Best of Gary Moore

10+1 kedvencem egy nagyszerű gitárostól

Gary Moore, az ír gitáros – ezzel a címmel jelent meg róla 1990-ben egy Szakács Gábor által írt könyv. A belfasti születésű, vagyis valójában észak-ír muzsikus 11 éve nincs köztünk, de a kemény rock műfaja már az említett kötet kiadásának évében elveszítette őt, amikor is két szerelme közül a bluest választotta, és élete utolsó két évtizedében ebben a műfajban alkotott. Arra azonban valószínűleg így is sokan emlékeznek, hogy Moore a ’80-as években a metal berkein belül is nagy népszerűségnek örvendett.

Pályája a ’70-es évek legelején, az ír Skid Row soraiban indult, majd a Phil Lynott vezette Thin Lizzyben folytatódott. Ezzel párhuzamosan szólókarrierjét is megalapozta: 1978-ban megszületett első ikonikus lírai szerzeménye, a Parisienne Walkways, egy évvel később pedig – szintén Gary aktív közreműködésével – napvilágot látott a ’Lizzy emblematikus Black Rose: a Rock Legend albuma, rajta a szenzációs, négytételes címadó nótával.

Ezt követően a gitáros ugyan szakított Sovány Böskével, a frontemberrel azonban továbbra is tartotta a kapcsolatot. Jómagam a ’80-as évek közepén ismerkedtem meg az ír gitáros munkásságával. Akkor kezdtem venni a német nyelvű Metal Hammereket, amelyekben komoly teret szenteltek Moore aktuális albumának, a Run for Covernek. A rádióban (Komjáthy György műsorában, 1985 októberében) le is adtak belőle egy blokkot, de az Out in the Fields önmagában is sűrűn elhangzott. Talán akkor már a Black Rose is megvolt vinylen, onnantól pedig két irányba haladva „derítettem fel a terepet”. Ugyancsak a rádióban ment le (Göczey Zsuzsa műsorában, a Lemezbörze helyett-ben, 1987 októberében) Moore 1983-as Live at the Marquee koncertalbuma, majd ’87-ben jött a RfC folytatása, a Wild Frontier, rá két évre pedig az After the War. Rockvonalon utóbbi két anyagot tartom a gitáros pályafutása csúcsának, betetőzésének, és ezt talán ő maga is így gondolta, mert itt hagyta abba, és nyergelt át az érzelmesebb, imprózósabb, sokszor visszafogottabb bluesra.

Moore csapatának egy korai felállása, Ian Paice-szel és Neil Murray-vel

Gary muzsikájában a ’70-es, ’80-as években mindvégig megtalálhatjuk a keménységet, ugyanakkor a szinti rendszeres használatából adódóan dalainak sokszor van popos ritmusa, hangzása. Moore (és vele a Thin Lizzy) már akkor beemelte a kelta népzenei elemeket a hard rock/heavy metalba, amikor ez másnak még eszébe sem jutott. Szólócsapata soha nem tartozott a legnagyobb favoritjaim közé: ’86-ban a 42., egy évvel később a 44. és ’88-ban is csupán a 27. volt kedvenceim listáján, őt magát viszont ’88-ban – hoppá! – az év gitárosának választottam.

Szólóalbumainak egyike sem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet, inkább csak dalok voltak, amik nagyon bejöttek, amik valami miatt annak az időszaknak a meghatározó szerzeményeivé váltak számomra. Ezeket gyűjtöttem össze a cikkben, hogy időrendi sorrendben haladva néhány mondatot is írjak róluk. (Zárójelben az album címe és megjelenésének éve.)

Don’t Let Me Be Misunderstood (Dirty Fingers, 1983)

Ezt a dalt az Animals előadásában ismertem meg. Már tőlük is tetszett, de így, rockosítva, Moore karcos gitárjával, ebben a lüktető, megtorpanó-nekilóduló tempóban még jobban bejön. Azt csak most tudtam meg, hogy a szerzemény eredeti előadója nem A felkelő nap háza című nótával világhírűvé vált angol együttes, hanem az amerikai énekesnő, Nina Simone volt. Különösen az ő változatával összehasonlítva forradalmian rockos Garyék verziója.

