Michael Schenker Group: Universal (2022)

A ’80-as évek közepén a Scorpions Lonesome Crow és Lovedrive albumai, valamint a Michael Schenker Group Assault Attack stúdió- és Rock Will Never Die koncertlemeze emelte a német muzsikust legnagyobb gitárhőseim közé. 1986 nyarán ott voltam az MTK pályán, ahol a már McAuley Schenker Group nevet viselő formáció a Scorpions előzenekaraként okozott libabőrt a nagyérdeműnek, többek között az Into the Arena és a Doctor, Doctor előadásával.

Onnantól viszont nálam se kép, se hang, amit nem is igazán értek, hogy miért történt. Csupán hírfoszlányok jutottak el hozzám az ifjabb Schenker fivér ide-oda csapódásáról: McAuley Schenker Group, UFO, Michael Schenker Group, ezzel párhuzamosan szólóalbumok sora látott napvilágot, illetve rövidéletű projektek következtek (Contraband, The Plot, Under Construction, Schenker Pattison Summit, Schenker/Barden Acoustic Project), miközben mind gyakrabban lehetett hallani a gitáros alkoholizmusáról, szétcsúszásáról, a testvérek közötti kapcsolat megromlásáról. Michael azonban folyamatosan alkotott, voltak olyan évek, konkrétan 2000 és 2003, amikor a közreműködésével öt (!) hangzóanyag is megjelent. A 2010-es években pedig, hogy még jobban összezavarja rajongóit :-), a Michael Schenker Group mellett létrehozta a Michael Schenker’s Temple of Rock és a Michael Schenker Fest nevű formációkat is, és számos neves zenész vendégszereplésével hol az egyik, hol a másik égisze alatt adott ki albumokat.

Ahogy tavaly (Immortal), úgy idén is az MSG volt soron, amelynek alapcsapatát a szőke gitáros mellett Ronnie Romero énekes (Rainbow, Vandenberg), Barend Courbois basszusgitáros (Blind Guardian, Zakk Wylde), Bodo Schopf dobos (Eloy) és Steve Mann gitáros-billentyűs (Lionheart, ex-Eloy, ex-Tytan) alkotja. Vendégzenészként pedig ez alkalommal olyan nagyságok tették tiszteletüket a stúdióban, mint Michael Kiske (Helloween), Ralf Scheepers (Primal Fear), Gary Barden (ex-MSG) és Michael Voss (Mad Max) énekesek, Simon Phillips (Toto, The Who), Brian Tichy (Whitesnake, Foreigner) és Bobby Rondinelli (Axel Rudi Pell, ex-Rainbow) dobosok, Bob Daisley (ex-Rainbow, ex-Ozzy, ex-Black Sabbath) és Barry Sparks (Malmsteen, Dokken) basszusgitárosok, valamint a veterán billentyűs Tony Carey (Zed Yago, ex-Rainbow).

Az embernek lehetnek bizonyos ellenérzései az ilyen sokszereplős projektalbumokkal szemben. Nem tudom, hol a határ a „még elmegy” és az „ez már túl sok” között, amikor jólesően nyugtázzuk egy-egy vendég feltűnését, illetve amikor szinte valamennyi nótát más felállás játssza. Utóbbi egy válogatás- vagy tribute albumra emlékeztet, amelynek dalai nagyon különböző karakterrel bírnak, és csak a közös koncepció tartja őket össze. Ha nem akarunk nagyon tájékozottak lenni, csupán élvezni szeretnénk a jó nótákat, akkor ne nagyon olvasgassuk a stáblistát. 🙂 Nekem első hallgatásra Kiske hangja volt ismerős, lógott ki a Romero által felénekelt témák közül, s csak a sajtóanyagot böngészve csapkodtam a homlokom, hogy „hát persze, Scheepers meg Voss, ők is jó ismerőseim!”, ahogy Barden is, hiszen első találkozásunk alkalmával ő volt az MSG frontembere.

