
Tegye fel a kezét, aki a heavy metal színtér VALAMENNYI zenekarát ismeri! Aki tudja, hogy milyen zenét játszanak, és nem lexikonból, újságból vagy mások elmondása alapján, hanem úgy, hogy legalább egy, de inkább több albumukat minimum háromszor-négyszer meghallgatta. VALAMENNYI zenekarét, a glamtól egészen a grindcore-ig.
Bár nem látjuk egymást, nem hiszem, hogy akár csak egy kéz is a magasba emelkedne. És nem azért, mert nem vagyunk a műfaj szerelmesei, az örök kíváncsiak, akik minél több jó zenét szeretnének magukévá tenni, hanem mert ez egyszerűen fizikai képtelenség. Több csapat és több album létezik annál, mint amennyit életünk során meg tudnánk – akár csak egyszer is – hallgatni. Ha csak egy-egy számba fülelünk bele, abból még nem kapunk átfogó képet az életműről, legfeljebb azt tudjuk eldönteni, hogy érdekel-e bennünket több is annál az egy nótánál.
És itt a másik korlát, az érdeklődési kör: miért is hallgatnánk olyat, ami nem tetszik, ami nem a mi zenénk? Mi, zsurnaliszták esetleg „hivatalból” tesszük ezt, de már az is elég rossz, ha valamiről írni „kell”. Jómagam kizárólag olyan anyag kapcsán püfölöm a klaviatúrát, ami tetszik. Igyekszem a számomra szimpatikus irányzatokra, előadókra koncentrálni, utóbbiaktól akár a teljes diszkográfiát begyűjteni, és az új favoritok keresése közben a régi kedvenceket sem elhanyagolni.
E felfedezőutat úgy vizualizálom magamnak, hogy mindannyian egymástól független utazók vagyunk, és más-más útvonalon haladunk előre a zenei élet sűrűjében: hol a mainstream sokak által szélesre taposott ösvényén, hol az underground csak kevesek által járt vadonjában taposunk csapást magunknak. Utunk egy része megegyezik a többiekével, más mintázatok – kisebb-nagyobb kitérők, eltévedések vagy éppen egy helyben toporgások – viszont csak ránk jellemzők. Egyes csomópontokat tudatosan vagy véletlenül ejtünk útba, míg másokat elkerülünk. Bizonyos csapatok szinte mindenkinek megvoltak, hiszen olyan klasszikusok, amelyeket érdemes vagy illik ismerni, mások azonban a fent említett okok valamelyikéből eredően ismeretlenek maradnak számunkra.
Az egyszeri rajongó/olvasó hajlamos úgy elképzelni a „megmondóembereket”, hogy azok széles körben tájékozottak, a súlyos fémzene valamennyi régiójában otthonosan mozognak, holott ez nem ennyire egyértelmű. Inkább specialisták, egy vagy több irányzat jó ismerői, de a metal térképén számukra is bőven vannak fehér foltok. Én legalábbis ilyenekkel találkoztam, és természetesen magamat is ide sorolom. Az ember szeret tájékozottnak, bennfentesnek tűnni, cikinek gondolja, ha kiderül, hogy ezt vagy azt a nagynevű zenekart még nem fedezte fel magának. Holott a korábban említett okok miatt ez teljesen természetes: nem volt időm rá, amit hallottam tőle, nem keltette fel az érdeklődésemet vagy nem tetszett. Őket nem ismerem, ám ismerek számos másik bandát, amik viszont mások gyűjteményéből hiányoznak.
Összegyűjtöttem néhány csoportot, olyan együtteseket, amelyeknek a muzsikáját sokáig egyáltalán nem vagy csak érintőlegesen ismertem, illetve akiktől a mai napig egyetlen dalt nem hallottam.
Azok közül a csapatok közül, akiknél csupán a felszínt kapartam meg, a legnagyobb név kétségtelenül a Rush. Már a ’80-as évek közepén felvettem a rádióból All the World’ a Stage című koncertlemezüket, ám valószínűleg Geddy Lee hangja nem nyerhette el a tetszésemet, mert a későbbiekben nem törekedtem velük kapcsolatos élményeim bővítésére. A kétezres évek elején még tettem egy kísérletet az akkor aktuális Vapor Trails-szel, de azt rövid úton kukáztam.
Az Anathemától csupán számokat hallgattam, ám a banda álmatag világa annyira nem szippantott be, hogy egy teljes nagylemez meghallgatásáig sem jutottam el. A Crowbarral is hasonló a kapcsolatom: míg a Corrosion of Conformity és a Down muzsikáját nagyon bírom, Windstein mester csapatának produkciója soha nem tudott lenyűgözni. Dalokat hallottam tőlük, a koncertjüket is láttam, hallottam, de a mai napig nem érzek késztetést arra, hogy egy egész albumnak nekiüljek.
