A Red Hot Chili Peppers (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért RHCP), amely a ’80-as évek elejétől szállítja az albumokat, a rockszcéna megkerülhetetlen része. Funk, soul, rap alapokra építkező zenéjük a rock, a metal egyes területeit is érinti. A zenekar történetét nem akarom felmondani, legyen elég annyi, hogy tragédiák és drogmámor közepette, sok év megfeszített munkával, lemezről lemezre fejlődve jutottak el a milliós eladásokig, és a sikerlisták élére is beverekedték magukat.
12. The Red Hot Chili Peppers (1984)
Elég nagy levegőt kell venni, hogy ez az album akár egy pár sort is kapjon egy alapvetően metalzenékre szakosodott oldalon. A RHCP soha nem volt nevezhető klasszikus metal bandának, rocknak sokkal inkább, de a bemutatkozó albumon még nyomokban is alig hallhatók rock/metal elemek – fúvósok, szaxofon annál inkább. A legtöbb dal jellemzője, hogy Anthony Kiedis funk alapokra rappel. Több szót ez az album nem is igazán érdemel. Egy szerzeményt sem tudok kiemelni róla, de mégis, a nyitó True Men Don’t Kill Coyotes talán elmegy. A Mommy, Where’s Daddy pedig annyira rossz, hogy már jó.
11. Freaky Styley (1985)
Egy év telt el a debüt óta, és nem árulok el nagy titkot azzal, hogy nagy vonalakban minden maradt az első lemezen hallottak mentén. A lemez több szerzeménye is nagyon jól hozza a ’70-es évek Amerikájának hangulatát. A dalok nem lettek sokkal jobbak, és továbbra is leginkább a funk és a rap dominál. Az első lemezre is jellemző soul- és jazz-elemek szintén markáns részét képezik a daloknak. Nem tudok sok kiemelkedő dalt felidézni, egyedül a Battle Ship már-már punkba hajló idegessége maradt meg bennem úgy, ahogy.
10. I’m With You (2011)
Jajj… Amikor az újrahallgatás során ezekhez az újkori RHCP-albumokhoz értem, ugyanolyan érzés volt bennem, mint amikor az első két albumnak ültem neki. Egy picit vártam, hogy végük legyen. Ezt sem venném elő magamtól soha. John Frusciante gitáros ismét távozott, Josh Klinghoffer érkezett, a zenekar pedig újjászületést lebegtetett be a sajtóban. Azt kell mondanom, hogy a nyitó Monarchy of Roses és a The Adventures of Rain Dance Maggie egy kellően kibővített (mondjuk egy tripla) Best of albumra talán még fel is férne, de ezek sem a klasszikus RHCP-stílusú szerzemények, inkább funky-ízű popdalok. Aki egy kis punkos vadulást keresne, az itt rossz helyen jár.
Az albummal egy időben további dalok is születtek, amelyeket Kiedisék I’m With You Sessions címmel, több kislemez formájában csepegtettek ki. Ha eddig nem hallottuk őket, azokat se nagyon hajszoljuk: hiába van szó szinte egy újabb nagylemeznyi tételről, igazán maradandó számomra ezek között sem igazán található, de mivel minden albumról említek legalább egy dalt, akkor innen legyen a How It Ends vagy a Hometown Gipsy.
9. The Getaway (2016)
Továbbra is maradt az előző albumokon megkezdett populáris megközelítés, kommersz stílus. A gitár helyett a zongora és a basszus jóval markánsabb szerepet tölt be. Vagyok annyira nyitott, hogy ezeknek az albumoknak is adok esélyt, de tényleg nem érdemes. Iszonyat unalmas, ötlettelen prüntyögés. Sajnálom, hogy a chili életműve ide futott ki. Tulajdonképpen mindegy is, melyik album végez előrébb, az I’m With You vagy ez, mindkettő egyfajta mélypont. Újra elővéve sem lettek jobbak, sőt, az első két album inkább felértékelődik, bár azokat hallgatni is gyötrelem volt. A Sick Love-ban Elton John is dalszerző, de ez inkább csak tény, nem jelent semmi különlegeset, a dal maga felejthető. A kilencediknek érkező Detroitnál kaptam fel először a fejem, persze csak a gyenge felhozatalból emelkedik ki egy kissé, egyébként ez sem nagy dobás.