Dallas Warhead (Live at the Marquee, 1983)

A koncert anyagát még 1980 novemberében rögzítették, de az csak három évvel később látott napvilágot. A tízperces instrumentális nóta jórészt Moore és a dobos, Tommy Aldridge magánszáma. A zenekar ugyanúgy felvezeti, mint a Led Zeppelin a Moby Dick-et, de aztán a gitárosé és az ütősé a főszerep. Sokáig Gary szólója alatt pörög a dob, majd elhallgat a gitár, és akkor már tényleg csak a tamok dübörögnek, és a cinek csilingelnek. Meglepően tisztán és erőteljesen szól az anyag, jóval durvább a megszólalás, mint amit hősünk csapatától a ’80-as évek második felében megszokhattunk.

Military Man (Run for Cover, 1985)

A Thin Lizzy feloszlása után, 1984-ben Phil Lynott újabb zenekart szervezett maga köré, a Grand Slam-et, amely akkor csupán egyetlen évig létezett (a frontember 1986 januárjában hunyt el). A csapatnak születtek dalai, ám önálló nagylemezt már nem volt idejük megjelentetni. Military Man című nótájuk azonban annyira megtetszhetett Moore-nak, hogy Lynott beleegyezésével, mi több, főszereplésével felrakta készülő albumára, a Run for Coverre. A számban a háború kegyetlenségét megjelenítő keménységet Phil énekének lágysága és a szám közepének lírai betétje ellensúlyozza. A szöveg egy olyan fiúról szól, akit mások meggyilkolására képeztek ki, ám végül ő kap végzetes sebet. Haldoklik, utolsó levelét írja a szüleinek, s bár neki is vannak gyerekei, lélekben újra maga is gyermekké válik…

Out in the Fields (Run for Cover, 1985)

A lírai nóták mellett (Parisienne Walkways, Empty Rooms, The Loner) ez Moore egyik legnagyobb slágere abból az időszakból. Társa a sikerekben itt Phil Lynott, akivel megosztoznak az énektémákon, a hangszeres szekciót pedig Glenn Hughes erősíti basszusgitáron, Don Airey pedig billentyűsökön. A zenészek az észak-írországi politikai ellentétekre és fegyveres összecsapásokra reflektáltak ezzel a dallal, amivel több szempontból is sikerült átvinniük a szakmai ítészek ingerküszöbét. A szinti és a pattogós, táncos tempó itt is sokat puhít a dal keménységén, ami rockslágernek viszont tökéletes.

Over the Hills and Far Away (Wild Frontier, 1987)

Ha meg kell neveznem, melyik a kedvenc Gary Moore-nótám, gondolkodás nélkül vágom rá, hogy ez. A dal igazi szabadsághimnusz, pattogós ritmusát és kelta dallamait hallva a mai napig libabőrös leszek. Az elején és a közepén feldübörgő dobok, a kelta fúvós és vonós hangszerek, a szólóban Moore csikorgó gitárhangjai külön-külön is komoly élményfaktort jelentenek, együtt azonban egy magasabb osztályba helyezik a szerzeményt. A rock és a folk tökéletes egységet alkot, utóbbi egyáltalán nincs túltolva benne. Vendégszereplésével az egyik legismertebb ír folkzenekar, a The Chieftains emeli a produkció fényét, a dal feldolgozásával pedig a Tarja-korszakos Nightwish is nagyot alkotott.

