Manapság aránylag kevés banda lemezét várom akármekkora izgatottsággal, ez alól talán csak a Kreator, a Legion of the Damned és (egyre kevésbé) a Blind Guardian a kivétel, de ahogy elkezdtek érkezni az első hírek a Jungle Rot új albumáról, és megérkezett az első ízelítő is, úgy kellett rájönnöm, hogy az utóbbi években mégis a szívemhez nőhetett ez a brigád is. Leesett, hogy azt a rothadó, mocsárszagú, mocskos death metalt kapom meg tőlük, ami valahol elveszett nekem az Obituaryból az évek során, és már most előre bocsátom, hogy ezúttal sem kellett csalódnom.
A Jungle Rot 1996 (!) óta borzolja a death metal rajongók (és vélhetően a szomszédjaik) idegeit, és hangzásuk és az Obituary-éra (mínusz a Celtic Frost-hatás) hajazó zenéjük miatt eleinte arra gyanakodtam, hogy ők is Florida bűzös mocsaraiból emelkedtek ki, hogy koponyaroppantó, bélcincáló zenét nyomjanak, miközben illegálisan pálinkát főznek egy elhagyatott csónakházban, valahol a mocsár közepén, hogy legyen mit inniuk az alagsorban láncon tartott, elrabolt turistáknak. Erre alaposan arcon csapott a valóság, amikor rádöbbentem, hogy távolabb nem is járhatnék az igazságtól, mert a háromtagú brigád inkább északon, Wisconsin államban pusztít lemezről lemezre.
A Jungle Rot legénységéből ’96 óta egy állandó tag maradt meg hírmondónak, ő pedig Dave Matrise énekes/gitáros, és az ő vezetésével készült el az új, tízszámos, mindössze 33 perces, de annál töményebb alkotásuk, amin garantáltan nincs egyetlen ballada, de még szusszanásnyi idő sem nagyon akad. Főleg, hogy a srácok lényegében két sebességet ismernek, a közepeset és a nagyon gyorsat, ami szinte biztos utat jelent a szívemhez. Lássuk, keblemre ölelem-e ezt az albumot is, hogy végleg Jungle Rot-rajongóvá váljak!?
Rögtön a címadó nótával, az A Call to Armsszal kezdünk, ami ideális nyitószám, vélhetően a koncertek is ezzel fognak kezdődni. Egy kis baljós felütés, aztán uzsgyi neki, már jöhet is a pusztítás, kellemesen megjegyezhető refrénnel. Már ebben a dalban is megvan az a két erősség, amivel folyton megvesz engem a JR: a kegyetlen, klasszikus DM-énekhang és az eszeveszetten gyors részek, amelyekben baromi erős a banda. Utóbbiak emelik ki őket igazán a tucatbandák közül: ha a lovak közé csapnak, nem sok zenekar tudja tartani velük a tempót ilyen precízen és mégis mocskos gonoszan.
A nyitószám után sem lassít a Jungle Rot, sorra jönnek a jobbnál jobb darabok: a remek témával operáló, zaklatottan kalapáló Genocidal Imperium (egyik kedvenc), a különleges riffekkel sokkoló Asymmetric Warfare (másik kedvenc), a Jungle Rot lényegét egy dalba sűrítő Vengeance & Bloodlust (harmadik kedvenc), a hallgatót a földbe döngölő, szuper refrénes Maggot Infested (a legnagyobb kedvenc), a kissé visszafogott, de a „Go!” bekiabálásnál a moshereket biztosan lázba hozó Death Squad, a nagyon sunyi és szinte aljas Haunting Future, az esztelenül daráló, mázsás riffekkel operáló, nem éppen életigenlő Total Extinction, vagy a kő egyszerűségű, de méltó záró szám, a Population Suicide (bár utóbbi nem feltétlenül tartozik a legizgalmasabb szerzemények közé).
Összefoglalva, a Jungle Rot továbbra sem tért le az útról, amivel belopta magát a szívembe, így a következő album is várós lesz, ami azért szívet melengető dolog. A borítóik pedig még mindig überkirályak, abban is csak így tovább!
Kedvencek: Genocidal Imperium, Maggot Infested, Vengeance & Bloodlust, Asymmetric Warfare
Nagyon jó lemez