8. Unlimited Love (2022)
Felfokozott várakozás előzte meg az idén kijött, tizenkettedik RHCP-albumot. A legfőbb ok John Frusciante gitáros immáron harmadik visszatérése a zenekarba. Annyiban rögtön érezhető a keze munkája, hogy a nyitó Black Summer és a Here Ever After egyben lenyeli az előző két albumot. Nem történt gyökeres változás, de a popos, melankolikus, unalmas dalokat a jóval chilisebb szerzemények váltották fel. Részben visszatért a pszichedelikus hangulat is, ami jól áll a zenekarnak. Persze balgaság lenne azt gondolni, hogy új Californication vagy pláne Blood Sugar Sex Magik született, csupán két unalmas, ötlettelen album után egy sokkal jobb zenei anyag érkezett az ikonikus zenekar klasszikus felállásától. A felsoroltakon kívül jól sikerült még a Poster Child vagy a Whatchu Thinkin’. A The Heavy Wing is közelebb áll a klasszikus Chilihez, mint a 2010-es években készült lemezeken bármelyik dal. Bár voltak, akik dicshimnuszokat zengtek az Unlimited Love-ról, én azért olyan magasra nem helyezném, mint egyes kritikusok. Inkább egy nagyon erős választóvonalnak nevezném, az előző két album után ez klasszisokkal jobb, valamint a rangsort nézve is határkő, innentől (már ezt is beleszámítva) egyre jobb Chili-albumok jönnek.
7. The Uplift Mofo Party Plan (1987)
Az első két album nehezen emészthető borzalma után itt már a nyitó Fight Like a Brave sem rossz, teljesen vállalható, és sokkal több a gitár is az eddig megszokottnál. Sajnos a hathúrost kezelő Hillel Slovak játéka ezen az albumon hallható utoljára, ugyanis 1988-ban kábítószer-túladagolásban elhunyt. A már említett nyitó tétel mellett a Backwoods is már a későbbi klasszikus RHCP-t idézi. Általánosságban véve a dalok kevésbé szétszórtak, bohókásak, a szaxofonok is háttérbe szorultak, a rockos megközelítés pedig előrébb. Viszont a Behind the Sun nyugis lazulása is feelinges. A zenészek keményebb énjét a No Chump Love Sucker-ből ismerhetjük meg.
6. By the Way (2002)
Az extra sikeres Californication után három évvel érkezett a folytatás. Számomra valahol itt kezdett megakadni valami a RHCP-vel kapcsolatban. Itt indultak el a rájuk később markánsan jellemző popos irányba. Nyilván a zenekar nem hazudtolhatja meg önmagát, még egyértelműen felismerhető a Chili-esszencia, de itt már kezdett elkanyarodni a dolog. Születtek jó dalok, nekem a címadó mellett a Zephyr Song vagy a Can’t Stop mindenképp az, de bőven vannak felejthető alkotások is. Sok a melódia, a nyugis rész, a visszafogottság. Ezzel nem is volna baj, de a felsoroltakon kívüli dalok zöme szerintem nem elég jó. A punkos düh pedig igencsak háttérbe szorult. Ezt az albumot általában magasabb polcra szokták helyezni, engem viszont, ahogy említettem, arra emlékeztet, hogy itt indultak el egy olyan irányba, ami nekem már nem tetszett.
5. Stadium Arcadium (2006)
Szokásomhoz híven a rangsor összeállítása előtt legalább kétszer minden albumot újra, mai füllel is meghallgattam. Amikor a 2006-os duplához értem, nem mondom, hogy felragyogtam… Egy dupla album csak akkor működik, ha valóban megtöltjük értékekkel, és az több, mint két órán keresztül nem könnyű. A két lemez egy-egy bolygóról lett elnevezve, az egyes disc a Jupiter, a kettes a Mars. Jelen esetben a két bolygó közti méretkülönbség a két disc közti különbséget is jól szemlélteti. A Jupiter már az indítással magasra teszi a lécet, a Dani California remek dal, friss, igazi chilis. Az ezt követő Snow (Hey Ho) a zenekar újkori (de talán mondhatni, mindenkori) időszakának egyik legnagyobb slágere, tehát megállapítható, hogy nagyon bekezdett a Jupiter. Az említetteken kívül leginkább a Hump de Bump feelinges funky témája és a She’s Only 18 maradt meg még bennem. Összességében a By the Way albumon elindult popos, visszafogott stílus jellemző, de itt jobbak a dalok – legalábbis a Jupiter oldalon.
Az anyag Mars részén jóval gyengébb a felhozatal, bár fülbemászó refrének, megjegyezhető dalok is vannak, de igencsak kommersz és popos formában. A Tell Me Baby vagy a She Looks to Me kiemelendő ilyen szempontból, de ezek már a rockot is csak súrolják. A Readymade és a Make You Feel Better nevezhető talán hagyományosabb RHCP dalnak, ez utóbbi egyben a Mars legjobbja.
4. Mother’s Milk (1989)
Na, ez már klasszik RHCP! Bemutatkozik az elkövetkezendő időszak sikerdalainak szállítója, az új gitáros, John Frusciante. Ez az album is tartalmaz nem kevés elemet az ezt megelőző albumokat jellemző funk-rap témákból; szaxofon és egyéb fúvósok is vannak még dögivel, de valahogy mégis sokkal rockosabb, egyenesebb vonalú lett az egész. És ami a legnagyobb különbség, hogy itt már csak úgy nyüzsögnek a jobbnál jobb dalok, mint a Good Time Boys, a Subway to Venus vagy a Stone Cold Bush, ami igazi RHCP-jellemzőkkel bír. Van itt egy remekül sikerült Stevie Wonder-feldolgozás is, a Higher Ground, ami rendesen chilis lett. A legnagyobb ágyú viszont az elvileg Hillel Slovak gitáros emléke előtt tisztelgő Knock Me Down. Persze van dili is, például a Magic Johnson fura, zaklatott őrülete. Egyértelműen a sikerkorszak kezdete ez az album, a dobogóra viszont nálam még nem volt elég jó.
