Iron Maiden, Shinedown, Lord of the Lost – Budapest, Groupama Aréna, 2022. június 7.

Régen járt már nálunk a brit heavy metal új hullámának vezető csapata. Munkásságuk korai időszaka óriási hatással volt zenei ízlésem alakulására (körülbelül a Seventh Son… lemezig). Igaz, utóbbi albumaikat inkább érdekesnek tartom, mint zseniálisnak, de azért egy IM koncert mindig eseményszámba megy felénk. A korai – klasszikusnak mondható, de nem alap – felállás, kiegészülve Janick Gers gitárossal már szintén klasszikusnak tekinthető. Ha pedig figyelembe veszem a zenészek korát, már nem vagyok benne biztos, hogy sokszor láthatjuk őket élőben zenélni. Úgyhogy nem sokat agyaltam azon, hogy megyek-e.

Az esemény súlyát érzékelteti, hogy már a kora délutáni órákban gyűltek és csoportosultak az Eddie-pólós emberek. A sörözők környékén kellemes fieszta alakult ki, sok ismerős arccal, jó kis beszélgetésekkel. Már az előzenekarokra is szép számú közönség jött össze. A nyitó Lord of the Lost zenéje nem volt rossz: bár mindenféle látványelem híján kellett kiállniuk, lelkesen tolták dalaikat. Így élőben kevésbé tűntek gépiesnek, mint a videómegosztós klipekben. Biztosan szereztek pár új hívet is maguknak.

Velük ellentétben a Shinedown produkciója nem nyűgözött le, …és nem csak engem. Lemezen még bírom is őket, de itt színes ruhákban fel s alá ugrálva nem győztek meg. Így inkább a büfé felé vettük az irányt, ahol viszont óriási sorokban álltak az emberek sörért.

Még éppen időben értünk vissza a helyünkre, mert – amolyan intró gyanánt – már a Doctor Doctor ment az UFO-tól, és a monumentális színpadkép is a tavalyi lemez japán világához lett berendezve. Ez alapján nyugtáztam magamban, hogy nálunk is a korábban meglesett zágrábi koncert dallistája alapján épülhet fel a program. Így is lett. Első körben az új lemez első három dalát (Senjutsu, Stratego, Writing on the Wall) adták elő. Ami számomra otthon egy kicsit öregesnek tűnt, az itt most élőben zseniálisan működött. Lassan kezdtek a veteránok, majd szépen, lépésről lépésre pörögtek fel az események. Remekül, hangulatosan működtek a fények, a lángoszlopok és a hangzásban sem volt hiba, Bruce Dickinson pedig korát meghazudtolva mozogta be a színpadot. Énekelt, lángszórózott, ha pedig kellett, a háromméteres szamuráj Eddie-vel is megküzdött. Arról pedig, hogy senki ne maradjon le a legapróbb részletekről sem, a színpad két oldalán elhelyezett két óriási kivetítő gondoskodott. Ezen váltott képeket láthattunk a zenészekről.

Az első igazi klasszikust a 1983-as Piece of Mind album Revelation című dalával kaptuk meg. Ekkorra a háttér egy óriási dómmá változott, amelynek üvegablakait korábbi IM-borítók képei díszítették. Remek ikergitáros témák, zseniális Dave Murray gitárszólóval. Ezt követően egy újabb keletű ballada, a Blood Brothers következett, a nagyérdemű pedig együtt fújta a szövegét Bruce-szal. A Blaze Bayley-s korszakot a némi progos ízekkel is bíró Sign of the Cross-szal elevenítették fel. Ezzel pedig belekezdtek egy olyan programba, amely a nagyobb ívű, jobban felépített klasszikusaikat tartalmazta. Előbb a szintén ‘83-as Flight of Icarus a főhőst ábrázoló, 3D-s háttérrel, aztán a közönség-énekeltető Fear of the Dark, amely alatt Bruce sírásóként mozogta be a színpadot, majd pedig kedvencem, a Hallowed Be Thy Name hangzott el. Mindig is csíptem a West Ham-fanatikus Steve Harris jegyezte dalokat (persze most is a kalapácsosok mezében nyomta), mert ezeket számomra zeneileg jobban kidolgozott, érettebb tételeknek tartom.

Ezek után a háttér pokoli hangulatúra váltott. Izzó lávatenger és egy gyűlölettel teli szempár előtt nyomták el harmadik lemezük címadó dalát, a The Number of the Beast-et és a hivatalos program utolsójaként a névadó Iron Maiden-t, ami alatt egy óriási fenevad is színre lépett, hogy jelenlétével hetedik tagként sokkolja az egybegyűlteket. Szavakkal leírhatatlan ováció és óriási hangerejű Maiden-ezés hívta vissza kedvenceinket. Természetesen ennyivel nem úszták meg. A kötelező ráadást a régóta hanyagolt The Trooper-rel indították. Jól nézett ki együtt mozogva a négy gitáros, bár Janick és Dave végig aktívabb volt a deszkákon, Adrian szokásához híven szolidabban vette ki a részét a show-ból, és többnyire a zenére koncentrált. Mindenesetre ismét besétált Eddie, immáron brit gyalogosként, és kardpárbajt vívtak Bruce-szal. A közönség pedig ünnepelt.

