Kreator: Hate Über Alles (2022)

Én a Kreator minden korszakát szeretem, legyen szó a korai lemezek vérszopó ős-thrashéről (Endless Pain, Pleasure to Kill), a Terrible Certainty, az Extreme Aggression és a Coma of Souls sokkal agyasabb világán keresztül a köldökbámulós bölcsész-thrashen (Renewal, Endorama) át egészen a maga teljességében kibontakozó lakossági mulatós thrashig (Violent Revolution, Gods of Violence).

Gyorsan repül az idő, a mulatós thrash klasszikusa, a Gods of Violance megjelenése óta már öt év telt el, és a kislemezek által felspannolva várakoztam az új opuszra, ami a tökéletes thrash-címet kapta: Hate Über Alles! A cím önmagában megér két csillagot, ha csak hegedűre és cintányérra lennének a dalok hangszerelve, ezzel a címmel akkor sem lehetne nagy bukásról beszélni, de lássuk, illetve halljuk, hogy egy rendes lagzin megállná-e a helyét az anyag!

Rövid spagetti-western intróval kezdünk (Sergio Corbucci Is Dead*), aztán bele is csapunk a címadó dalba, amit már ismertem, mert kijött kislemezen. Nyaktörő tempó, kántálós, fülben megragadó refrén; nagyon rendben van, ezt a számot a Metál Dáridó nem fogja műsorra tűzni, de arra jó, hogy átmozgassa az autókból kikászálódó násznép elmerevedett végtagjait.

Hasonló vizeken evezünk, vagy inkább zúdulunk tovább: a Killer of Jesus azonos eszközökkel építkezik, szinte ikertestvére az előző nótának – eddig nagyon rendben vagyunk. Crush the Tyrants – adja ki a parancsot a banda, és egy középtempós zúzda közepén találjuk magunkat, amelyhez a legjobb kreatori hagyományok jegyében tökéletesen passzol Mille gyűlölettől fröcsögő hangja, és még a kis színes, játékos „reneszánsz” szóló is megbocsátható, erre még sokat fognak vonatozni néhány stampó pálinka után, meg ugye ki mondta, hogy a lagziban nincs helye a pogónak?

A második kislemeznóta a Strongest of the Strong, és végre megérkezik az igazi lakossági thrash! Indul a mulatási a sok dallammal, a hard rockos kórussal; jó kis dal ez is, a hangulat fenntartására mindenképpen alkalmas.

Dallamos futammal és játékos dobbal indul a Become Immortal; ez a darab is a belesimul a lakossági vonalba, de mértékkel adagolják a kommerszet, megmarad az egyensúly. Lassú, érzelmes gitár, fátyolosan felelgető dobok, aztán puff, durr, máris felpörgünk, nincs megállás, ez megint rendes germán thrash, de a technikásabb fajtából (Conquer and Destroy), egy kis dallamos betéttel, hiszen 2022-et írunk, és a vendégeket senki nem akarja elüldözni; akinek ez sok, legfeljebb elmegy egy italért.

Aki eddig azt hitte, hogy viccelődöm, azt ki kell ábrándítanom: a Midnight Sun című nóta a mulatási thrash egyik új csúcsteljesítménye, ez már a Satan Is Real szintje, ezen túl elképzelhetetlen vidéki thrasher lagzi, ahol egy este alatt nem kéri legalább háromszor a násznép! Sofia Portanet (tényleg így hívják a német énekesnőt, és nem azt jelenti, hogy a portásfülkében ingyenes a wi-fi) közreműködése nagyot dob a nótán, ez ötből tíz pont, minden mókán kívül nagyon tetszik, rongyosra hallgattam (ha-ha, persze, hogy korábban kijött már kislemezen!). Imádom, amikor Mille énekelni próbál! Biztos vagyok benne, hogy csakis a kedvünkért teszi.

Nem a csúcson kell abbahagyni, mert nemcsak a legjobb jó, hanem a jó is (benne is van a nevében), és a Demonic Future bizony megint felcsavarja a tempót: ezt olyankor kell lejátszani, amikor hajnali kettőkor már csak a legelszántabbak vannak a táncparketten a násznépből, de ők még bírják, és könyörögnek a sebességért!

Nincs igazán jól sikerült lagzi meghatódás nélkül: a boldog, spicces pityergésről a Pride Comes Before the Fall gondoskodik. Egy jó fogós dalról van szó, ami egyben becsapós is, mert a könnycsatornák mellett a lábakat is megmozgatja – tökéletes nóta meneteléshez! Minden esküvő véget ér egyszer, haldoklik a világunk, mondja a Dying Planet, és ki ne gondolna hasonlókat, amikor a lagzi végén egy oszlopra, kerítésre vagy éppen egy kukára támaszkodva próbál úgy hányni, hogy az ünnepi öltöny azért tiszta maradjon? (Elárulom: nem marad.) Komolyra fordítva a szót, ez az album leghosszabb tétele, és szerintem egy kicsit túl van írva, de azért nem fáj. És nem fáj az egész lemez sem: mi az, hogy nem fáj, üvöltve követeli, hogy újra és újra meghallgassam!