Fozzy: Boombox (2022)

Pimaszmód slágeres

Elég kevesen tudják rólam, hogy nagy rajongója a pankrációnak, mostanság különösen az AEW-nak, ahol jobbnál jobb pankrációs műsorok mennek. Hogy mi köze ennek a Fozzyhoz?

Nos, az együttes énekese, Christopher Keith Irvine, ismertebb nevén Chris Jericho amerikai-kanadai profi pankrátor, aki összesen 30 bajnoki címet nyert a WWE-ben, a WCW-ben és az ECW-ben. Miután megtudtam, hogy alapított egy bandát a Stuck Mojo gitárosával, Rich Warddal, nyomban utánanéztem a dolognak, hogy meghallgassam, miféle zenét nyomnak. Igaz, az első lemezükön többségében feldolgozások voltak, valamiért mégis elnyerték a tetszésemet. Az utána következő albumok viszont már saját dalokból álltak, és nagy ritkán lehetett találni rajtuk egy-két feldolgozást. Stílusukat tekintve alternatív metal/hard rock vonalon mozognak, de minden egyes új kiadványukkal egyre közelebb került hozzám, amit csináltak, így nem véletlen, hogy amikor meghirdették a legújabb lemezüket, az hatalmas érdeklődést váltott ki belőlem. Boombox nevet viselő anyaguk 12 fergeteges dalt tartalmaz, és igaz, hogy találtam benne egy-két kisebb hibát, mégis azt tudom mondani, hogy megvett kilóra! De akkor haladjunk szépen sorjában, és nézzük meg, milyenek is rajta a dalok!

A kezdő nóta a Sane, amelyhez az első single és egy nagyon pofás, hullámvasutas klip készült, remek indítója a lemeznek. A hangzás értelemszerűen magáért beszél: dögös, duzzad benne a rock ’n’ roll, de egyben kiegyensúlyozottan tiszta is. Ami elsőre feltűnt (és ami egyben technikai hibának számít nálam), az az énekre ráhelyezett autotune. Álmomban sem gondoltam volna, hogy Chris Jericho elkezd autotune-t használni egy lemezen.

Még mielőtt bárki megkérdezné: az autotune egy, a zeneiparban használt speciális effektus, amelynek használatával kiküszöbölhetők az énekesek hanghibái, illetve számos mesterséges effektussal lehet gazdagítani a hangjukat. Az elém tornyosuló eretnekséget viszont remekül kompenzálja, hogy remekül megy a dalhoz, és egy idő után nem érzékeli az ember.

A folytatásban következik az I Still Burn, amely egy remek énekes intróval indul, és miután a hangszerek is megszólalnak, nyomban elindul a buli. Piszokmód dallamos nóta, a szólórész előtti éneklős kórusrésznél minden alkalommal libabőrős leszek! Rich Wardnak maximális tiszteletem, hiszen a Stuck Mojóban is olyan jó, ízes és fülbemászó riffeket hozott, amelyek örökre beégtek az agyamba.

A harmadik dal a Purifier, a pimasz slágeresség netovábbja, hogy egy kedves barátomat, Szénégető Richárdot idézzem! Abszolút egyet kell értenem vele, mivel ez a dal még csupán a harmadik a sorban, de már úgy érzem, minden tekintetben megvett a lemez. A kezdő riff súlyossága nagyban hasonlít egy Dynazty- vagy egy Primal Fear-riffhez, de még így is annyira egyedi, hogy ilyet is csak Rich Ward képes véghezvinni. A refrén pedig maga a bulihangulat! Szabályosan táncra készteti az embert, és úgy érzed tőle magad, mintha a tiéd lenne a világ.

A lemez negyedik dalánál, az Army of One akusztikus balladájánál egy kicsit megpihen az ember. Alapvetően nem vagyok nagy rajongója az akusztikus nótáknak, ez azonban ad egy olyan hangulatot, ami azt mondatja velem: egy ilyen dal is kell a lemezre!

Miután ellazultunk az Army of One-ra, következik az Ugly on the Inside, ami egy kicsit gothic rockosan indul, és olyan hangulata van, hogy ha elhagy a barátnőd, tedd be ezt a dalt, és sokkal jobban fogod érezni magad! Borongós, mégis dallamos, és minden cseppnyi dallama elég mélyen az ember lelkébe hatol.

Hatodik tételként következik egy feldolgozás, méghozzá a Franky Goes to Hollywood slágerdala, a Relax, amelynek klipjét több helyen is betiltották. Korábban említettem, hogy a feldolgozásoknak sem vagyok nagy híve, de erre a dalra egyszerűen nem tudtam nemet mondani! (hehe) Hatalmas bulinóta, és akárhányszor meghallom, hatalmas mosolyt csal az arcomra. Annyi hibát azért megjegyeznék, hogy talán jobb lett volna egy picit jobban áthangszerelni a dalt, de még így sem tudok jobban beléjük kötni.

