-án, Fury címmel meg is érkezett. A lemezcímet olvasva felmerült bennem az érzés, hogy esetleg lesz némi visszakanyarodás a régi vonal felé, de azért reménykedtem benne, hogy a régi érájukat az újabb és kiforrottabb verziójukkal fogják vegyíteni.
A lemez nyitódala, az A New Responsibility tipikusan a régi irányvonalat hozza, de egy olyan remek (ha lehetek merészebb: tökéletes) hangzással, amilyet már elég rég hallottam ebben a műfajban. A kezdő blastbeat-nyitás szabályosan tarkón csapja a hallgatót, és rögtön elszabadítja az emberben a vérszomjas bikát! A csapat dobosa, Tito Felix olyan szabályosan és feszességgel pakolja oda a lábdobokat a létfontosságú helyekre, hogy azt tanítani kellene. Habár Danny vokálja sok ember számára eléggé egy kaptafának tűnhet, érdemes megemlíteni, hogy minden egyes szava tisztán érthető, ami elég ritka ebben a műfajban. A dal egyik kulcsfontosságú része a refrén, ami egyben egy erőteljes és gyorsan az ember fejébe fúródó breakdown is. Emellé Ruben Alvarez még egy remek, ízes szólót is odarakott, és ezzel a dal mindent felmutatott, amire számíthatunk a lemezen. A dalhoz amúgy egy remek klip is készült, ahol kint a sivatagban, a tűző napon tolják, és bizonyos szempontból elég vicces, ahogy Danny egy kanna benzint lóbál, és öntögeti ki a tartalmát.
A következő dal a Snake Eyes, ami elég becsapósan indul, aztán megindul benne thrash-menetelés! Danny hangja itt egy picivel HC-sebb, sokkal inkább torokból indul, de tisztán ki lehet belőle venni az indulatot, amit kiad magából. A dal vége felé kapunk egy újabb markáns breakdown-t, amit nem győzök újra és újra meghallgatni, mert egyszerűen remekül helyezték el a dalban, egy kicsit megtörve vele a tempózást. Amit módfelett érdekesnek találok a hangzásban, hogy remekül el vannak szeparálva a hangszerek, ami nem sok metalcore együttesről mondható el, mert sokszor a basszusgitárt alig lehet hallani. Itt viszont határozottan jól szól.
A lemez harmadik dala, a Shapeshifter szintén a banda korai időszakát idézi, amikor még nagyban lavíroztak a deathcore és metalcore vonalak között. Annyi a különbség, hogy itt nem feltétlenül a technikásságra vagy az örült blastbeat-ekre, hanem a fogósságra fektették a hangsúlyt. Ezt jól bizonyítja, hogy vannak benne középtempósabb részek, amelyekre az ember ritmusosan, nem pedig fékezhetetlenül kezd el headbangelni, hogy már itt görcsöt kapjon a nyaka.
A következő dal a Meltdown címet kapta. Na, itt kezdődik a groove őrület! Már a kezdőriff-fel remekül elkapták a fonalat, és egyáltalán nem szándékoznak ebből visszavenni. Engem itt kezd elkapni a bulihangulat, többek között attól, ahogy minden egyes riff jól rá van pakolva az előzőre, és mindez remek összhangban van a dobbal. Tito eddig remek teljesítményt nyújt az ütős hangszer mögött, és hallható, hogy játékába nem fél egy kis extra színezést is belevinni a cinekkel.
És jön egy igazán stoneres hangulatú tétel, ami a Thunderheart címet viseli, és amely azonnal a kedvencemmé lépett elő! A srácok már a kezdőriff-fel megvettek kilóra, ám az igazi meglepetés a basszeros, Joe Antonellis, aki egy igazán remek stoneres éneket nyom a refrénben. Ebben a dalban az összhang nagyon ki van maxolva, egy hajszálnyi hibát nem érzékelek benne. A szóló és a breakdown is olyan stílusosan a metalcore és a stoner rock keveréke, hogy azt tanítani kellene a Berklee Zeneakadémián! Ezt a dalt lazán beraknám a nyári barbecue-s kerti bulik lejátszási listájába, mert nagyon slágeres és bulizós.
