Napalm Death: Utopia Banished (1992)

Amikor ez az album megjelent, a mosdatlan franc se gondolta volna, hogy 30 év múltán írni fogok róla. HEHE!! Még csak 18 voltam, és azon kívül, hogy minél több muzsikát gyűjtsek be, és hogy hétvégenként fejest ugorjak a haverokkal a helyi kocsmák piával csurig töltött medencéjébe, nem igazán izgatott semmi. Esetleg még a frissen bekötött műholdas csatornákon vetített szoftpornó filmek tanulmányozása, de szigorúan csak filmelemzési szempontból. Igaz, hogy másnap olyan izomláz volt a csuklómban, hogy anyám keverte be helyettem a reggeli kakaót, de hát mit lehet tenni, ha némelyik romantikus jelenetnél eleredt a könnyem, és a szemem alsógaty…..khmm…..akarom mondani, zsebkendővel való törölgetése megterhelte a csuklóízületemet.

Szinte pontosan két év telt el a Napalm Death előző lemeze, a Harmony Corruption megjelenése óta, amikor is világra jött a következő zúzda az Utopia Banished alakjában. A Harmony Corruption igencsak death metal szagú lett, és a csapat úgy gondolta, hogy ezzel az egy alkotással le is zárja ezt az irányt, és úgy próbál meg új útra lépni, hogy visszanyúl a grindcore világába, de olyanképpen, hogy azért a death metal rajongói se fordítsanak nekik sértődötten hátat. Hogy ez sikerült-e? Szerintem igen, de beszélgettem már nem egy emberrel, akik szerint viszont nem. HEHEHE!! A grindcore-fanok üdvözölték a gyökerek felé tett hátraarcot, viszont jó néhány megrögzött death metal-rajongó visszafejlődésről és minőségi romlásról papolt. Én nem rágódtam ilyen dolgokon, hanem már az első hallgatásnál éreztem, hogy nálam nem fog falakba ütközni az album.

A felállásban történt némi változás, ugyanis a dobos Mick Harris már más zenei világok felé kacsingatott, így lelécelt. Helyét a gityós Jesse Pintado régi haverja, a szintén amcsi Danny Herrera vette át. 1992 elején be is vonultak az észak-walesi Windings stúdióba, és rögzítették ezt a 39 perces rombolást. A hangzás még mindig inkább a death metalhoz áll közelebb, viszont hallhatóan csurig van töltve a grindcore-ra jellemző témákkal és megoldásokkal. Persze az idegszálakat összecsomózó blastbeat rohamok az előző albumon is voltak, de itt sokkal többször kergetik a hallgatóságot az őrület határáig ezekkel a villámgyors pergőbotozásokkal. Kétségtelen, hogy Jesse Pintado és Mitch Harris gitárosok mesteri érzékkel tudnak olyan témákat összedobni, amelyek rögtön az ember agyába telepszenek, és csak azzal együtt távoznak, amikor az pépes állapotban csorognak ki a hallgató koponyaüregein keresztül, amikor a fejrázás már roncsoló méreteket ölt.

A pincéből néha még előmászik egy-egy lassabb őrlésű döngetés, de egészében a lemez felér egy turbó sebességen működő darálóval. Akár azt is mondhatnánk, hogy ebből a zenéből 39 perc már maga a mazochizmus, de mind a 13 nóta változatosan van felépítve, és én egyszer sem érzem még a legapróbb jelét sem annak, hogy ismétlés vagy netán valami unalmas téma tolakodna a lemez nyújtotta élmény útjába. Egyébként az albumon 15 track található, de az első csupán egy másfél perces intró, amelyben sűrű zaj közepette pofáznak, miközben egy csutka mélyre hangolt gitár éppen kettéfűrészeli a halálcsillagot. Az utolsó dal pedig egy igencsak a Godfleshre hajazó kivezető. Amin nem csodálkozom, hiszen a Napalm Death tagjai nagy kedvelői és haverjai a szintén brit industrial/experimental brigádnak, amelyben egy ős- ND tag is van, Justin Broadrick személyében.

Aztán itt van még a basszer Shane Embury, aki általában csak a megkívánt alapokat biztosítja, és ahogy azt már megszoktuk, a hangszere úgy be van torzítva, hogy minden pendítésnél olyan otrombán recseg, hogy az még egy vízihulla fingját is porig alázná.

Az új dobos, Danny is remekül teljesít. Csörög, csilingel minden, miközben a duplázó már szinte izomgörcsöt kap. A blastbeat ütemeknél pedig le kell fognom a heregolyóimat, különben úgy ugrálnának, hogy a májamon gellert kapva kiröpülnének a számon, az pedig nem jó, mert rohadt nehéz ám visszatenni őket a helyükre, és ha a rövidebb úton keresztül, alulról próbálom meg visszahelyezni a kis drágáimat, még baszottul fájdalmas is.

S ha már mindenkiről szót ejtettünk pár mondatban, nem maradhat ki Barney Greenway sem, aki már ezen az albumon megpróbálta elhagyni a vérgőzös, medve-torokgyulladásos hörgést, és inkább már csak üvöltözik, bár néha még becsúszik pár jó ízű gyomortartalom-ürítés is. HEHE!! Nem is beszélve Mitch-ről, aki szintén besegít a vokálba, jó néhány hisztérikus rikácsolással, amiket egy férfiember leginkább akkor ereszt ki magából, amikor a nadrágja cipzárja frigyre lép a fitymájával. Természetesen, ahogy a Napalmnál már megszokhattuk, a szövegek ez alkalommal is politikai és társadalmi problémákkal foglalkoznak.

S ha már a cikk elején a múlt felé tett kanyarról beszéltem, ezt megtehetjük az album borítójával kapcsolatban is, hiszen a frontgrafika a csapat első két lemezének világát idézi fel.

Mivel ez az alkotás már 30 éves, nem hinném, hogy ne hallotta volna még az, akinek a szíve csücske a death metal vagy a grindcore. Éppen ezért tök feleslegesnek érzem, hogy novellát írjak róla. Nálam abszolút 10 pontos alkotás, és a Napalm Death életművében is előkelő helyen ácsorog. Már csak azért is, mert a megjelenés utáni turnén hozzánk is eljutottak, mégpedig először a Dismember és az Obituary társaságában. Én pedig abban a szerencsében részesülhettem, hogy egy dög melegben való autóstoppolásért cserébe élőben is láthattam őket. Vigyorogtam is utána egy hétig, mint akinek kiszabadították a fitymáját a nadrágcipzár állkapcsai közül. HEHEHE!! De ez már egy másik történet, ami simán kitenne egy újabb cikket.

About Size 51 Articles
1985 óta metálkodik! 2016 óta a Tales Of The Morbid Butchers Fanzine stábjának tagja. Versek és dalszövegek fabrikálásával, valamint logók tervezésével is foglalkozik. Főállásban több mint 20 éve boncmesterként dolgozik a kalocsai patológián.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*