Számomra az Amorphis mellett az idei év első felének egyik legjobban várt albuma volt ez az anyag. Az én esetemben az e banda iránti megkülönböztetett figyelem egy három évvel ezelőtti, még a régi Dürer Kertbeli koncertélményhez köthető. Előtte csak néhány dalukra korlátozottan, tehát eléggé felületesen ismertem a zenéjüket. Az említett koncertre sem miattuk mentem elsősorban. Az előttük fellépő három előzenekarból kettő, a Diabolical és a Krisiun érdekelt legfőképpen. Ennek ellenére azon az estén a legmaradandóbb produkciót szerintem egyértelműen a Septicflesh nyújtotta. Számomra egy életre szóló élmény az a koncert! Megdöbbentő és drámaian lenyűgöző is volt egyben az az atmoszféra, ami a színpadi előadás hatására kialakult a koncertteremben. Ami a leginkább meglepett, hogy ezt a drámai légkört sikerült a műsoridő egészében, minden különösebb látvány elem nélkül, pusztán a zene „erejével” fenntartaniuk.
2020-ban megjelent egy teljes szimfonikus zenekarral kísért mexikói koncert DVD-jük, ami valamennyire talán átadja az imént említett drámai hangulatot, de mint tudjuk, az igazi „flash”-t mégis csak a személyes koncerttapasztalat jelenti.
Az új LP kapcsán is kijelenthetem, hogy drámai hatásokban, illetve atmoszférában itt sincs hiány. A zenei irányvonal szinte egy az egyben viszi tovább a korábbi lemezeikről már ismert sémát, ami éppúgy lehet pozitívum, mint negatívum. Adott esetben én inkább az utóbbi felé hajlok. Nem mintha a Modern Primitive rossz lemez lenne, szó sincs róla. Nagyon is korrekt és minőségi album! Én némileg azt kifogásolom, hogy csak olyan „átlagosan jó” :-), ha érthető, amit mondani akarok. Hozták a kötelezőt és ennyi. Olyan, mintha az előző két-három lemezüket hallanám, csak egy kicsit átszerkesztve.
Immáron többször is végighallgatva a lemezt, valahogy mindig van egy kis hiányérzetem. Persze ez a fokozott várakozásból is adódhat, ami részemről megelőzte ezt az albumot, és később talán majd elmúlik ez a hiányérzet. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy elég tömény és zeneileg többrétű anyagról van szó, rengeteg szimfonikus betéttel, aminek a „megemésztéséhez” több hallgatás szükségeltetik. No, majd meglátjuk! 🙂
Ezen az anyagon is megvan az a három-négy kiemelkedő dal, ami a jövőben, akár hosszú időre is a koncertprogram szerves részévé válhat. Ilyen például a The Collector, a Hierophant és a Neuromancer.
Az előző albumokról megszokott jellegzetességek, mint például a női vokálok és a prédikátorszerű, tisztább férfi énekrészek itt is feltűnnek néhány számban. A lágyabb és gorombább szimfonikus részek közötti erős kontrasztváltások egyes dalokban kifejezetten tragédiákba illő zenei hatással bírnak (Coming Storm).
Személyes kedvencem az előbb említett The Collector mellett a lemezt záró A Dreadful Muse. A leginkább tetsző track pedig egyértelműen a zseniális A Desert Throne.
Az album összes számának van egy amolyan „soundtrack” jellege. Szerintem minden további nélkül beillenének egy, az ezeregy éjszaka világában játszódó, misztikus hangulatú film zenéjének. A szimfonikus death metal egyik alapbandájáról lévén szó persze a műfajhoz illő zúzós riffek is jócskán képviseltetve vannak az albumon.
Szégyenkezni tehát nincs miért a görög „halálfém-gyártóknak”, mert szerintem alapvetően egy minőségi és „jó cucc”, amit összehoztak. Ennek megfelelően nálam ez a produkció erős 4 pont.
Október 27-én találkozunk az új Dürer Kertben, a Hypocrisy és a Septicflesh koncertjén! UFF!
Leave a Reply