Wild Frontier (Wild Frontier, 1987)

Ebben a dalban Gary ismét csak saját, egykor békés hazáját siratja. Hívja őt az ország, ugyanakkor nem tud szabadulni a harcok borzalmas emlékétől. A gitárdallamok itt is tartalmaznak ír motívumokat, de inkább azt mondanám, ez nem egy-egy dalra, hanem Moore egész ekkori munkásságára jellemző. A vonósokat imitáló szinti nem kevés nosztalgiaréteget ad a dalhoz, sőt, egy ponton egy rövid western téma is felhangzik, ami a hallgató fejében a vadnyugati határvidékkel mossa össze a Smaragd-sziget háború sújtotta földjét.

After the War (After the War, 1989)

Ez a nóta is a Military Man és a Wild Frontier tematikáját viszi tovább, a háború értelmetlenségét és embertelenségét középpontba állítva. Akárcsak az előző szerzeményben, a slágeres refrén itt is mindent visz, plusz, ahogy korábban megszokhattuk, ennek a dalnak a közepéről sem hiányozhat némi ellágyulás.

Led Clones (After the War, 1989)

Egy Garytől szokatlan, ironikus szerzemény, amely az akkoriban sűrűn feltűnő, Led Zeppelint másoló bandákat figurázza ki. Külön poén, hogy a zenészek a kultikus brit banda legendás dala, a Kashmir több jellegzetes motívumát is átemelték ide. Moore-nak pedig mindehhez nem kisebb nevet sikerült megnyernie tettestársul, mint Ozzy Osbourne-t. Súlyos, döngölős alaptempó, a végén vonósok – zseniális nóta.

Blood of Emeralds (After the War, 1989)

Zseniális: más okból, de ugyanez az AtW albumot záró Blood of Emeralds-ról is elmondható. Mintha itt is az Over the Hills… receptjéből főztek volna: mások az arányok, ezért a végeredmény is más lett, de a hangzás és az emelkedett, nosztalgikus hangulat ugyanaz. A lemez szerintem legjobb szerzeménye. Persze ha az itt felsorolt dalokat egymás után hallgatjuk, kihagyva az egyéb tematikájú és hangszerelésű számokat, könnyen sematikusnak tűnhet az életmű. Pedig nem az: ezek csupán a kiemelkedő pillanatok, a lemezeken másfajta élményekben – lírai percekben, táncos alkalmakban és relatív bedurvulásokban – is lehet részünk.

Emerald (After the War single, 1989)

Szintén ebből az évjáratból említeném meg a Thin Lizzy egyik korai klasszikusának, az 1976-os Jailbreak album záró dalának Moore-féle átiratát. Megjegyzem, a gitáros akkor éppen nem is volt az említett csapat tagja, a szám leporolását vegyük hát egyfajta elfogulatlan tiszteletadásnak, emlékezésnek Lynottra, az egykori harcostársra. Ehhez a gitárosnak szintén nem akárkit sikerült becsábítania a stúdióba: Brian Downey-t, a ’Lizzy egykori dobosát, alapítóját (aki hosszabb ideig volt tagja a bandának, mint maga az énekes-basszusgitáros, akinek a nevével azonosítják a TL-t). Az eredeti verzió sem rossz, de Gary kezében, 13 évvel később azért keményebben szólal meg a gitár…

A ’89-es line up: Bob Daisley, Neil Carter, Gary Moore és Cozy Powell

Cozy Powell: Sunset (Tilt, 1981)

Nem Gary Moore-albumon szerepel, viszont ő írta és ő gitározik ebben a lírai instrumentális szerzeményben, amely Mr. Octopus, azaz Cozy, a Nyolckarú második szólóalbumán kapott helyet. A dal már-már jazz-es hangulata a mai napig magával ragad, s bár én sokat hallgattam, örülök, hogy a médiában nem lett belőle olyan csapból folyó sláger, mint, mondjuk, a The Lonerből. A számot később Moore is játszotta a koncertjein, és nem csak akkor, amikor Powell ült a csapat dobcucca mögött…

Nektek melyik a kedvenc Gary Moore albumotok és dalotok?

About Coly 1196 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*