A Defleshed 1991-ben kezdte meg működését a svédországi Uppsalában. A csapat három taggal indult útjára: Hell Y. Hansen – gitár, Kristoffer Griedl – gitár és Oskar Karlsson – dobok. 1992-ben csatlakozott hozzájuk Robin Dohlk énekes, és ebben a felállásban rögzítették első, szimplán csak Defleshed címmel ellátott demójukat. A basszustémákat Hansen pengette fel. Aztán Robin lelépett, és jött egy Gustaf Jorde nevű srác, aki kezébe vette a basszusgitárt, és az éneket is bevállalta. Még ebben az évben megjelent a második demó, ami az Abrah Cadavrah.. címet kapta. 1993-ban kidobták a Body Art demót, majd 1994-ben megjelent egy EP, a Ma Belle Scalpelle. Ezután Oskar elhagyta a csapatot, és a helyét Matte Modin vette át.
1996-ban jött ki az első album, amely szintén az Abrah Cadavrah címmel lett felruházva. Nem egy rossz anyag, de rám nem volt túlzottan nagy hatással. Egyébként 1995-ben Kristoffer is búcsút intett társainak, de játéka még hallható az első anyagon. Szóval, a második albumra alakult ki a Defleshed legerősebb felállása, a Hansen–Jorde–Modin trió. Az Under the Blade 1997-ben látott napvilágot, és ezen már tisztán hallható, hogy ez a tagság piszok erőssé érett. Itt már jelen van az a megingathatatlan gyorsaság, ami a Defleshed névjegyévé vált. Egy kegyetlen jó kis thrash/death anyag, amely egyesek szerint a csapat legjobb alkotása, de nálam mégis az ezt követő Fast Forward robbant akkorát, hogy már az első találkozásunknál leszakadt fejem, és az ablakon kirepülve pattogott el az utca sarkáig.
Fast Forward, mondja a cím, ami előrepörgetést jelent, és a hallgató néha tényleg úgy érzi, mintha valami metal bandát hallgatna kazettán, miközben előrefelé pörgeti a szalagot. Hát, ha az Under the Blade-nél gyorsaságról beszéltem, itt már nem is tudom, hogy milyen jelzőt kellene használnom! A félórás album úgy gázol át rajtad, mint a kengyelfutó gyalogkakukk, aztán, ha valami csoda folytán még életben vagy, akkor felléphetsz egy tévéshow-ban, mint beszélő padlószőnyeg.
Előjáték nélkül indul az aratás, és 30 perc alatt végeznek is a betakarítással. Hell Y. olyan borotvaéles riffekkel indít támadást ellened, hogy még akkor is anyaszült meztelenül fejeznéd be a lemez meghallgatását, ha lovagi páncélt viselve kezdenéd azt meg. A csávó a pengetőt használva próbálja meg a gitárt a másvilágra küldeni, és ha nem lennének az útjában azok a kibaszott húrok, tutira ketté is fűrészelné vele a hangszert. A gityó olyan itt, mint egy megbolygatott méhkas, amelyből tömegével repülnek ki a feldühített méhek, hogy fullánkként funkcionáló akkordjaikkal halálra marjanak.
Matte egy barom állat, egy gépi alkatrészekből és bokszolók amputált karjaiból összeszerelt hibrid propeller. Egy pillanatra sem képes leállni, és ha időnként egy-egy téma úgy kívánta, hogy egy kicsit vegyen vissza a tempóból, akkor azt tutira sértődött pofával tette. Sőt, az is megeshet, hogy a nóta rögzítése után ott duzzogott a stúdió legtávolabbi sarkában ücsörögve. HEHEHE!!!
Gustaf a basszusgitárral megpróbálja utolérni a többieket, miközben rekedt hangon üvöltözve mesél nekünk az erőszakról, pusztításról, gyűlöletről és hasonló finomságokról. Mondanom sem kell, hogy az album úgy megdörren, hogy még a lábujjkörmeim is pulzálnak tőle, úgyhogy a hangzással sincs itt probléma, kérem szépen. De hát hogy is lehetne, amikor a dalokat a malmői Berno stúdióban rögzítették.
A Defleshed még két albumot jelentetett meg, amelyek töretlenül kitartottak az agresszivitás mellett. A Royal Straight Flesh 2002 -ben, a Reclaim the Beat pedig 2005-ben kelt életre, majd ezután bejelentették a banda nyugalomba vonulását. Hell Y. összehozott Gustaffal egy Valley of the Dead nevű death metal csapatot, de egy EP-n kívül nem futotta nekik többre. Matte egy Skineater nevű csapatban bukkant fel a 2010-es évek derekán. Aztán 2021-ben jött a hír, hogy újra aktívak és ki is dobtak egy kétnótás kislemezt, de azóta nem sok mindent hallani róluk. Nem tudom, hogy tervezik-e új fullos anyag megírását, de ha igen, akkor kíváncsi leszek, hogy tudnak-e még a régi fényükben tündökölni.
Addig is itt van öt lemez tőlük, ezeket lehet pörgetni. De ha egy igazi thrash/death energiabombára vágyom, egy olyan albumra, amelynek a meghallgatása felér egy présgépben való szaunázással, akkor tutira a Fast Forward fog pörögni a lejátszóban, erre mérget vehettek!!! A Defleshed egy kiváló banda, amely képes nyomot hagyni a hallgatóban, akár még fizikálisan is. Legázol a francba, és ha vissza is fordul, azt csak azért teszi, hogy még egyszer átmasírozhasson rajtad.
Leave a Reply