Erőnek erejével a régi úton
A BOSS HM2 torzítópedál hangzása nagyon sokáig igen kevés együttesnek adatott meg, miután 1991-ben befejezték a gyártását, és igazi „Szent Grálnak” minősült a death metal zenészek körében. A kétezres évek elején azonban módszeresen elkezdtek megjelenni az olyan újabb és újabb bandák, akik ugyanazt a hangzással és ugyanazon stílus szerint kezdtek el lemezeket kiadni, mint nagy elődeik, az Entombed és a Dismember.
Az olyan zenekarok, mint az Entrails, a Vallenfyre, a Bastard’s Grave, a Gatecreeper, a Black Breath és a Bloodbath nemcsak tisztelegnek e régi csapatok előtt, hanem mára ki is alakították saját arculatukat. És bizony idehaza is büszkélkedhetünk két formációval, a Deprived of Salvation-nel (igen, önreklám, de megteszem!) és a Molis Sepulcrummal, akik szintúgy hatalmas tisztelettel adóznak a nagyok előtt.
De ugyebár most nem róluk lesz szó, hanem egy 2006-ban alakult svéd halálbrigádról, a Demonicalról. Az ex-Centinex tagokat, Martin Schulman basszusgitárost és a nemrégiben visszatért Ronnie Bergerstål alapító dobost is felsorakoztató együttes (a többiek: Johan Haglund és Eki Kumpulainen gitárosok, valamint a frissen a csapatba érkezett énekes, Christofer Säterdal) alig két évvel a World Domination lemez megjelenése után jelentkezett új anyaggal, ami a Mass Destroyer címet viseli.
Megmondom őszintén, örültem, hogy Bergerstål visszatért, hiszen így garantált lesz a régivonalas érzés, viszont az új énekes mindig kétélű penge szokott lenni, még a death metal műfajon belül is. Azt pedig főleg meg kell említenem, hogy két éven belül új lemezzel jelentkezni egy kicsit elsietett dolognak gondoltam, de a pandémia és az a körüli hercehurca miatt ettől el tudok tekinteni. A lemez nyolc igazán ropogós és erőtől duzzadó, régisulis death metal szerzeményt tartalmaz, lendületes és itt-ott fagyos és könyörtelen dallamokkal megfűszerezve.
A kezdő tétel, a We Conquer the Throne nem sokat teketóriázik, a mágikus láncfűrészes gitárhangzás azonnal lerohanja a hallgatót, és azonnali pogózásra készteti az embert. Nálam a klaviatúra bánta, mert azt vertem egy „kicsikét” ripityára, amint megindult a nóta (hehehe). A dal némiképp emlékeztet engem a régi Dismember stílusára, de ezen meg se lepődöm, sőt engem ez mindig is nagy örömmel tölt el, ha megmutatkozik az együttes fő inspirációja. Lendületes, megállíthatatlan dobolás, néhol pedig Iron Maiden-es melódiák is felröppennek a dalban. Remek indítás ez egy lemeznél, főleg, hogy azonnal oda kell szögezni a hallgatót a székhez, és nem engedni, hogy egy másodpercnyi pihenője legyen egy dalon belül.
A következő dal, a Sun Blackened ugyanúgy folytatja a borzadályos, kíméletlen tempójú hadjáratot a hallgató ellen, mint elődje, itt sem mellőzve a dallamokat és a remek harmóniákat. Kezdők és meg nem értők számára az első két dal ugyanolyannak tűnhet, de egyáltalán nem azok, mert a dallamstruktúrát illetően elég komoly eltérések vannak köztük. A dal közepén egyszer csak megállnak, és megindul egy nagyon is ismerősen csengő téma, ami abszolút kimaxolja nálam a Dismember – Of Fire feelinget. De ezen sem akadok fenn, mert ez is a tiszteletadás része lehet, hogy néha felhasználunk ilyen apró kliséket.
A harmadik nóta ugyan egy picit visszavesz a tempóból, az erejéből viszont egyáltalán nem. Ha lehetek merész, azt mondom, hogy a Fallen Mountain a lemez egyik legslágeresebb és leginkább agyba vésődő dala. Egyszerű középtempózása a Bolt Throwerre emlékeztet, ám amikor belép a refrén, már sokkal inkább a korai Amon Amarth villan be, és ugyanabban a tempóban indul meg nálam a fejbólogatás, ahogy maga a dal. Christofer Säterdal eddig remekül bizonyít vokálügyileg, hangjával egyáltalán nem hátráltatja a zenét, hanem tartja vele a lépést, ahogy elődei is remekül szerepeltek a korábbi anyagokon. Még itt sikerült egy remek szólót is kanyarítania a dalra, hogy az még inkább kerek legyen és egyben death metal orgazmust is okozzon.
A következő tétel, a Wrathspawn, ami a másik személyes kedvencemmé avanzsálódott a lemezen, egy igazán alapszintű death metal/punk nóta. Annyira türhő és egyszerű, hogy az ember azonnal táncra perdül tőle, és hallva Christofer erőteljes vokálját, még jobban megindulnak bennem az állati ösztönök, hogy ritmusosan verjek szét mindent az íróasztalomon és annak közelében. A dalban a svédek remekül kombinálják a punk és death metal elemeket; itt nem a komplexitás a fő mozgatórúgó, hanem csak menni előre, mint egy nehézpáncélos, át lövészárkokon, keresztül az épületeken, mindenfelé halált és nyomort hagyva maguk után.
