Ha a csapat eddigi történetét gondolatban két nagy fejezetre osztjuk, a kezdeteket az első öt album jelentené, amikor „még minden rendben volt”, amikor az együttes előbb az undergroundban, majd a mainstream-ben tett szert mind nagyobb ismertségre és sikerekre. A folytatást azonban sokáig komoly kilengések, hibás döntések egymásutánjával lehetne leírni. Előbb jött a Load és a Reload albumokkal elkövetett „árulás”, majd a St. Anger csörömpölésbe fulladó dühe, a háttérben pedig egyéni traumák és zenekari szinten felszínre bukkanó konfliktusok: a Napster-per, Hetfield elvonója, a Metallica: Some Kind of Monster csoportterápiája, Newsted kirúgása, Trujillo megtalálása, satöbbi. Amelyek miatt a banda tagjai talán nem tudtak olyan tiszta aggyal és füllel arra koncentrálni, hogy rajta maradjanak a tőlük megszokott minőség és az őket ezért megillető siker országútján.
Talán leírtam már korábban: ha a Load és a Reload legjobb nótáit összeválogatjuk (kinek melyik az?), éppen kijön belőlük egy újabb zseniális album. Ha a St. Anger nem úgy szólna, ahogy, az sem lenne egy rossz lemez. De amivel szerintem újra visszaálltak az általuk kijelölt pályára, az a Death Magnetic album volt 2008-ban.
Nálam egyébként az sem ütött be elsőre; csak évekkel később vált nagy kedvencemmé, a hatodik legjobb Metallica-nagylemezzé, s a diszkográfiából ma már ezt a korongot veszem elő a leggyakrabban, vagyis a legszívesebben. Emlékszem, a fent részletezett előzmények után nem is vártam annyira az új anyagot. Akkori szomszédunk, egy amerikai foci játékos, maga is fémszívű fiú, mondta, hogy megjelent, neki már megvan, és ha szeretném, szívesen átveszi nekem. Hadd jöjjön, gondoltam, egy újabb esélyt adva ezzel egykori kedvenceimnek, akik akkor már jó ideje elvesztették nálam No. 1 státuszukat.
A Death Magnetic hangzása sem hibátlan, jócskán maradt benne a St. Anger botrányos dobsoundjából. A dalok azonban már nem csupán zsigerből voltak agresszívek; az első, ami ma is feltűnik az anyagon, az Hetfield zseniális riffelése, a gitártémák halmozása, amivel a csapat visszatért az első négy album ritmusközpontúságához. Ezzel párhuzamosan James hangja is teljes pompájában ragyog: dallamai különösen a lassabb témákat teszik emlékezetessé, adnak határozott karaktert a 21. századbeli Metallica muzsikájának.
Nem a nyitó That Was Just Your Life a kedvencem a lemezről, de a frontembertől már itt is hallunk néhány izgalmas riffvariációt, Lars pedig többször is dühödt, vad pörgetésekre ragadtatja magát. A The End of the Line hangszeres középrésze ismét csak élményszámba megy, kedvencem viszont itt az alábbi versszak sejtelmesen fenyegető hangulata:
„Drop the hourglass of time, spilling sand we will not find
As we gather here today, we bid farewell
The slave becomes the master…”
Hasonlóan vérpezsdítő a Broken, Beat & Scarred-et megalapozó, „akadozó” riffelés, a lemez első csúcspontja azonban számomra az ezt követő The Day That Never Comes, amelyben aztán kapunk hideget, meleget: a Fade to Black-re/The Unforgivenre hajazó lírával indul, fokozatosan épül, gyorsul fel, durvul be, a felénél vált keményebb hangnemre, ahonnan egy őrült, egészen az extázisig fokozódó riffdobálás veszi kezdetét.
Az All Nightmare Long, még mielőtt felvennénk benne a gyors középtempós utazósebességet, jó néhány témát és hangulatot vonultat fel. A The Unforgiven III kezdésében van egy csipetnyi Ecstasy of Gold, s bár alapvetően egy kissé durvábbra van hangolva, hangulatában semmivel sem marad el a trilógia első két része mögött. Érdekes, hogy a visszatérő főtéma, szövegrész, a tulajdonképpeni refrén, helyét és dallamvezetését tekintve is inkább egyfajta második verzeként működik.
„How can I be lost if I’ve got nowhere to go?
Searched the seas of gold, how come it’s got so cold?
How can I be lost in remembrance I relive?
How can I blame you when it’s me I can’t forgive?”
Hármas számú kedvencem az instrumentális, csaknem tízperces Suicide & Redemption, amely a maga kategóriájában, elődei közül – összetettségét, hangulatváltásait tekintve – leginkább a The Call of Ktuluval rokonítható, bár annál is nagyobb amplitúdón mozog.
A mindössze ötperces My Apocalypse hivatott folytatni azt a hagyományt, hogy Hammették első korszakukban több alkalommal is egy szélvészgyors számmal zárták lemezeiket (Metal Militia, Damage Inc., Dyers Eve).
A Metallicától nem szokatlan a több mint egyórás játékidő. A dalok hossza itt is átlagosan hét perc fölötti, ám a kvartett ezúttal is gondoskodik róla, hogy előadásukat egy pillanatra se érezzük unalmasnak. Sőt, amit a legjobban bírok ebben az albumban, hogy bár az elmúlt csaknem másfél évtizedben számtalanszor meghallgattam, a mai napig találok benne valami újat – úgy érzem, mintha még csak most ismerkednék vele. Csak ma háromszor lepörgött, én pedig e cikk gépelése közben is headbangeltem, és többször is végigsoroztam a laptop körül felállított virtuális dobfelszerelés tamjait.
A Death Magnetic után nyolc évvel napvilágot látott Hardwired… to Self-Destruct számomra – elődeihez képest – egy kissé szintetikus, túlpolírozott anyag. Annak idején jó párszor átrágtam magam rajta, de azóta egyszerűen nem érzek késztetést arra, hogy újra betegyem a lejátszóba. Abba pedig már bele sem merek gondolni, hogy legközelebb mikor és milyen anyaggal rukkolnak majd elő Hetfieldék. A 2008-as korong azonban az évek során csak egyre fényesebben csillog a szememben.
Kérem én itt mindennel egyetértek. A Load, Reload szelekt nálam Preload néven fut. A halálmágnes eddig az utolsó tökély albumuk, szerintem. A Hardwired-et nagyon vártam de gyengusz lett, vagy csak más, mindegy, évek óta elő sem vettem. Pedig a Lords of Summer levegőben lógó köztes számocska igencsak fasza lett, ott volt a remény, aztán meg fel sem került a Hardwired-re.
Ja, van ám egy szép csendben kiadott halálmágnes EP is, lemaradt, tarcsi számokkal, amik simán hozzák az album szintjét. Ez egy nagyon kellemes korszakuk volt számomra, remélem lesz még ilyen.
Én is egyetértek, Andor, a Beyond Magnetic EP is jó kis anyag!