A közelmúltban Laq örökös kedvenceinek listáján bukkant fel a The Gathering harmadik albuma, a Mandylion, ami kollégám legnagyobb kedvence a holland csapattól. „Egy örök csoda, az első másodperctől az utolsóig tökéletes” – írja, és nyilván igaza van, de nekem is, amikor a rá következő Nighttime Birds-ről állítok hasonlót. 🙂 Ahogy ez más zenekarok kapcsán is elmondható, mindenkinek más a kapudrogja az adott banda életművéhez. Nekem a napra pontosan negyed századdal ezelőtt megjelent NB volt az. Ezen a lemezen keresztül ismertem meg őket, varázsolt el a hamvas Anneke van Giersbergen hangja és a mögötte szóló muzsika finomsága.
És ez késztetett arra, hogy tovább kutakodjam a zenekar diszkográfiájában. Akkoriban ez volt az aktuális, legfrissebb albumuk, így a Mandylion volt a következő, amit megvettem, szintén műsoros kazettán. Ám annak a megismerése a Nighttime Bird után már nem ért fel egy revelációval: zeneileg nagyon hasonló élményben volt részem, és valamiért nem került olyan közel hozzám, mint a ’97-es lemez szerzeményei. A NB egyszeri, megismételhetetlen flash volt számomra; talán ha a Mandyliont ismerem meg előbb, arról mondanám most ugyanezt.
Maradjunk annyiban, hogy a Mandylion és a Nighttime Birds ikerlemezek, egy markáns korszak lenyomatai. A Rutten tesók csapata ekkoriban már nem death/doom metalt játszott, mint kezdetben, de még nem is azt az elszállós, lebegős muzsikát, amivel első ízben a How to Measure a Planet?-en jöttek elő, s amely utazás aztán aa rá következő albumokon is folytatódott. A Mandylionon debütált Anneke a csapat soraiban, a hangszeres szekció – René Rutten és Jelmer Wiersma gitárosok, Frank Boeijen billentyűs, Hugo Prinsen Geerligs basszusgitáros és Hans Rutten dobos – viszont az első lemeztől kezdve a produkció szilárd bázisát képezte. A Nighttime Birds-re pedig, mondhatni, már összeszokott csapatot alkottak ők hatan, amit nyugodtan nevezhetünk a The Gathering klasszikus felállásának – még akkor is, ha csak erre a két albumra maradtak együtt, Wiersmának ugyanis a NB volt a hattyúdala a zenekar soraiban.
A The Gathering akkoriban finom, ám időnként bekeményedő zenét játszott: előbbi oldalt az énekesnő és a szintetizátor hangja erősítette, míg a másik fázis rétegeit a többi muzsikus pakolta egymásra. Ugyanakkor, míg a Mandylion borítója meleget sugároz magából, és „legrosszabb” esetben is őszi, alkonyi hangulata van, a Nighttime Birds (különösen az On Most Surfaces alcíme, az Inuït, a New Moon, Different Day, a címadó szám, nem utolsó sorban pedig maga a lemez előlapjának grafikája) a tél és az éjszaka hidegét leheli magából.
Szövegileg darknak, alternatívnak is nevezhetjük ezt a világot, amelynek alapérzése a magány, a reménytelen szerelem vagy éppen egy nem harmonikus kapcsolatból eredő frusztráció. És szomorú, mégis dacos az a valaki (Anneke), aki ezeknek a gondolatoknak, érzéseknek hangot ad. Ezt a kettősséget sugallja számomra a zene, és ez okozza azt a borzongást is, ami a dalok hallatán végigfut rajtam.
És hát persze azért is ez a kedvenc lemezem a csapattól, mert ezen hangzik el az a dal, a Third Chance, ami a teljes repertoárjukból a legnagyobb hatást gyakorolta rám. Akkoriban éppen túl voltam egy hosszú, se veled, se nélküled kapcsolaton, ami egyben életem addigi legmélyebb kapcsolata is volt; hirtelen nagyon magányos lettem, és nem tudtam, mi következik ezután. Ebben a felfokozott érzelmi állapotban vegytiszta eufóriát váltott ki bennem a szám refrénje, amelynek elejére Ruttenék remekül felpörgetik a tempót, amitől Anneke erőteljes énekére szinte robban az addig a mélyben sűrűsödő feszültség:
I wait and I wait
and what I really hate
is the panic that stops me from breathing
my knees hit the floor
and I panic more
until you open my door
Abban az időszakban számomra minden mást elhomályosított ez a nóta, a lemez többi dalát és a Mandylion szerzeményeit is. Holott a Nighttime…-on ezen kívül is vannak minőségi muzsikák, emlékezetes pillanatok. Viszonylagos súlyosságával már a nyitó On Most Surfaces (Inuït) is hengerel, Anneke egy kicsit operisztikusan adja elő a dalt: túlénekli, egymásba folyatja a szótagokat. A metalban akkoriban szokatlan volt ez a ritmustalan vokalizálás, ellenpéldát a The May Songban találunk rá, ami egy kifejezetten kedves nóta, különösen a verzéi napfényesek.
Közben pedig diszkréten, de mégiscsak zúznak a gitárok a háttérben, ezzel párhuzamosan zongora szól vagy kósza basszushangok szállnak az éterben. Anneke az első három szám mindegyikében különböző stílusban (hangon, felfogásban) énekel, és bár az On Most Surfaces és a Confusion is inkább a hét-, mint a hatperces játékidőhöz közelit, az anyag első harmada már csak emiatt is kifejezetten változatos, élvezetes.
A The Earth Is My Witness–New Moon, Different Day kettősét viszont egy árnyalatnyival halványabbnak érzem, kevésbé találok bennük kapaszkodót, emlékezetes momentumot; biztos, hogy nem ezeket a nótákat pakolnám fel egy The Gathering-válogatásalbumra… Szerencsére utánuk jön a lemez (számomra) csúcspontja, a Third Chance, amit követően már nem is igen adnak alább a színvonalból.
A Kevin’s Telescope keringőző tempóját és dicsőséges dallamait követően, egy arab dobos átkötéssel érkezik a címadó nóta, amelynek hömpölygésébe remekül simul bele egy indiai fúvósbetét, a Shrink ének-zongora kettőse alá pedig jólesően jön be előbb a dob, majd a gitár, miközben a dal végig megőrzi visszafogottságát és meghitt hangulatát. Az utolsó három szerzemény lágysága jól ellenpontozza az első három szám „keménységét”, összességében pedig nemcsak egy angyalian atmoszferikus, hanem egy relatíve változatos anyagot kaptunk a holland hatostól.
Egy évvel később a How to Measure a Planet? kozmikus utazásán is ugyanilyen élvezettel vettem részt, és az if_then_else-en is találtam szerethető pillanatokat. Azt követően viszont a The Gathering számomra megfoghatatlanul légiessé vált, már (jó ideje) nem passzolt a metal kategóriájába, ráadásul Anneke a 2006-os Home albumot követően el is hagyta a csapatot, és szólópályára lépett. A Silje Wergelanddal készült The West Pole-ba még belehallgattam, de közös kalandunk gyakorlatilag a múlt évezred végén lezárult. Az első szerelem emléke azonban így sem halványul el bennem…
Leave a Reply