A muzsika, amit hallunk, inkább hard rock, mint metal. Schenker játéka, azt gondolom, sokat változott az évek során: nem a virtuozitásra, a szólókra helyezi a hangsúlyt, inkább visszafogott, zenekar- és dalcentrikus. Mindezek mellett pedig nagyon Ritchie Blackmore-os: nem csupán egyetlen számmal tiszteleg a nagy brit előd előtt (lásd lejjebb), dallamvilága, hangzása okán több nóta (Emergency, Sad Is the Song) is egyfajta főhajtás, és nem csak Romero jelenléte és teljesítménye miatt, ami kifejezetten tetszik, de mintha Schenker emblematikus hangszere, a Flying V helyett többször is Fender Stratocaster, vagy legalábbis egy olyanra hangolt gitár szólna.

Ha jót akarsz magadnak, ne a nyitó Emergency alapján alkoss ítéletet, nem ez a lemez húzónótája, juss el legalább a harmadik szám végéig! 🙂 Fogós, vokálos refrénjével már a másodikként elhangzó Under Attack is remek nóta, egyik kedvencem az albumról. A program első fénypontja azonban a Tony Carey által Moog szintin játszott intróval (Calling Baal) felvezetett A King Has Gone. A Ronnie James Dio emlékének ajánlott dalt Michael Kiske énekli, szövege elsősorban az 1976-os Rainbow Rising albumra reflektál, az intróban az azt a lemezt indító Tarot Woman nyitánya köszön vissza, a legendás szivárványos csapat egykori tagjai közül pedig hárman (Carey mellett Daisley és Rondinelli) is szerepelnek benne.

A folytatás is egy nagyobb döccenőktől mentes slágerparádé. A The Universe, amelyben Romero a csapat korai korszakának frontemberével, Gary Bardennel énekel duettet, éppúgy lehet valaki kedvence, mint a Michael Voss által előadott Long Long Road vagy a Ralf Scheepers főszereplésével elhangzó Wrecking Ball. Önmagukban ezek a nóták is rendben vannak, az utánuk következő Yesterday Is Deadnél viszont már feltűnt a nagyon is hasonló hangzás és ritmusozás. Összességében ez a blokk egy kicsit egyhangú, a végére némileg lankadt a figyelmem. De aztán jön kedvenc dalom a lemezről, a London Calling, aminél máris ritmusosan mozdul a fej és a kéz, a hallgató pedig ellenállhatatlan késztetést érez, hogy együtt énekelje a refrént szólistával, jelen esetben Michael Voss-szal. 50+-os muzsika, talán éppen ezért jön be annyira. 🙂 Nyilván sokan tudják, hogy a MSG is a brit fővárosban alakult 1979-ben, nem véletlen hát, hogy hősünk visszavágyik oda. Schenker és csapata a Sad Is the Songban is hasonló hangnemben folytatja, az alapprogramot záró Au Revoir tempója pedig, amelyben a zenészek Párizsnak intenek búcsút, a régi idők tekeréseit (Captain Nemo, Into the Arena) idézi.

Azonban, mint egy koncerten, a főműsort (a CD- és az earbook-, vagyis a nagyméretű digipak-változaton) itt is két ráadásnóta követi. Sajnos egy kicsit ezek is egy kaptafára készültek, szerencsére a másodikként elhangzó Fighter refrénje megint nagyot üt, aminek köszönhetően ez a dal is feliratkozik a kedvenceim közé.

Nyilván egész más a MSG pályafutását folyamatosan nyomon követve, mint – az egyéb Schenker-formációkat is beleszámítva – 16 stúdióalbum kihagyása után meghallgatni az új lemezt. Mint egy rokon, akit nem havonta, hanem hosszabb idő elteltével látsz újra: izgalmasan újnak, szimpatikus idegennek találod őt. Én is így vagyok a Universallal, ami az általam ideálisnak tartottnál valamivel lágyabb, ám egy-két szám kivételével az elejétől a végéig élvezetes muzsika. Tetszik.

A szerző: Coly 1224 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*