Meglepett, hogy a Virtul XI lemezről bekerült a repertoárba a The Clansman, holott a kettes Killers-ről, a Somewhere in Time-ról és a The Seventh Son of the Seventh Son-ról gyakorlatilag semmit nem játszottak. Gondolom, úgy voltak vele, hogy annak idején eleget tolták ezek dalait. Hát nekem hiányoztak! Mindenesetre a végére még előkerült két Harris-szerzemény: előbb a Run to the Hills, majd legvégül az Aces High, ami alatt egy angol Spitfire vadászgép repkedett a zenészek felett, miközben második világháborús harcmezővé változtatták a színpadot.

Bő másfél órát játszottak nekünk, ami nem kis teljesítmény, figyelembe véve, hogy Nicko McBrain dobos másnap töltötte be a 70. életévét! Most, utólag sorolhatnám még, hogy milyen dalokat hallottam volna szívesen azon az estén, és bizonyára nagyon sokan vannak még így vele, de összességében egy akkora a show-t és zenei élményt kaptunk, hogy azt képtelenség lenne így, leírva tökéletesen visszaadni. Én mindenesetre nagyon bízom abban, hogy sokáig kitart az egészségük, és lesz még elég erő bennük, hogy a jövőben is hasonló fellépésekkel ejtsenek ámulatba bennünket!

Hentes

* * *

Vannak koncertek, amik nagyon nehezen indulnak. Mint ez is, ugyanis valamilyen oknál fogva meggyőződésem volt, hogy ez a buli 27-én lesz. Örültem is neki, így nagyban készülődtem a Wiegedood fellépésére: ők azon kevesek közé tartoznak, akik idén valami igazán újjal tudtak meglepni, így lábon kihordott szívinfarktusként ért a felismerés, hogy a két program egy napon lesz. Na, püff! Jön Sipy barátom is hozzánk egy ittalvós buliba, én nem tudom, hová menjek, még jegyünk sincs, az idő pedig csak telik és telik. Megjöttek Sipyék, és a Senjutsu album kétszeri meghallgatása, valamint a második jóféle mezőkövesdi pálesz-sör kombó után már nem volt kérdéses, hogy bizony mi is megyünk. Természetesen már nem volt állójegy, így be kellett érnünk ülővel, bár az árát nézve ez sem tűnt olyan rossz helynek.

Odafelé menet és az Aréna előtt azon filóztam, hogy vajon milyen lesz a buli. Annak ellenére, hogy nem vagyok megveszekedett Maiden-fan (ettől függetlenül nekem is vannak kedvenceim tőlük, például az új album is az lett), ez volt tőlük a hetedik koncert, amit 1998 és 2022 között, ha jól számolom, összesen négy országban láttam, amelyek között három pesti buli is szerepelt, és bár ezek adták a minimum-szintet, azért volt köztük feledhető is.

Az előzetes flash-sel nem volt gond. A környék kivételesen nem focirajongókkal, hanem nagyrészt fekete ruhás emberekkel volt tele, ki ilyen, ki olyan állapotban. 🙂 És itt szeretnék – Sipyvel közösen szemrevételezett mintavétellel bizonyítva – reflektálni egy kommentre. Megnéztük, osztottunk, szoroztunk, és tényleg, sokan voltak a középkorú és az idősebb rétegből, de bizony, kib. sok ifjú rajongó is eljött: történetesen, ahol ültünk, ott is fiatalokkal voltunk körülvéve.

A bejutás is gyorsan ment, bár nem tudok elsuhanni azon felháborító tény felett, hogy a ruhatár lehúzásszagú 2000 (!) forintját nehezen nyeltem le, ráadásul egy furcsa, e szolgáltatás kétszer ezer forintos nyugtával való igazolása az adózás legitimitását is megkérdőjelezte, de ez már nem az én hatásköröm.

Mindezen események ellenére csak bejutottunk, így már hangolódhattunk is a bulira. A metalközösségi életünk miatt a Lord of The Lostot lekéstük, bár ezt nem sajnálom, ősszel úgyis jönnek önálló turné keretében, cserébe viszont megnézhettük a Shinedown fellépését – hogy szerencsére vagy sajnos, azt inkább passzolom. Az a zenei színtér, amit képviselnek, nem az én világom, így inkább diplomatikusan maradjunk annyiban, hogy a közönség nagy részének, ha jól láttam, tetszett a produkciójuk.

