A közelmúltban új lemezzel jelentkező csapatok között az angol Tysondog nevét felfedezve „régi jó ismerősömként” üdvözöltem a bandát; valamiért úgy emlékeztem, hogy 1985-ös projektem kapcsán az ő egyik albumuk is terítékre került nálam. De nem így történt: bár a nevük nem volt ismeretlen számomra, egyetlen hangzóanyagukat sem találtam meg a gyűjteményemben. Valószínűleg a német Underdoggal kevertem össze őket… 🙂
Cikkem hősei a ’80-as évek közepén, a Brit Heavy Metal Új Hullámának hátán vitorlázva tűntek fel a kemény műfaj viharos vizein. Muzsikájukat legtöbben a Satan, az Avenger, a Blitzkrieg és a Cloven Hoof zenéjéhez hasonlították, nem véletlenül, hiszen az említett csapatok is ugyanennek a mozgalomnak a képviselői voltak. Ráadásul előbbi két bandával földik is, hiszen mindannyian Newcastle upon Tyne-ból indultak „világhódító” útjukra. A Tysondog első körben 1983-1987 között létezett. A zenekart egy évvel korábban – még Orchrist néven – Alan Hunter énekes-gitáros, Paul Burdis szólógitáros és Kevin Wynn basszusgitáros alapította, ebből lett aztán a Tysondog. Ekkor csatlakozott hozzájuk John (Clutch) Carruthers énekes, Hunter pedig onnantól maximálisan a hangszerére koncentrálhatott. Dobosból, ha jól számolom, négyet is elfogyasztottak, mire 2012-ben rátaláltak jelenlegi ütősükre, Phil Brewisre (ex-Blitzkrieg, ex-Satan live), akinek játéka az együttes utolsó két lemezén hallható. A régi harcostárs, Hunter viszont éppen ekkor dobbantott, a helyére Steve Morrison került, akinek produkcióját ugyancsak a csapat két legfrissebb alkotásán élvezhetjük.
1987-es feloszlásukig, amelynek oka a frontember súlyos autóbalesete volt, két nagylemezt és egy EP-t jelentettek meg, s 2008-as újraindulásuk óta is pontosan ugyanennyi, újabb két album és egy középlemez a mérlegük. Legutóbbi LP-jük, a Cry Havoc még 2015-ben látott napvilágot, a netes nagyenciklopédia szerint két évvel később Carruthers kivált a csapatból, az idei albumon – vendégként – mégis az ő hangját halljuk. (A zenekar idén találta meg utódját Alan Ross személyében, aki nem más, mint a Satan-frontember, Brian Ross fia és 2012 óta a NWOBHM-legenda Blitzkrieg gitárosa.)
Két bekezdés erejéig a banda nevére és az elmúlt időszakban történt dizájnváltásra kitérve, a „tysondog” szó mögött valamiféle titokzatos ebet sejtünk, és valóban, a kifejezés első fele egy régi francia szóból, a tisonból ered, ami bajkeverőt, agitátort, a tysondog pedig így egy balhés, különösen veszélyes kutyát jelent. A szónak azonban van egy másik, ennél jóval emelkedettebb értelmezése is. Eszerint a tysondog „olyan ember, akiben megvan a lehetőség a spirituális megvilágosodás elérésére. Fő erősségei az önvizsgálathoz és az intuícióhoz kapcsolódnak. Képes egyesíteni magában a nőies és férfias tulajdonságokat. Az egyensúly megtalálása e két ellentétes erő között, amelyek így abbahagyják a konfrontációt, és elkezdik kiegészíteni egymást, olyan képesség, amellyel csak kevesen rendelkeznek.” Nehézfém-keretes szemüvegen keresztül nézve a kemény műfajhoz inkább az első magyarázat – a bajkeverő kutya – áll közelebb…
A tysondog egy olyan szörnyként jelent meg a zenekar debütalbumának borítóján, akit jobb elrejteni az emberi tekintetek elől, nehogy már iszonyú látványától is inunkba szálljon a bátorságunk. Cellájának kukucskálónyílásában csupán égő tüzű szemei villannak meg, az ajtó vasalata azonban a rémkoponya állkapcsát is kirajzolja. Ebből a sémából alakult ki aztán a csapat logója, ami a brit kvintett valamennyi kiadványának borítóján feltűnt – egészen a legutóbbi időkig, az idei Midnight album frontjáról ugyanis már hiányzik.
Mint említettem, egészen eddig fogalmam sem volt róla, milyen zenét játszott, játszik a Tysondog. Ha hallottam is, nem hagyott bennem maradandó nyomot, így aztán abszolút pozitív meglepetésként ért, amikor felcsendültek az idei albumot nyitó Battalion hangjai. Amely nem a Satan vagy a Blitzkrieg hangján szólal meg, hanem egy vaskos Judas Priest-riffel nyit, amihez azonban nem halfordos, hanem egy Udo Dirkschneider-esen fojtott, smirglis hang társul. Talán ez a lemez legjobb nótája, konkurense – nálam – maximum az anyagot záró, félig-meddig lírai, emelkedett hangulatú, szépen felépített Waiting for God lehetne. Ráadásul Clutch hangja is itt a legjobb, éneke ez utóbbi nótában tetszik a legjobban.
A köztes időben – jó néhány hallgatás után – kellemesen ismerőssé váló dalokat találunk, a pörgős Defiant-tel vagy éppen a merengősebb Paper Cuts-szal pedig egy időre a középtempós döngölés, zakatolás viszonylagos monotóniáját is maguk mögött hagyják. A 39 percben elhangzó kilenc nótával is a klasszikus (LP-) formulát követik, ahogy más téren sem kell tőlük nagy meglepetésekre számítani.
Ugyanakkor az ilyen veterán bandákban, a nagy túlélőkben és visszatérőkben mindig benne van a monyó, a kérdés csak az, hogy mennyire ragaszkodnak az old school hangzáshoz, témákhoz és struktúrákhoz, vagy éppen ellenkezőleg: nem esnek-e át a ló túloldalára, és vetemednek hozzájuk nem illő modernkedésre. Utóbbi ez esetben maximum az itt-ott felbukkanó elektronikus effektezésekben ölt testet (Battalion eleje, Cold Day in Hell kezdése), és persze a lemez hangzása is olyan, ami a 21. században elvárható. Azaz a Tysondog idei albumán megfelelő arányban elegyíti a hőskor és a jelen értékeit. Szívesen vettem volna egy kicsivel több fogós, interakcióra késztető témát, de a Midnight így is kellemes hallgatnivaló, és nem csupán a nosztalgiázni vágyók számára.
Leave a Reply