A soron következő nóta, a Nowhere to Run maga a groove esszenciája! Kompromisszumot nem tűrő riffje és az utána következő verze és refrének minden kétséget eloszlatnak bennem, hogy ez a dal sem gyenge! Éppen ellenkezőleg: ez is azt a fajta kemény slágerességet súrolja, ami miatt érdemes hallgatni őket.

A lemez nyolcadik dala, a My Great Wall nyitótémája egy igazi tökös hard rock téma, amire az “öregek” is nagy élvezettel emelik magasba az öklüket. Ami meglepő, hogy Chris itt már nem feltétlenül használ autotune-t, hogy egy kis extra effektet tegyen a hangjára, és ettől a dal sokkal organikusabb és energikusabb lesz. A szám közepén pedig Rich ismét egy zseniális, kiállós riff-fel jön elő, amit a végén zongorával kísérnek, s ami remekül megmutatja a zenekar kitűnő dalszerzői képességét.

A kilencedik nóta következik, ami egy stoneres, groove-os témával indul, és utána átcsap egy modernebb, alternatív/metalcore breakdown részbe. Itt sem maradhat el az éneklős refrén Jericho papától, hiszen úgy nem igazán lenne teljes az egész. A What Hell Is Like-nál leginkább a breakdown az, amire rögtön felkapom a fejem, mert ilyet elég ritkán hallok egy alternatív/hard rock együttestől, de látszik, hogy ők is haladnak a korral.

A következő tétel, amely az Omen címet kapta, elég sötét, és egy picivel talán komorabb, mint az addig elhangzott nóták, de egy lemezen nem árt a változatosság. Ettől függetlenül a főriff még így is elég fülbemászó ahhoz, hogy működjön. Itt már a gitárokat sem kímélték meg a különböző effektektől, amitől a zene még sötétebb és elvontabb lesz, viszont dallamos marad.

A lemez 11. dala, a The Worst Is yet to Come egy kicsit Korn-osan indul, ami némiképp meglep, és egyben mosolyra ösztökél; gyakorlatilag az egész dal majdnem olyan, mintha egy kiadatlan Korn-nóta lenne, és csakis Chris Jerichónak írtak volna. Ettől függetlenül remek záró nóta, mert minden megvan benne, ami miatt szeretni lehet ezt az együttest: tökösség, merni akarás, kísérletezés, miközben megmaradnak azon a dallamos, hard rockos vonalon, ami bulizásra ad okot, bárhol legyél is.

A lemez utolsó és egyben 12. dala, a The Vulture Club még egy utolsó löketnyi bulizással dob meg bennünket, és ehhez remek táptalajt ad a tempós kezdőriff és a későbbiekben azt váltó, dallamos refrén. Itt is érzek némi komorságot a zenében, de itt sokkal inkább a dinamikára fektették a hangsúlyt, hogy még egyszer, utoljára mozgásba léphessenek a nyakizmok, és szétbulizza magát az ember.

12 dal, 47 percnyi játékidő, ami alatt egyáltalán nem érzem, hogy unatkoztam volna. Mint említettem, az autotune egy picikét meglepett, de idővel hozzá tudtam szokni ahhoz, hogy inkább színezi, és nem korrigálja Jericho énekét. Nagy valószínűséggel ő is szeretett volna kísérletezni, elvégre 2022 van! A dalok szerkezetileg hozzák a jól megszokott hard rockos, groove-os témákat, minden nótában vannak igazán kiemelkedő részek (különösen az I Still Burnben és a Purifierben). Nekem talán még az Army of One volt egy kisebb zsákbamacska, de végül rájöttem, hogy passzol az összképbe. És mennyire pimaszmód slágeres mindegyik nóta! Nem tudom eldönteni, hogy ez volt-e a koncepciójuk, vagy pusztán így sikerültek a dalok. Mindenesetre a Boombox egy igazán remek példája annak, hogy csinálhatsz remek hard rock lemezt modernebb hangzással és egy kisebb extra buli feelinggel, csak megfelelően kell eltalálni hozzá a komponensek arányát.

Nem gondoltam volna, hogy ezt írom, de az új Fozzy lemez garantáltan az ez évi kedvenc albumaim között fog szerepelni.

About Mácsai Dani 9 Articles
Sokan a Deprived of Salvation és a Green Hell gitárosaként ismerik. Nagy rajongója a metal minden irányzatának, de az igazán szíve csücske műfajok a nu, a death, a thrash és a metalcore. A Rattle Inc. oldalon is ilyen zenékről, bandákról ír.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*