Majd végre felhangzott a felvezető dal nyitó sora: „Doctor, doctor, please…” Persze, ez nem Maiden-, hanem UFO-nóta, de a rutinosabbak tudhatják, hogy ez is annyira hozzátartozik a Vasszűz-koncertek rituáléjához, mint a Metallicánál az Ecstasy of Gold, így már hangolódtunk is a bulira, ami nem is váratott magára.

És aztán olyat kaptunk a képünkbe, amit még nem látott a világ, de mi sem. Szinte a semmiből jelent meg előttünk egy true pagoda díszlet, itt-ott előpattanva belőle hol egy Bruce, hol egy Steve, hátul vigyorog egy Nicko, egy Dave, és igen, ott van Ő is: a Maiden-esszencia Eddie figura. Teljes szamuráj vértezetben, és küzdenek, ő és Bruce, miközben üvöltenek a legnagyobb nóták, a Stratego, a Senjutsu, és te máris elvesztél: beszippantott az egész, üvöltöd, hogy „Have you seen the writing on the wall?”, szinte érzed magadon a legyőzhetetlenség páncélját, vigyorogsz, mint egy alma, de még nincs vége…

Pár perc csend, egy kis sötétség, és hirtelen már sehol sincs a távoli Kelet misztikus világa, ott vagy, ahol a gótika született: ódon templomok ablakának csillogó rengetegében találtuk magunkat, és zengett a Revelation, a Blood Brothers, és igen, a Sign of the Cross!! Sosem gondoltam volna, hogy hallani fogom ezt a dalt így, ebben a formában, Bruce előadásában. Számomra ez a pár (tíz) perc mindent vitt, semmi nem tudta űberelni. El sem tudtam képzelni, hogy ez a szám Blaze Bayley nélkül is tud működni. És tudott! És kibaszott jó volt!!

Én itt már elengedtem az egészet: a mór megtette kötelességét, már minden elhangzott, ami elvárható volt, ez a pár öreg már így is túlpörögte az estét, a végén még kinyiffannak. Szerencsére ezt csak én gondoltam így, Bruce-ék kábé egy „Kapd be!” üzit küldhettek nekem, vagy azt, hogy húzzak haza, ugyanis az igazi flash, az igazi klasszikusok csak most jöttek!

Sose voltam annyira oda a Fear of the Dark-ért, mindig is túl slágeresnek éreztem, de most az is pofán baszott… Tudjátok, milyen az, amikor húszezer torok üvölti, hogy „Fear of the dark, fear of the dark”, és hallod, hogy „When I’m walking a dark road I am a man who walks alone…” Igen, megbasz, mint a 220. De a megbaszás után sem tudsz megpihenni, jönnek az igazi nagyágyúk: a Hallowed Be Thy Name, a The Number of the Beast, az Iron Maiden, és ugye te is hallottad: „Scream for me Budapest!”, és már nem tudod hová tenni az egészet, már elfáradtál… Hülye gyík, mondom magamnak, ugyanis a lenézett vénember még mindig pörög, sőőőt, meghallod azt a kib riffet, majd ott fent pattog a brit zászlójával, és már üvölti is:

„You’ll take my life, but I’ll take yours too
You’ll fire your musket, but I’ll run you through”

Ááááááá!!! Szerencsétlen Eddie próbálja legyakni a nyuggert, de ő már fent van a pódium tetején egy kib*** magyar zászlóval!! Már ezek lejegyzésébe is belefáradtam, de azért nem úsztuk meg a bulit sem a Run to the Hills, sem pedig az Aces High nélkül. És igen, ott repkedett a gép is, és a banda is. Olyan magasságokban, amiről nagyon sok zenekar csak álmodik, és sokan csak álmodozni fognak.

És ahogy ott ültem a párommal a buli végén, és hallgattam egy másik nagy kedvenc „bandám”, a Monty Python örök klasszikusát, az Always Look on the Bright Side of Life-ot, csak akkor futott végig igazán rajtam ennek a koncertnek az „überalles-essége”. A kezdődő magasztossága, a mindent vivő bátorsága, bevállalóssága, mindentbelesége. A koncert előtti elmélkedésemre reflektálva, addigra ténnyé vált, hogy az eddigi legjobb Maiden-bulimon vagyok túl, kár is lenne túlspilázni az egészet, és remélem, Sipy barátom is hasonlóan érez ezen a téren, természetesen a párjával, Évivel együtt. 🙂

Hogy teljes legyen a történet, szerencsésen haza is értünk, bár Sipy útközben egy párszor szóvá tette, hogy mi az istenért költöztünk a világ végére. Estére azért még maradt pár üveg ser és Maiden-nóta, ami ezt kompenzálta.

Reaper