The Nest: Her True Nature (2022)

Ember legyen a talpán, aki a The Nest lemezét előítéletektől mentesen képes végighallgatni, és véleményt formálni róla. Valójában a Wolvennest zenekarról van szó, legutóbbi lemezük nem is olyan rég jött ki, most pedig itt vannak újra, kibővített felállással, félig-meddig más néven, de a koncepciót tekintve jórészt változatlanul. Nem csoda hát, ha a The Nest név alatt kihozott bemutatkozó lemezüket, a Her True Nature-t nehezen tudom kiemelni a Wolvennest világából, és teljesen önálló entitásként tekinteni rá – holott minden okom meglenne erre.

Öt előadóval gazdagodott a line-up, olyanokkal, akik az undergroundban saját jogon is jelentős személyiségek, a végeredményt hallgatva mégis az alapformáció zeneisége sejlik fel, a “vannak köztük hasonlóságok”-nál jóval nagyobb mértékben, de ezen túl elég egy pillantást vetni a borítóra (Maquenda munkája megint), vagy a betűtípusra és a design-ra. Ettől függetlenül mégsem tekinthető ez szimplán egy újabb WVNNST anyagnak, hiszen éppen a vendégek száma és jelentőségük ad az egészhez olyan pluszt, ami indokolja a másik név használatát, még ha ez az alapcsapat nevéből is lett “leválasztva”. (E név alatt – tágabb értelemben – a Wolvennest körül tevékenykedő művészeti csoportosulást is szokás érteni, grafikusokkal, videósokkal és mindenki mással egyetemben, akik segédkeznek a zenekar vizuális megjelenésének kialakításában). A The Nest számomra tehát a Wolvennest 2.0, és ha ebből indulok ki, a Her True Nature viszonylag könnyen levezethető mondjuk a belga brigád legutóbbi Temple című lemezéből. Vagy mégsem?

Ha a különbségeket akarjuk tetten érni, elsősorban az énekfronton felsorakozott előadókat érdemes számba venni, mert a Wolvennest mágikus-pszichedelikus alaptónusait négy markáns hangú dalnok rántja vissza az okkult zenék metalosabb oldalára. Rajtuk kívül itt van a Dread Sovereign-ből jól ismert Bones is, aki az alapból három gitárossal működő zenekarban most negyedikként mélyíti a zene szövetét a maga hathúrosával – vagyis csaknem duplájára nőtt az eredeti létszám, és ennek megfelelően további árnyalatokkal színesedett-sötétedett a zene is.

Nem szoktam kedvelni az indokoltnál hosszabbra nyújtott intrókat; itt a Thalatian Vibe majdnem hét percben vezeti fel az albumot, ami ugyan ebben az esetben távolról sem elpazarolt idő, de én lecsíptem volna belőle. A folytatásnál aztán előjön a jól ismert Wolvennest hangzást némiképp megfejelő karcosabb él, az a metalközelibb mellékzönge, amit olyan, sötét tónusokból kivilágló, ráncolt homlokú emberek hoznak be, mint például Tommy Eriksson (Saturnalia Temple), aki mindjárt két dalban is szerepel: a ritual-doom skatulyába bátran behelyezhető címadóban és a Vague á l’ame-ben – mindkettő egy fokkal mogorvább hangvételű a Temple-n és elődjén megismert “szimpla” szellemidézésnél.

Az e kettő között hallható We Are One-ban a Dool énekesnője, Ryanne van Dorst kapja a főszerepet – itt Raven van Dorst néven –, és ami a Dool-ban működött, az működik itt is, vagy azt is mondhatnám: ami a Wolnennest-ben működött, az most is működik.

Alan Averill ezer közül is felismerhető hajlításaival gyorsan a maga képére formálja a lemez egyik csúcspontjának is tekinthető The Way of All Flesh-t: Primordial szította tűz izzik benne, harcos felhangok bujkálnak a sorok között, noha a zenei alap egy lépést sem mozdul ki a WVNNST megszokott közegéből. Ebben a dalban (és máshol is) a szólók környékén, vagy a szabadságvágytól fűtött kifutásoknál füstös cicomák tűnnek fel – magukba tekeredő ornamentikák és odavarázsolt hangfoszlányok húznak foszladozó füstcsíkokat a diszkrét okkultizmussal átitatott tételek ólomszürke egére.

Az én kedvencem azonban mégsem ez, hanem a lemez kifutását közvetlenül megelőző Altar, ami hegyoldalról meginduló black metalos lendülettel startol, és részben Alexander von Meilenwald hangjának (The Ruins of Beverast), részben pedig a dal felépítésének köszönhetően bizarr hangulatú folytatásba megy át: olyan rítus körvonalazódik a dal második felében, amely egyszerre vonzó és idegen. A záró Le Feu akár ennek a folytatása is lehetne: már az elejétől kezdve egy, a vallásokon túli spiritualitásban lebeg, és keleties hangulatú gitártémáival egzotikus befejezést kanyarint az album végére.

A normál megjelenés mellett a limitált példányszámú extra kiadás két részből áll: egyrészt tartalmazza a Her True Nature stúdióverzióját, valamint ugyanennek a Roadburn Redux fesztiválon rögzített élő változatát DVD-n (ami voltaképpen az “eredeti”, hiszen erre az egyszeri alkalomra álltak össze, és írták meg az anyagot, és ott hangzott el először a teljes szett, még tavaly áprilisban).

Mivel ez volt az első benyomásom, ragaszkodnék is hozzá: számomra a Her True Nature – minden egyedisége ellenére (és azzal együtt) – egy műsoron kívüli Wolvennest produkció (tele érdekességekkel és extrákkal), afféle “ilyenek is lehetnénk” alternatívája a fészekrakó zenekarnak, és most azt sem tudnám megmondani, melyik “olvasatuk” tetszik jobban.

Ha magamból indulok ki, a jóslatom így hangzik: a Wolvennest-rajongókból jó eséllyel The Nest-rajongók lesznek, ha átrágják magukat ezen a nem éppen könnyű, de nem is befogadhatatlan egy órán. Aki pedig új arc az asztalnál, szerencsés lapjárásba futott bele, mert a nyerő kártyához mindjárt kap egy hasonlóan erős másikat is, ugyanabból a pakliból.

About Bársony Péter 87 Articles
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*