Olyan zenekarok is vannak, amelyektől évtizedeken át csak egy-két számom volt, nem különösebben izgatott, amit csináltak, és csak az utóbbi években kerültek közel hozzám. A két legnagyobb név ezen a téren a Kreator és a Destruction. A thrash-en belül mindig is inkább az amerikai vonalat favorizáltam. Annak változatosságával és dallamosságával szemben a germán Big Three, azaz az említettek plusz a Sodom munkássága számomra elég egysíkúnak tűnt. Angelripperék ugyan megfogtak maguknak az Agent Orange-dzsel, ám Schmierék és Milléék csupán utolsó két-három albumukkal vettek rá arra, hogy jobban odafigyeljek rájuk, s netán még életművük korábbi darabjaiba is belehallgassak.
Nagyjából ugyanígy vagyok a Necronomiconnal is, bár nem tudom, hogy annak idején tőlük egyáltalán hallgattam-e valamit, de legutóbbi lemezük kifejezetten tetszik. A Tankard muzsikája viszont – korábbi felületes ismeretségünk ellenére – továbbra is kívül esik az érdeklődési körömön. Buga B kedvence, a Nine Inch Nails sem tudott lekenyerezni: az első és egyetlen szám, ami sokáig megvolt tőlük, a Head Like a Hole tetszett, de az azóta megismert űberklasszikus, a The Downward Spiral számomra nem bír olyan delejes erővel, hogy újra és újra elővegyem, vagy hogy arról elrugaszkodva a NIN diszkográfiáját alaposabban feltérképezzem.

Sikerei csúcsán az Anvil-től, a Dokkentől és az Edge of Sanity-től is csupán egy-két számot ismertem, majd az új évezredben igyekeztem elmélyíteni ismeretségünket, de egy-két albumnál tovább akkor sem jutottam. Egyszerűen nem volt elég vonzó számomra a zene, amit játszottak.
Most jön az a kategória, ami igazából nem is egy, hanem három. Olyan, sokszor kifejezetten jó nevű csapatok tartoznak ide, akiknek a zenéjét sokáig egyáltalán nem ismertem. Aztán belevágtam az 1985-ös projektbe (itt írtam róla részletesebben), amelynek keretében számos old school zenekarnak gyűjtöttem be és hallgattam meg legalább egy lemezét. Így alkothattam némi képet arról, hogy milyen muzsikát játszott csaknem négy évtizeddel ezelőtt például a Jag Panzer, a Leatherwolf, a Nasty Savage, a Raven, a Sinner, a Tygers of Pan Tang, a Vicious Rumors vagy a Virgin Steele. Ez maximum egy évtizedes történet, azt megelőzően – mert mindig volt más, izgalmas hallgatnivaló – egyszerűen elmentem az említett zenekarok mellett.
A másik ilyen felzárkóztató foglalkozásba, önképzőkörbe az albumszavazásokkal párhuzamosan kezdtem bele. Amikor már volt megvolt vagy kétszáz ilyen voksolás eredménye, megnéztem, mely bandák azok, amelyek munkásságát egyáltalán nem ismerem, amelyek ezek közül érdekelnek, és tőlük hallgattam meg aztán az általatok legnépszerűbbnek választott albumot. Így kötöttem barátságot többek között a Bathory-val, a Borknagarral, a Dimmu Borgirral, a Lamb of Goddal, a Life of Agony-val, a Moonspell-lel, a My Dying Bride-dal, a Neurosis-szal, a Samaellel, a Slipknottal, a Soilworkkal – és a sort még hosszan folytathatnám.
Bár a Type O Negative régi kedvencem, elődzenekara, a Carnivore albumaira csupán a Peter Steele-könyvet olvasva „fanyalodtam rá”. A Cinderella és a Vain klasszikus anyagaiba puszta kíváncsiságból hallgattam bele, és azok azonnal magukkal is ragadtak. A Death muzsikáját, amit annyian imádnak, igyekeztem megszeretni – egyelőre nem sikerült. Az Obituary dalaiból nálam csupán egy válogatásra futotta, „ének” tekintetében inkább maradnék a dallamosabb vonalat favorizáló előadóknál. A Darkthrone-ra a 2019-es Old Star album időszakában figyeltem fel, a tavalyi Eternal Hails… viszont már az év végi top 10-es listámon is helyet kapott. A Body Count közelébe is csupán a banda legutóbbi lemeze apropóján merészkedtem. A Riot V (korábban szimplán Riot) életművéhez, amiből addig csak a Fire Down Undert ismertem, a 2018-as, remekül sikerült Armor of Light album és a csapat egy évvel későbbi budapesti koncertje csinált kedvet. A PinkCream 69 és a Waltari muzsikája által nyújtott élményt pedig a Zozzie-val közös – egymásnak ajánlós, kölcsönösen bevállalós – játékunknak köszönhetem (e kalandjaimnak itt és itt állítottam emléket).

