Azt egy másik cikkben mesélhetném el, miért alakult úgy, hogy az életemben és a gyűjteményemben is alulreprezentáltak a hazai zenekarok. Amit abból most ide kopipésztelnék, hogy a heavy metallal való, lassan négy évtizedes kapcsolatomban három korszak volt, amikor igenis fontos szerep jutott nekik, vagy legalábbis előtérbe kerültek a magyar bandák. Az első ilyen a kezdetek voltak, 1985-86, a számos ígéretes hazai bandát felvonultató fesztiválok (Acélkarácsony, 666 Fesztivál) és az első magyar nyelvű heavy metal albumok (Pokolgép, Ossian) megjelenésének időszaka. A második a Thrash Mosh Clubhoz köthető, ahol a Landler Művelődési Házban, az Undertaking előzenekaraként a kor kemény zenét játszó alakulatai mutatkozhattak be komolyabb létszámú közönség előtt. A harmadik pedig az új évezred legeleje, amikor nemzetközi színvonalon muzsikáló csapatok adták ki bemutatkozó (és több esetben sajnos egyetlen) nagylemezüket, amelyek egy része Uzseka Norbin keresztül jutott el hozzám, és adtam hírt aztán ezekről az akkoriban általam is írt lap angol nyelvű közönségének. Ebben és még két másik cikkben ez utóbbi bandák két évtizeddel ezelőtt született albumai kerülnek terítékre.
The Stone: Visitor in the Paradise (2000/2002)
A rövid életű, progresszív metalt játszó tatabányai csapat 1999-ben alakult, és 2002-ben már meg is szűnt létezni. A Kő szilánkjai később más építmények alkotórészeivé váltak – sőt, már a zenekar létrejöttét megelőzően is azok voltak. A The Stone-t ugyanis az egy évvel korábban ugyanabban a városban létrejött Cross Borns két tagja, Jankó Gergely billentyűs és Somlói Ferenc énekes hozta létre Békési Lászlóval, az Ideas dobosával, valamint Nagy Viktor basszusgitárossal (aki később maga is csatlakozott a Cross Bornshoz) és Guszmann Viktor gitárossal. Ők öten jegyzik a The Stone 1999-es, mindössze 50 példányban kiadott demóját, a The Groving One-t, amelyet aztán a csapat egyetlen nagylemeze, a 2000-ben kazettán, két évvel később pedig CD-n is megjelenő Visitor in the Paradise követett. Ezen az anyagon azonban már Preil Tibor gitározott (aki Békésihez hasonlóan az Ideas tagja volt), és Takács Tamás dobolt (aki aktuálisan a Scaffold „igazolt játékosa” volt, 2006-tól viszont ő is az Ideasban folytatta pályafutását).
A The Stone tehát a Cross Borns és az Ideas egyfajta mellékprojektjének is tekinthető, amelyben az egyéb zenei irányvonalakat (heavy/power és szimfonikus/ gótikus metal) követő muzsikusok az „igényesebb” műfajban is ki akarták próbálni magukat. Nyilván voltak ez irányú ötleteik és némi hiányérzetük az általuk aktuálisan játszott zenével kapcsolatban. Ezeknek a vektoroknak az eredője lett aztán a Visitor in the Paradise album, amelynek „szellemképes” borítójáról nekem A kis herceg írója, Antoine de Saint-Exupéry ugrik be, aki maga is egy futárgép pilótájaként szolgált, világhírű meseregényének elbeszélője pedig kényszerleszállást hajt végre a sivatagban, és így találkozik a különös bolygókat végiglátogató, tragikus sorsú fiúcskával.
Egyáltalán nem rémlik, hogy annak idején hallgattam volna ezt a lemezt (pedig biztos, hogy igen), ugyanis most teljesen új élményt jelentett számomra. A Visitors… kellemes muzsika, a hangszerelési arányai miatt inkább rock, mint metal. Több helyen is a Classica és a Solaris munkássága jutott eszembe róla, de Pink Floyd-os, King Crimson-os, Marillion-os, sőt, Symphony X-es ízeket is felfedezni vélek benne. Mai füllel egy kissé retrónak hangzik az anyag, és ha máson nem is, az éneken azért erősen érződik a „kelet-európaiság”.
A zene nem meglepő módon a frontemberre és a billentyűs hangszerekre van kihegyezve. Lehet, hogy abszurd, amit írok, de nekem az egész anyagon az intró (Call) hangzása, dinamikája, beindulása tetszik a legjobban, de a szinti színei, megszólalásai is simogatják a lelkemet. Helyenként magával ragadó sodrása van a címadó nótának, a Swirl trilógia középső tételére (Dormant Emotions) pedig ez teljes mértékben igaz. A második felvonásból, de talán az egész előadásból is számomra a The Aftermath refrénje emelkedik ki a leginkább.
Bónuszként az 1999-es The Growling One EP három dalát kapjuk, amelyektől összességében majdnem egy- és negyedórásra hízik a produkció.
