Besvärjelsen: Atlas (2022)

Kedvenc műfajunk nem éles kontúrokkal válik el más irányzatoktól: fokozatosan, szinte észrevétlenül megy át egyik a másikba, hangsúlyok tolódnak el, itt az egyik összetevőből van több, ott a másikból, és ahogy barangolunk, toljuk egyre kijjebb a határokat, hirtelen azt vesszük észre, hogy egy teljesen új, általunk ritkán vagy egyáltalán nem járt terepre tévedtünk. „Ez már nem is metal” – állapítjuk meg, ugyanakkor ez is kellemes közeg, csak már nem ugyanaz, mint amelyik nap mint nap körülvesz bennünket.

A metaltól leggyakrabban a szimpla rockzenén át vezet az út a blues, a pop, a jazz, vagy éppen az alternatív muzsikák, a múlt és a jövő hangjainak birodalma felé. Egy-egy előadót hallgatva bennem is többször felmerült már, hogy vajon passzol-e az általuk játszott zene a Rattle Inc. fő profiljához, és gondoltam már úgy, hogy az adott anyagról nem nektek, hanem egy másik olvasóközönségnek kellene írni. A svéd Besvärjelsen új albuma kapcsán is volt ilyen dilemmám: a lejátszó ugyanis random üzemmódban egy olyan nótával (Descent) nyitotta a dalok sorát, ami metalnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető. Aztán persze jöttek a súlyosabb szerzemények is, és akkor megnyugodtam: igen, ebben a közösségben is lesznek, akiknek tetszeni fog ez a muzsika.

A Metal Archives a stoner/doom, illetve pszichedelikus rockot játszó bandák közé sorolja őket, ők maguk erdei rockként definiálják az általuk előadott muzsikát. Zenéjükben számos különböző hatás cementálódik egy egységes, csak rájuk jellemző hangulattá: az ősi norvég és finn kultúra pogány mítoszai, a sötét északi erdőségek melankóliája, zeneileg pedig a melodikus doom, a népzene, a punk és némi progresszív rock, amihez a karizmatikus énekesnő, Lea Amling Alazam a blues, a grunge és az emo színeit keveri. Elsőre mindez egy kicsit soknak tűnhet, ám mégis hézagmentes, harmonikus egységet képez, aminek köszönhetően a Chelsea Wolfe, a Windhand, de akár még a Myrkur, a Tribulation vagy a Madder Mortem rajongói is a keblükre ölelhetik őket. Lea telt, bársonyos orgánumáról rendre olyan kiemelkedő popzenei előadók jutottak eszembe, mint a néhai Amy Winehouse vagy Adele, maga a zene azonban egyértelműen a nehéz fém műfajának koordinátarendszerébe helyezi őt.

A stockholmi csapatot, amelynek neve varázslatot, valaminek a megidézését jelenti, 2014-ben alapította a két gitáros-énekes, Andreas Baier és Staffan Winroth. A felállás Lea, a bőgős Jonas Kindlund és a dobos Olle Ferner érkezésével vált teljessé. Pályafutásukat két EP-vel (Villfarelser – 2015, Exil – 2016) indították, Fernert ezt követően váltotta a Dozer és a Greenleaf ütőseként már komolyabb renoméra szert tevő Erik Bäckwall, aki kollégáját, a basszusgitáros Johan Rocknert is rávette, hogy csatlakozzon a Besvärjelsen első nagylemeze, a Vallmo munkálataihoz. Az albumon még mindkét bőgős játéka hallható, ezt követően azonban a csapat már Kindlund nélkül és Rocknerrel folytatta a zajongást.

Úgy emlékszem, mintha hallgattam volna a 2018-as anyagot, valamiért mégsem ragadt meg nálam. Jelenlegi kapcsolatunk fényében azonban azt hiszem, ezt a lemezt is újra elő kell vennem.

2019-ben egy újabb EP, a Frost következett, majd a Covid-19 járvány miatt, sok más pályatársához hasonlóan a Besvärjelsen is kétéves kényszerű pihenőre vonult, amit ők is ötleteléssel, dalírással töltöttek, aminek köszönhetően tavaly stúdióba vonulhattak, hogy felvegyék aktuális nagylemezüket, az Atlast, ami most, május végén látott napvilágot.

Az anyag hangzása és tempója alapján is inkább stoner mint doom muzsika, a rock és a metal térfél közül pedig inkább az előbbin játszik. A bő háromnegyed órás előadás alatt természetesen hallunk belassulásokat is (Clouds, Paradise, Descent), ahogy zúzósabb témák is előkerülnek. Az Acheron például elég Kyuss-osan indul, hogy aztán a torzított gitárok a tiszta éneknek adják át a terepet; a House of the Burning Light tömör döngölését űrben sivító szintihangok lágyítják; a legdurvábban betonozó Obscured by Darknesst pedig a mennyei kürtön játszó, instrumentális Celestial vezeti fel. Míg a Vallmón bőven hagytak maguknak időt az egyes témák kifejtésére, az idei anyagon alapvetően rövidebb nóták kaptak helyet.

Azt gondolom, a fentebb említett irányzatokat és zenekarokat kedvelők biztos találnak maguknak kedvenc dalokat a lemezen; az én favoritjaim pillanatnyilag a nyitó The Cardinal Ride, az Acheron, a House of the Burning Light, az érzelmek húrjain játszó, némileg a James Bond-filmek betétdalaira hajazó Descent és a baljós hangulatú, pesszimista szövegű Obscured by Darkness.

Ha nem is jár át olyan mértékű eufória, mint az egyik FB-os kommentelőt, aki számára az Atlas az idei esztendő legjobb lemeze, én mindenképpen a Besvärjelsen eddigi legjobb anyagának tartom, és 2022 leginkább figyelemreméltó alkotásai közé sorolom. Azt sem tartom kizártnak, hogy ezt az albumot is ott találjátok majd az év végi top 10-es listámon.

About Coly 1180 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*