A következő dal, a Kill the Ego is követi a Thunderheart csapásirányát, sőt, gyanúsan is hasonlít a két dal refrénje, de mivel ez az a vonal, ami miatt megszerettem az együttest, ezért nem áll szándékomban beléjük kötni, mert ezt nem elég egyszer hallani (hehe!). Danny mindent kiüvölt a lelkéből, Tito és Ruben remek összhangban pakolják oda a feszesebbnél feszesebb ritmusokat és breakdown-okat, Joe tiszta énekhangja pedig ide is zseniálisan passzol!
Hetedik nótának következik a Clarity, ami ismét a banda régi vonalát hozza, picit megfűszerezve egy elég klisés metalcore refrénnel. Valljuk be, ilyen is kell, hogy a régi fanoknak is kedvezzünk. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a lemez veszít a lendületéből. Stabilan tartja magát, és nem engedi pihenni a hallgatót.
A következő dal a lemezen egy átvezető tétel (interlude), ami a Sweet Serenity címet kapta. Nem mondom, elsőre egy kicsit fura volt hallani, ám később rájöttem, néha bizony az ilyen lazulós részek is kellenek egy ilyen intenzív lemeznél. A dallammenete szabályosan andalítóan hat, és megengedi, hogy a hallójáratok egy kicsit ellazuljanak.
A soron következő dal, a Who Am I újra belecsap a lecsóba, és ismét a gyors és középtempós váltakozások erdejébe kerülünk. A kiváló hangzás még mindig magával ragad. Hogy lehet valami ennyire letisztult, de egyben baromira súlyos is?! Sajnos a lemez mastereléséről nem nagyon sikerült infókat találnom, úgyhogy ez marad az ő titkuk.
Az album tizenegyedik dala, a Code of Honor újfent a csapat újkori arcát mutatja egy remek thrash-es indulóval, ami később egy kicsit stoner/groove jellegűbbé válik. Remek középtempózás, pontos lábdobolás, és ismét Joe nyom egy refrénrészt, ami azonnal beragad az ember fülébe. Itt elképzelem, ahogy a közönség torkaszakadtából énekli ezt a részt, hogy utána rámozduljanak arra a remek breakdown-ra, ami ezt követi. Határozottan a másik kedvenc dalom a lemezről!
Az utolsó nóta a lemezről, a Humbling My Skin eléggé Lamb of God-osan indul, és itt-ott még jobban érzékelhető, hogy a richmondi csapat hatással lehetett a fiúkra. Az utolsó pillanatig nem hagyják az ember hallójáratát pihenni ezzel a gyöngyszemmel, olyan remekül együtt van minden ebben a dalban: a kiállásoktól kezdve a refrénen és a szólón át egészen a végső breakdown-ig.
31 perc 19 másodpercével a lemez gyorsan arra ösztökélt, hogy újra és újra meghallgassam, mivel nem számítottam arra, hogy legutóbbi anyagukat is túl tudják szárnyalni. A dalok szerkezete egy sokkal érettebb, felkészültebb zenekart mutat, akik a jól megszokott metalcore és deathcore sémák mellé lazán odaraknak stoner- és groove-elemeket is tiszta énekkel, miközben az együttes semmit nem veszít a lendületéből. Éppen ellenkezőleg: mint egy tank, úgy indul neki a prérinek, nyomában semmi mást nem hagyva, csak romokat.
Az egyetlen dolog, ami határozottan szúrja a szememet, a lemezborító. Tőlük eddig ez a legrondább és legfantáziátlanabb cover, amit valaha láttam. Lehet, hogy a stúdiózás után már nem maradt pénzük arra, hogy felfogadjanak egy normális grafikust? Ki tudja… De addig, amíg a zene annyira lerombolta az agysejtjeimet, hogy azok csak lassan épülnek vissza, bizony érdemes írni az albumról, elvégre megérdemlik a fiúk!
Válasz írása