Ozzy Osbourne, Savatage

Mai cikkemben szereplő mindkét lemez bizonyos szempontból az „utolsó” volt számomra: az egyik jó ideig, a másik ténylegesen. Ozzytól a No More Tears-t a maga idejében még megvettem műsoros kazettán, ám az Ozzmosis azt követően valamiért kimaradt, a Down to Earth-t pedig – már újságírói korszakomban – a lemez magyarországi kiadója, a Sony vágta hozzám. Utóbbi album annyira nem hozta meg a kedvem a Madman soron következő anyagaihoz, hogy a Black Rain-be és a Scream-be is csak belehallgattam, bensőségesebb viszonyt csupán a tavalyelőtt megjelent Ordinary Man-nel alakítottam ki.

A Savatage esetében a „későn jövők” táborába tartoztam: dalokat lehet, hogy már azt megelőzően is hallottam tőlük, ám az első teljes lemez, ami magával ragadott, az 1997-es The Wake of Magellan volt. Már éppen belelkesedtem volna, ám a csapattól azt követően már csupán egy kevésbé magasröptű alkotásra, a Poets and Madmen-re futotta, amivel akkor le is zárult a történetük: a banda feloszlott, s bár később újra összeálltak, 2015 óta ismét mellékvágányon áll a szerelvényük. Mostanában azonban újra röppentek fel hírek egy esetleges reunionnal kapcsolatban, úgyhogy reménykedjünk, hátha egyszer mégis megszületik egy újabb remek Savatage-album!

Ozzy Osbourne: Down to Earth (2001)

Azon gondolkodtam, hol van ennek az anyagnak a helye Ozzy életművében. Nem kronológiailag, mert azt ugye tudjuk, hanem súlyát, jelentőségét tekintve. Az énekes szólókarrierjén belül szerintem nem beszélhetünk hosszabb, összefüggő sikerkorszakról, bár természetesen Ozzy szólópályafutása összességében egyetlen nagy sikertörténet. Emlékezetes dobás volt az első két lemez, amelyek hatása jó ideig kitartott, akkor is, amikor a Madman esetleg halványabb alkotásokkal rukkolt elő. Számomra egyértelműen ilyen a No Rest for the Wicked, de talán még a The Ultimate Sin is. A No More Tears egyértelműen sikerlemez volt, a debüt mellett a csapat mindmáig legnépszerűbb alkotása. A csúcs, ahonnan már csak lefelé vezetett út. Az Ozzmosis, ahogy olvastam, annak idején megosztotta a kritikusokat, az azt követő három opusz pedig az Ozzy-albumokat listázó rangsorokban általában a sereghajtók közé tartozik. (A Down to Earth több helyen is utolsó.)

Pedig nem akármilyen supergroup jött össze erre az alkalomra a stúdióban: a Suicidal Tendenciesből érkező basszusgitárosnak, Robert Trujillónak és a Faith No More-ból ide átigazoló dobosnak, Mike Bordinnak is ez volt az első közös munkája a Főnökkel (Zakk Wylde-nak már a negyedik). Trujillónak egyben az utolsó is, hiszen két évvel később sikeresen felvételizett a Metallicába, Jason Newsted megüresedett posztjára. Bordin viszont még további két albumra maradt Ozzy mellett.

Trujillo, Wylde, Ozzy és Bordin

Hallgatom, hallgatom, és egyre jobban tetszik. Szerintem eddig összesen nem pörgettem le annyiszor a Down to Earth-t, mint most két nap alatt. Maximum egy nótát tudnék említeni róla, a Black Illusiont, ami csak úgy elmegy mellettem, maga a lemez viszont mostanra közelebb került hozzám, mint az Ozzmosis, ami, mint említettem, szintén mostohagyerek nálam.

Az első három szám (Gets Me Through, Facing Hell, Dreamer) például tökéletes dalcsokrot alkot. Van itt minden: harapós riffek, fogós dallamok, mormogó basszus, markáns szólók, diszkrét szintis háttérhangok, némi effektezés, torzítás az éneken és a gitáron. Az egész anyagnak van egy jellegzetes, kompakt, ám kissé lefojtott hangzása. Próbáltam visszagombolyítani, hogy Ozzyék mikor találtak rá erre a modern soundra: legkorábban az Ozzmosison vagy talán éppen ezen a lemezen, és nekem azóta ez a hangzás ugrik be, ha a Madman zenei világára gondolok.

A Dreamer zseniális lírai nóta, az egyik, ha nem a legjobb Ozzytól. Zongora, háttérvokál, nagyzenekari hangszerelés; ebben – szólókarrierje során – mindig erős volt a Sötétség Hercege. A sort a Goodbye to Romance nyitotta, és a Dreamer meglepő módon erősen hasonlít az 1980-as „mintadarabra”, pedig azóta csak eltelt több mint két évtized… A Mester ezen a lemezen egy kicsit át is esik a ló túloldalára, hiszen az album 11 számából három is lassú, érzelmes darab; igaz, az alig több, mint egyperces You Know… (Part 1) inkább csak afféle dalkezdemény, amelynek ráadásul Ozzyék később adósok is maradtak a folytatásával.

