Egy messzi-messzi galaxisban…egyszer csak szembe jött velem a Hemelbestormer. Nem űrhajó volt, nem utazásra szánt jármű, hanem maga az Utazás, vagy még annál is több: ember alkotta kozmikus jelenség. A Collide & Merge a harmadik albuma a csapatnak, nekem viszont tőlük az első – de ez legyen az én bajom, biztos nem figyeltem oda –, de most jó helyen voltam, amikor összefutottam velük (igazából: jó időben), mert ha hihetek mások szavainak, legújabb lemezükön eddigi legnehezebb és legsötétebb művük tornyosult fölém, amihez később minden bizonnyal a korábbi munkáikat is mérni fogom majd.
Mielőtt a Collide & Merge kitakarta előlem az ég egy részét, a Belgium–Ván Records–post metal címkék metszéspontjában lettem rájuk figyelmes. A flamand ország méretéhez képest szép számmal lát el bennünket remek zenekarokkal (főleg undergroundban erősek), a Ván Records pedig messze földön híres arról, hogy hajlamos beletenyerelni a tutiba – és ez most sincs másként. Őszintén szólva, a háromból a „post” előtag kapcsán nekem már az arcizmom sem rándul: olyan, a kiüresedés felé haladó titulusnak tűnik, amelyet pavlovi reflexből lehet ráaggatni bármilyen, kategóriákon kívüli produkcióra az utóbbi időkből, ami ténylegesen ugyan nem progresszív, de elég szabad ahhoz, hogy rosszul tűrje a „dobozolást”. És ha definiálni nem is tudnám, hogy mit kellene értenünk alatta, alapvetően vágom, hogy mit takar, köszönhetően a számos zenekarnak, akik ha konkrét értelemmel nem is, de tartalommal megtöltik ezt a kifejezést. Ha ezeket a csapatokat sorra veszem, előbb-utóbb elő fog kerülni a Hemelbestormer neve is – és most éppen ez a pillanat jött el.
A Limburg városában életre hívott, és jelenleg négyfős brigád 2012-től datálja történetét. Jo Driesmans gitáros, Kevin Hensels basszusgitáros és Frederic „Cozy” Cosemans dobos kezdetben trióként jammeltek együtt, de nem nagyon haladtak sehová, ezért bevették a buliba Cosemans egyik régi barátját, Filip Dupont gitárost, ő pedig hozott magával egy billentyűst is Joris Timmermans személyében – aki két évvel később, Angliába költözése okán ott is hagyta a bandát, posztja azóta is betöltetlen. A most aktuális felállás 2020-ban alakult ki, ekkor az alapító tag Kevin Hensels helyére Koen „Milly” Swerts került.
A kezdeti időkben nem találtak maguknak megfelelő énekest, de mivel amúgy is ez a réteg alakulna ki utoljára, úgy döntöttek, hogy átugorják a problémát, és olyan gazdagon hangszerelt zenék születtek, hogy végül feleslegesnek is tűnt bennük a vokál. Azóta nem is foglalkoznak frontember keresésével, bár kísérletezés szintjén ettől a koncepciótól sem zárkóznak el. Ének hiányában a felszabaduló sávokat is gitárdallamok töltik ki, zenéjük tehát instrumentális, és én is tanúsíthatom: jól van ez így. A-tól Z-ig minden dalt a gitáros Filip ír otthoni stúdiójában, és bár a végeredménybe a többieknek is van beleszólásuk, alapból olyan összhangban gondolkodnak saját zenéjükről, hogy komoly módosítások csak ritkán történnek.
Nevük jelentése nagyjából a Sky Stormer és a Stormer of Heaven kifejezésekkel írható körül (magyarra átkonvertálva ez túl nyakatekert lenne, ezért eltekintek ettől), ahol az ég olyan hatalmasságot jelent, amit nem lehet teljesen felfogni és megérteni – de olyan emberre is vonatkozhat, aki olyan szokatlan célokra törekszik, amelyekhez a „hétköznapi” halandók nem férnek hozzá, vagyis aki szembe mer menni az árral. A csillagos égbolt mellett ikonográfiájuk visszatérő elemei a hegyek, amik a természettel való kapcsolatot, a mindentől távoli nyugalmat szimbolizálják.