Az ötödik dalnál járunk, és az anyag továbbra sem veszít a lendületéből; sokkal inkább érzem azt, hogy még inkább megindul, és nem fog kímélni. A Dödsmarch is a jól kitaposott ösvényen halad, továbbra sem kímélve a hallójáratokat, és ugyanazzal a mágikusan egyszerű tuka-tuka jellegű dobolással aprít, mint korábban a We Conquer the Throne és a Sun Blackened. Talán annyi különbséget tudok észrevételezni benne, hogy az elején egy remek kiállás és a dal vége felé egy remekül megkomponált szóló teszi élettel telivé (vagy inkább túlvilágivá) a dalt. A gitárosok játéka előtt maximálisan megemelem a kalapom, mert jómagam is mindig ezen egyszerű, pőre gondolkodás mentén írom a nótákat az együttesekben, ahol pengetem a hat-, illetve héthúros gitárokat.
A lemez következő remekműve és kisebb pihentetője a Lifeslave, ahol a Fallen Mountain-hoz képest itt is kapunk egy minimális pihenőt tempó-ügyileg, viszont a kezdőriff olyan szinten benn ragadt a fejemben, és emlékeztet a Bolt Thrower és a Fleshcrawl középtempós dalaira, hogy ezt is még vagy két hónapig fogom dúdolni a melóhelyen. Természetesen a „láncfűrész” továbbra is berreg rendesen, és egy pillanatra sem veszít extrém hangzásából. A mellé párosuló lábdob-zakatolás, hála Bergerstål kolléga hozzáértésének, remekül hozza a katonás, menetelős hangulatot a dalhoz. Néhol egy picit doom-osabbra veszik a tempót, ami számomra dettó egy kis pihenő, ám aztán újra felcsattan az ismerősen csengő, Amon Amarth-os refrén, és én oda-vissza kezdem dobálni a fejem a tempótól. A dal végénél, meglepetésemre kapunk egy hangsúlyos breakdown-t, amit közvetlenül egy kaotikus, tremolós szóló követ, ami után egy rövid időre még visszatérünk a refrénhez, és már azt vesszük észre, hogy véget ért a dal.
Az album hetedik nótája újból felveszi a tempót, és a Cemented In Ire címre keresztelt dal ismét nekitámad a hallgató dobhártyáinak, hogy azok újfent elkezdjenek bevérezni a mániákus énektől, az éles láncfűrész-hangzástól és a kíméletlenül egyszerű, de annál hatékonyabb dobsémától. Habár a nyakam már rohadtul kezd égni a fájdalomtól, mivel az eddig elhangzott daloknak köszönhetően az egész produkciót végigheadbangeltem, a zenészekben még maradt annyi erő, hogy erre a dalra is elkezdjem nyomni a pokoli nyakerősítést. Akárcsak elődei, ez a nóta sincs túlbonyolítva, és talán éppen ezt találom a legvarázslatosabbnak és egyben leginspirálóbbnak a skandináv death metal együtteseknél, hogy az egyszerűbb néha több! Nem pedig azt, amit a tengerentúli death metal bandák csinálnak, hogy sűrű tempóváltásokkal 25-30 riffet és különböző disszonáns témát pakolnak egy nótába.
A lemez utolsó tételéhez érkeztünk: már a nyakam és az öklöm is komolyan fáj, de még egy utolsó tánc, és vége a halálmenetnek. A By Hatred Bound szintén a kedvencemmé avanzsálódott, mert a dobolást és a riffelést hallva egyből az Entombed Clandestine lemezének dalai villantak be. És az a melódia utána… Se köpni, se nyelni tudok, annyira zseniális! A dal közepére ismét egy remekül megkomponált, néhol dallamos, néhol disszonáns szólósorozatot kapunk a képünkbe, ami még jobban megerősíti bennem az Entombed-klisét, de eszem ágában sincs ezt kifogásolni, hanem hatalmas üvöltéssel jelzem, hogy EZ AZ!!! A dallamos refrén itt is elég erőteljesen beragadt az agyamba, úgyhogy a következő három hónapban a raktárban három különböző dallamot fogok dúdolni és fütyülni, amivel tovább borzolom a kollégáim idegeit! (hehe)
És ennyi volt a Mass Destroyer! 32 perc 34 másodpercében ismételten kaptunk egy remek régisulis, HM2-es anyagot, aminek köszönhetően ez a lemez is felugrott az idei toplistás alkotásaim közé (kezdenek sokan lenni, pedig még csak június van), bár azért még megvárom az Entrails hamarosan megjelenő albumát, és meglátom, hogy felül tudják-e múlni a Demonicalt, mert ez eddig egy nagyon erős anyag. Sőt, merem azt mondani, hogy elődjét, a World Dominationt némiképp túl is szárnyalta. Christofer Säterdal irgalmatlanul jól hozta az énekrészeket, és hangja egyik dalban sem veszített az erejéből. Hozta a kötelező formulát, amit ez a műfaj megkíván, és ahhoz mérten adta bele szívét-lelkét. A dalok egyikében-másikában voltak nagyon szembetűnő, klisés részek, de a régisulis death metalban pont az a lényeg, hogy visszanyúljunk régi időkbe, és nem az, hogy újból feltaláljuk a kereket, vagy tartósabb villanykörtét hozzunk létre.
Leave a Reply