A The Stone még a CD megjelenésének évében feloszlott. Ennek részleteit a zenekarvezető, Jankó Gergő árulja el nekünk: „Egészen pontosan 2002. augusztus 2-án, valamikor délután 4.50 és 5 óra között, egy borzalmasan sikerült szigetes koncert után, a színpadról levonulva közöltem a többiekkel, hogy ’Ennyi volt!’. Megfáradt a zenekar, senkit nem érdekelt már különösképpen, ráadásul négyen a Cross Bornsban is játszottunk, az ötödik ember, a gitáros pedig már csak kisegítőként volt velünk, amíg az utódja betanul. Később többször is megpróbáltuk újraindítani a The Stone-t, stúdiófelvételek is folytak egy új anyaghoz, de valami mindig közbejött. Többen is kérdezték már az évek során, hogy lesz-e folytatás, de The Stone néven biztosan nem. Rengeteg zenét írtam azóta, ami ehhez a csapathoz köthető: legalább háromórányi feldemózott, profi stúdiózásra kész dal és még vagy kétszer ennyi félkész vázlat van, amiből lehetne valami, de igazság szerint Magyarországon nem lenne érdeklődés ilyen, Marillion-, Camel-, Pink Floyd-hatású zenékre.”
A The Stone érdekes színfoltja volt az ezredforduló hazai zenei életének. S bár engem, mint thrash-fanatikust, sem akkor, sem most nem tudott igazán magával ragadni, mégis azt mondom: ha vannak olyanok a progresszív metal hazai kedvelői között, akiknél esetleg kimaradt volna ez a lemez, mindenképpen szánjanak időt a megismerésére.
Dying Wish: Never-Ending Road (2001)
Életemben először 1992-ben, Püspökladányban ültem lovon, négy évvel később pedig ezen a településen alakult meg a Dying Wish. A két eseménynek – a helyszínt leszámítva – nyilván semmi köze egymáshoz, viszont első találkozásunkkor „régi ismerősként” üdvözöltem a zenekart, tudva, milyen miliőből érkeztek a színtérre. A ma már magyar nyelven előadott, melodikus death metalt játszó csapat a debütalbum megjelenésének idején még szimfonikus heavy/powerben utazott, a tiszta énekre csak bizonyos nótákban válaszoltak az alapító gitáros, Papp Lajos reszelős torokhangjai.
Az első demón (The Night Embraces Me – 1999) egy személyben Lajos volt a banda frontembere, ezt követően vették be – hatodik tagként – Monori Györgyöt énekesnek. Az együttes első három anyagán Árva Péter gitározott, a Never-Ending…-re érkezett Ács Sándor, aki a mai napig a DW tagja. Ugyanígy, a kezdeti két demón és a 2000-es The Silent Horizon EP-n még Schmidt Péter felelt a szintiszólamokért, a debütalbumon viszont már Nádas Péter „nyomkodta a billentyűket”. A Never-Ending…-en közreműködők közül két muzsikusról, a ritmusszekcióról nem esett még szó: Papp Sándor basszusgitáros és Moldoványi János dobos is a kezdetektől tagja volt a zenekarnak. Az ütős nem sokkal ezután távozott a csapatból, s később ugyan még visszatért, de újabb anyag már nem készült vele. Papp ellenben egészen 2014-ig maradt, neve további két DW-anyag stáblistáján olvasható.
A Never-Ending… dalaiban gyakorlatilag folyamatosan pörög a kétlábdob, bár egy kissé testetlenül, nem a mélyben, hanem a felszínen szól. Ezen anyag kapcsán is van egy erős „made in Hungary”-érzésem. Ennek oka nyilván a történelmileg adott, hard rockos gyökerekben, plusz a túlzottan előtérbe tolt, szöveg-centrikus, jellegzetesen intonált, tisztán formált énekben keresendő. Bár angol nyelvű a szöveg, ha nem tudnám, ki az előadó, valószínűleg akkor is eltalálnám a csapat nemzeti hovatartozását. Márpedig a kelet-közép-európai „akcentust” nem gondolom előnynek a nemzetközi piacon. Nem ezt, hanem a tipikus magyar zenei motívumokat (Æbsence, Thy Catafalque stb.) hallva bólintanak elismerően, mondjuk, az angolszász vagy a japán hallgatók.
Akárcsak a The Stone bemutatkozó nagylemeze, ez az album is billentyűs intróval nyit (Never and Forever…). A hörgős ének először a harmadikként felhangzó Land of Sorrow-ban kap teret, majd még néhány másik dalban is előkerül (Struggle Inside, The Wanderer of the Sky). Az anyag legnagyobb slágere egyértelműen a Fragments of the Past, amelynek refrénje ennyi év kihagyás után is megmaradt bennem. Egyes dalokat ízlésesen díszítenek szintis girlandokkal, a legizgalmasabb riffelésért pedig a The Last Journey-nek ítélek meg magamban pluszpontot. A leghosszabbra, csaknem nyolcpercesre a záró The Mirrort nyújtják, az album azonban így is csupán bő háromnegyed órás.
Meglepődve vettem észre, hogy minél többször hallgatom, annál jobban tetszik az anyag. Ha pontoznám, lehet, hogy a négyes mögé ma már egy tizedesvesszőt és egy ötöst is odakanyarintanék…
A Never-Ending Road megjelenését követő időszakról szólva, a leghosszabb szünet 2005 és 2013 között telt el a csapat két hangzóanyagának megjelenése között. Ekkor következett be az a váltás is, ami aztán a Dying Wish mai zenei arculatát is kialakította. A 2003-as Crimson Blood EP-n már nemcsak angol, hanem magyar nyelvű számok is helyet kaptak, a három évvel későbbi Tükörország albumon pedig az „új” énekes, Dömötör Balázs már kizárólag az anyanyelvén adta elő a dalokat, valamennyire a zene is visszadurvult, ugyanakkor modernizálódott. A Never-Ending Road-os felállásból ma már csak a két gitárost, Papp Lajost és Ács Sándort találjuk ott a csapatban, a Dying Wish viszont másodvirágzását éli, a debüt időszakát követően ismét a népszerűség útját járja.
Leave a Reply