Egy splitet követő bemutatkozásuk, az Aether (2016) a tudományos értelemben nem létező mitikus anyagról szól, az A Ring of Blue Light (2018) pedig egy különös csillagászati jelenségről, a Hoag galaxisról. A Collide & Merge is a világűrre fókuszál; a lehető legsötétebb helyek és a létező legfényesebb objektumok közötti izgalmas kontraszt élteti, valamint az emberfölötti távolságok, amelyek a zenén is rajta hagyják a nyomukat.
Kapásból egy tizennyolc perces monstrummal indul a lemez, a bemelegítő gitárgerjedésből megszülető és black metalos vehemenciával berobbanó Collapsarral, aminek vágtája később csillapodik (majdnem oda is vész), de aztán életre kel megint, ahogy az a tág határok közt ingázó zenéknek jó szokásuk. A mindenség forgószínpadán zajló grandiózus események helyet és időt követelnek maguknak, így a következő In Praise of Sun is épphogy csak elfér a maga kilenc percében, de a Quasar tizenkét perce is sokatmondó adat a Collide & Merge léptékeit illetően.
A különböző összetevőkből okosan kimatekozott tételek sajátos hangulattal bírnak, mert túl azon, hogy egy kissé darabos testességgel összenyomják a mellkast, olykor szellősebb megoldásokkal emelik ki magukat a nehéz elemek fogságából, ami próbálkozás a címadóban, mint önálló entitásban csúcsosodik ki. Az alig pár perces darab épp jókor jön, mert lazúrosra festett és azonnal megszerethető „Opeth-light” hangulatával – valamint fura ének-kezdeményével – fix pontot jelöl ki magának emlékeink mindeddig sűrű, de ingoványos talaján.
A műfajok közti határvonalak a folytatásban újra elmosódnak: a Void kábé annyira doom, amennyire sludge vagy black, de lehet, hogy a székek között, a földön találja magát, aki bármelyikre is komolyan ráfeszül. Hasonlóképpen „problémás” eset a Decoding the Light Vault is, de ez is csak egy olyan „probléma”, amit nem megoldani kell, hanem átélni – és ez az egész albumra igaz. A Portals IIII akusztikus lecsengése az előzményekhez képest engem egy picit untat, de nem zavar, és igazából vele együtt kerek ez az album. Aki fogékony az effélékre, be fogja kapni a horgot. Egyből vinni fogja magával a zene, mert ez igazából utaztató zene; tudjátok, abból a fajtából, amelyikhez elszántság kell, hogy megállítsam.
Az olyan referenciák, mint a black, a doom vagy a sludge, amilyen kézzelfogható kapaszkodóknak tűnnek, olyan könnyen vihetnek tévutakra is, így a zenekar saját megfogalmazása adhat stabilabb fogódzót a fejest ugrók számára: heavy atmospheric music (bár szerintem ennek sincs túl sok gyakorlati haszna, de legalább hiteles forrásból származik). A hangkép alaptónusa a Cult of Lunát idézi, de nem csak ebben, hanem fajsúlyban és sokszínűségben is a svéd zenekar munkásságát tudnám példaként felhozni, de a Neurosis is közeli találatnak számít a hasonlóságok utáni hajszában.
A lemezhez való jó viszonyomat tovább mélyíti, hogy a borítón a Rodna-hegység gerince kanyarog, ami ma Romániában, Észak-Erdélyben található, és amit mi Radnai-havasokként ismertünk ezer éven át.
Komoly és terjedelmes mű a Collide & Merge, és mérete egyenes arányban áll a minőségével. Ha korábban találkozom vele, a tavalyi Top 10-es listámba is bekerülhetett volna.
Tartozik a műsorhoz egy kis ráadás is. A limitált kiadású, sorszámozott verzió kettes diszkjén Celestial Vault cím alatt további négy tétel kapott helyet, ebből három feldolgozás (Freezing Moon – Mayhem, Our Darkness – Anne Clark, Plainsong – The Cure), a negyedik pedig a Laniakea című számuk, ami eredetileg a Doomed & Stoned válogatásalbumon jelent meg 2019-ben, Belgiumban. A fél órát közelítő anyag semmilyen hatással nincs a Collide & Merge megítélésére, csak mint érdekességet említem meg.
Leave a Reply