3. One Hot Minute (1995)
Nirvana – In Utero, Metallica – Load. Hogy mi közük ezeknek a One Hot Minute-hez? Amikor egy zenekar valamelyik albumával hatalmas kereskedelmi sikert ér el, az utána következő lemeznek jóformán esélye sincs. Nagyon ritka, hogy megismételjék, esetleg még felül is múlják annak eredményeit. A felsoroltakat még hosszan lehetne folytatni. Pedig egyik említett album sem rossz, ahogy a One Hot Minute sem, csak éppen felfokozott várakozás előzi meg, és rajongói részről szinte borítékolható a csalódás. Az album írása előtt John Frusciante gitáros köszönte szépen (vagy nem) a sikereket, de nem bírta tovább a hatalmas felhajtást. A helyére Dave Navarro érkezett a Jane’s Addiction-ből, és megírták a RHCP legkeményebb, már-már metalosnak mondható albumát. Ez persze nem azt jelenti, hogy Navarro letörte a Chili élét, nagyon is jelen vannak a jellemző stílusjegyek, csak valahogy több a direktebb, hagyományosabb felépítésű dal, és kevesebb a dilisség. Nálam leginkább a Coffe Shop, a One Big Mob és az Aeroplane jön be, a My Friends pedig nagyon hangulatos, nyugis szerzemény. Nekem tetszik ez az album, de a csúcsokat ostromolni még kevés.
2. Californication (1999)
Az előző lemeztől számítva újabb négy év telt el, a One Hot Minute albumon gitározó Dave Navarro távozott, és visszatért John Frusciante. A RHCP pedig bizonyított. Egy olyan albumot pakoltak le, amelyik minimum megközelítette a Blood Sugar Sex Magiket, sőt, kereskedelmileg felül is múlta azt. Az én listámon is betonbiztos a második helye, és csupán annyival marad el a győztestől, hogy ahhoz személyes élmények is kötnek, valamint azzal, hogy a Californication kegyetlen erősen indít, az első hat-hét dal egységesen nagyon erős, a vége felé viszont számomra leesik a színvonal, egyedül a ’70-es éveket idéző gitárhangzással operáló Savior fogott meg. Vagy összehasonlítva az „A oldalas” dalokkal, a később hallható nóták kevésbé erősek. A Parallel Universe az egész RHCP életmű egyik legjobbja, de a címadó vagy az Easily is eszméletlen jó, és akkor még ott van a Scar Tissue, Otherside páros is. A dalok immáron szinte teljesen mentesek a korai albumokon többször hallható kilengésektől: egyenes vonalú, magas színvonalú rockzene hallható itt. Nagyon hangulatosra sikeredett, és megfelelő albumzáró a nyugis Road Trippin’.
1. Blood Sugar Sex Magik (1991)
Nem emlékszem már 1991. szeptember 24-ére, de valami egészen különleges lehetett az a nap, ugyanis két jelentős zenei album jelent meg akkor: a Nirvana Nevermind-ja és a RHCP itt taglalt, Blood Sugar Sex Magik-re keresztelt ötödik stúdiólemeze. Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a dobogó tetején végez nálam, megszorítani sem tudták. A Mother’s Milk idején elindult egy direktebb megközelítés, amely mellett már csak itt-ott fordul elő vargabetű a dalokban. Jól felépített, potenciális slágerek születtek, és futottak is szép köröket a mainstream világban. Az Under the Bridge szólt a legnagyobbat, és őszintén szólva, a Give It Away mellett nekem is ez a kedvenc dalom az albumról: előbbi a kiváló hangulata, szép melódiái, utóbbi pedig a funkos őrülete miatt. Ha valaki azt gondolná, hogy ennyi volt az album, az hatalmasat téved. A nyitó The Power of Equality, a Suck My Kiss vagy a Naked in the Rain nagyon erősek, hangulatban pedig ott van még a kiemelkedő Breaking the Girl is.
Nem szeretem a túl hosszú lemezeket, mert az esetek többségében a végére megfáradnak, és töltelékek is vannak rajtuk, de valahogy ez ebben az esetben kevésbé jellemző. Az albumból nagyjából 13 millió példány ment el, amivel a felső polcra kerültek, és azóta is meghatározó szerepet töltenek be a zenei palettán. Ja, majd elfelejtettem: Rick Rubin volt a lemez producere, aki itt is bizonyította magas szintű hozzáértését. Köszönettel tartozom miskolci unokatestvéreimnek, általuk ismertem meg ezt az albumot, tőlük kaptam ugyanis, és nagyon jó időpontban talált meg.
Leave a Reply