A That I Never Had-től kezdve akár háttérzeneként is hallgathatnám az album dalait, amelyek egyike sem megy egy bizonyos szint fölé – igaz, alá sem. Ellenállhatatlanul görgetik a témákat, végig megbízhatóan, magabiztosan, a hallgató számára élvezetesen működik a gépezet. A fejem legközelebb a már-már a Dreamer színvonalát hozó Running Out of Time-ra kapom fel, amelynek verzedallamáról a Status Quo Pictures of Matchstick Man-je ugrik be (amit Howard Stern 1997-es Private Parts filmzenealbumára, a Type O Negative zenei kíséretével Ozzy is felénekelt), a refrén pedig ismét rafinált kegyetlenséggel vesz le a lábamról. De az albumot záró Can You Hear Them? főtémája is izgalmasan pulzál, amivel a csapatnak sikerül abszolút pozitív emléket hagynia magáról a hallgatóban. Ráadásul a japán kiadásra bónuszként felpakolt No Place for Angels is hozza a színvonalat, semmivel nem rosszabb nóta, mint az előtte elhangzott 11 szerzemény.

Úgyhogy aki eddig hanyagolta volna a DtE-t, annak is érdemes néhányszor lepörgetnie, hátha a végén még új kedvencre lel benne. Velem ez történt.

Savatage: Poets and Madmen (2001)

Már az 1995-ös Dead Winter Dead-re összejött az a remek hatfős társaság, amely aztán a két évvel később megjelent The Wake of Magellant is jegyezte. 1999-ben azonban előbb Al Pitrelli gitáros igazolt át a Megadeth-be, Zachary „Zak” Stevens énekes pedig magánéleti okokra hivatkozva dobbantott az ezredfordulón. A banda első számú énekese hosszú idő után ismét az alapító billentyűs, Jon Oliva lett, a gitártémák többségét pedig Chris Caffery játszotta fel – kivéve azt a néhány témát (a Stay With Me Awhile outróját, a Morphine Child és a The Rumor fő szólóját, valamint a Commissar szólójának első felét és a dal outróját), amit még Pitrellivel rögzítettek.

A ritmusszekció, Johnny Lee Middleton basszusgitáros és Jeff Plate dobos maradt, vendégként pedig Bob Kinkel billentyűs (akivel a zenekar hangszeresei a Trans-Siberian Orchestrában is együtt játszottak), valamint John West énekes (akkoriban a Royal Hunt, ma az Artension frontembere; utóbbi csapatban Chris Caffery zenésztársa, itt, a Poets…-en vokalista) csatlakozott a Sava négyfősre apadt legénységéhez.

A zenekar műhelyében ismét egy koncept album született, amelynek központi alakját egy fotósról, Kevin Carterről mintázták, maga a sztori pedig jórészt egy elhagyatott elmegyógyintézetben játszódik. Az egyes dalokat semmiféle kísérőszöveg, narráció nem köti össze, és az előző lemezeken megszokott nagyzenekari részek egyáltalán nem, többszólamú kórusok pedig csak elvétve fordulnak elő.

Először azt akarta írni, hogy a Poets… a The Wake of Magellannál jóval halványabb alkotás. Ami nem feltétlenül igaz. Az biztos, hogy más. Számomra nehezebben befogadható, és nem feltétlenül a progresszivitása miatt: a nagyszerűség valamennyi komponense megvan benne, ám ezek valahogy nem állnak össze bombasztikus darabokká, hatalmas slágerekké. Éppen ellenkezőleg, időnként még egy kissé vontatottá, egyhangúvá is válik a produkció (I Seek Power, Awaken).

Jeff Plate, Johnny Lee Middleton, Jon Oliva és Chris Caffery

Persze ha előtte rég hallgattál Savatage-t, jóleső borzongás futhat át rajtad, ahogy felcsendülnek a nyitó Stay with Me Awhile dallamai, Oliva éneke, a zongora és a gitár jellegzetes hangjai. Ezzel a pozitív első benyomással a szám nálam el is viszi a pálmát, az anyag többi szerzeménye közül egyedül a Morphine Child ér a nyomába. A korábbi vonalat leginkább ez utóbbi, bő tízperces szerzemény viszi tovább, amelyben egy musical-es rész és a Sava egyik védjegyének számító, egymásra énekelt vokáltémák is helyet kaptak.

E két kedvencemen túl csupán néhány nóta emlékezetes momentumait tudnám említeni: a There in the Silence döngölő középtempóját, illetve a Commissar, az I Seek Power és a Back to Reason ritmusváltását, begyorsulását. The Rumor akusztikus, Jézust emlegető prüntyögése viszont olyan, mintha egy ’60-as évekbeli pol-beat szám vagy egy ökumenikus világtalálkozó himnusza lenne. Szerencsére ez a dal is időről időre bekeményedik, de ezek a „lírai” pillanatok kifejezetten fájnak. 🙂

A Poets and Madmen a maga majdnem 63 percével a Streets után a második leghosszabb Sava-album. Terjedelmességével együtt is abszolút hallgatható anyag, ám ha már Savatage, akkor a magam részéről inkább a The Wake of Magellanra, az Edge of Thornsra vagy a Handful of Rain-re szavazok.

About Coly 1180 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*