És természetesen vannak azok az együttesek, amelyektől semmit – nemhogy egyetlen lemezt, de egyetlen számot – sem hallottam. Mert a saját ízlésemhez képest túl nyálasnak, túl durvának, túl depressziósnak vagy túlságosan elvontnak gondoltam, gondolom őket. Ezen érvek többsége persze nem több előítéletnél, ami azonban segít a válogatásban, abban, hogy tényleg olyan zenéket hallgassak, amelyek jó eséllyel tetszeni fognak.
Egyrészt olyan glam/hard rock bandák maradtak ki az életemből, mint a Black ’n Blue, a Bonfire, a Great White, TNT, a Faster Pussycat és társaik. Érdekes, hogy a Poison, a Stryper vagy a Hanoi Rocks egyes albumait, dalait viszont kifejezetten szeretem, ahogy arra sincs magyarázat, hogy miért negligálom a Phantom Blue-t, miközben „ikertesója”, a Vixen nagy kedvencem. 🙂
Olyan egyedi stílusú, a maguk idejében rendkívül népszerű csapatok albumai is teljes mértékben hiányoznak a gyűjteményemből, mint a Jane’s Addiction, a Biohazard, a Rage Against the Machine, a Rollins Band, a Tool, a Deftones, az Amon Amarth vagy a Five Finger Death Punch. Húúúú…..!!!! 🙂 Természetesen nem tartom kizártnak, hogy előbb-utóbb ezekre is szánok majd időt, de pillanatnyilag előbb hallgatom meg egy ígéretesnek tűnő thrash vagy doom banda új albumát, mint a színtér aktuális idoljainak produkcióját.

A metal legdurvább, legsötétebb régióit is szinte teljes egészében elkerülöm. Bár néha egy-egy ilyen album vagy zenekar is „átjut a biztonsági ellenőrzésen”, de amint feltűnnek előttem a black/death zsáner határai, máris irányt váltok, és a melodikusabb, hagyományosabb tartományok felé indulok. Másoknak kedvencei, nálam viszont olyan nagyságok is a „horizonton túli” bandák közé tartoznak, mint a Behemoth, a Bolt Thrower, a Brutal Truth, a Carcass, az Entombed, az Immortal, a Marduk, a Mayhem, a Morbid Angel, a Napalm Death, vagy a Vader, holott nyilván nekik is vannak emlékezetes pillanataik, fogós nótáik, klasszikus alkotásaik.
Hogy további példákat említsek, bár a Hirax is emblematikus thrash csapat, egyszerűen nem tetszik, amit hallottam tőlük, amiről szerintem elsősorban Katon W. De Pena éneke tehet. Az Eyehategodra szinte szóról szóra ugyanaz igaz, mint a Crowbarra, annyi különbséggel, hogy Mike Williamséktől – bár igyekeztem megbarátkozni a muzsikájukkal – egy fia számom nincs. Ahogy a Hellhammertől sincs, miközben a Celtic Frost is azon bandák közé tartozik, amelyek nagy hatással voltak zenei ízlésem alakulására.

„Indulj el egy úton, én is egy másikon…” A Metal Archives jelenleg csaknem 160 ezer banda több mint 483 ezer albumát tartja nyilván. Tegyük fel, hogy elmúlt 40, metalrajongóként leélt évem MINDEN EGYES napján meghallgattam három lemezt (bizonyos napokon ennél is többet, míg másokon egyet sem). Ez 43 800 korongot jelent, amelyek mindegyikét egész biztos, hogy minimum háromszor-négyszer lepörgettem, vagyis 11-14 ezer album hangjai futottak végig agyam vezetékein. Mint látható, a teljes kínálatnak csupán egy töredékét ismerhetjük meg. Egyesek a sokak által kedvelt nagy nevekre, mások a minél ismeretlenebb bandákra utaznak. A legfontosabbnak azt gondolom, hogy azokra a zenékre találjunk rá, amelyek hallgatása a legnagyobb élvezetet jelenti számunkra. Minden más hiábavalóság…
Leave a Reply