A klasszikus értelemben vett heavy metal kilencvenes évek végén esedékessé vált európai feltámadása kapcsán elsőként a Hammerfall nevét szoktuk emlegetni. Kétségtelen, hogy akkoriban Oscar Dronjakék tudták a legmagasabbra emelni a tradicionális fémzene lobogóját, amihez a dalok és az időzítés mellett bizony az erős kiadói háttér is kellett. Hogy csak Svédországnál maradjunk, a Hammerfall kortársaként a kilencvenes évek középső harmadában olyan kevésbé ismert zenekarok mozgolódtak az underground mélyebb rétegeiben, mint a Nocturnal Rites vagy a Wolf. Előbbiek ráadásul már 1995-ben megjelentették bemutatkozó korongjukat, utóbbiak pedig éppen abban az évben csaptak a húrok közé. Még Hammerfall-ék és a Nocturnal Rites is a death metal felől érkeztek a heavy metal mozgalomba, addig a Wolf mögött álló Niklas Stalvind énekes/gitáros nem rendelkezik dokumentált extrém metalos gyökerekkel (bár a Slaughtercult soraiban később ő is tett egy rövid kitérőt a black/death vonalon).
A Farkas első három lemeze kisebb kiadóknál jött ki, majd a 2006-os The Black Flame-mel igazolta le őket a német Century Media. A kontraktus tartósnak bizonyult, a Wolf azóta is a német istálló palettáját színesíti. A zenekarra mindig is egy jó értelemben vett, tét nélküli hobbiprojektként tekintettem, azaz esetükben sosem volt szó megélhetési metalkodásról. Az a fajta fémzene ez, ami sosem lesz a tömegek kedvence, és ezzel a zenekarvezető maximálisan tisztában is van. A Wolf zenéjének tematikus fesztiválokon, klubkoncerteken a helye. A lemezek az elmúlt két évtizedben rendszertelenül csordogáltak Stalvindék próbaterméből, a minőség és az underground metal iránti elkötelezettség azonban mindig konstans volt náluk, annak ellenére, hogy a főnök körül a zenekar többször is lecserélődött. A többek között a doom-kiválóság Memory Garden soraiban is érdekelt Simon Johansson gitáros már egy bő évtizedet lehúzott a bandában, a jelenlegi felállás pedig 2019-től alkotja a Wolfot. A szintén jó nevű Pontus Egberg basszusgitáros (lásd még: King Diamond, Lion’ Share, illetve Hammerfall) és a talán kevésbé ismert Johan Koleberg dobos tehát három éve alkotják a ritmusszekciót.
A Wolf zenéjében mindig éreztem egyfajta misztikus szálat, a pátosz és a teátrális megközelítés azonban sosem volt jellemző a svédekre. Stalvindék muzsikáján inkább a Manilla Road-féle miszticizmus, mintsem a heroikus európai vonal dolgai érhetők tetten. Ahogy a borítókép is sugallja, a Wolf háza táján minden maradt a megszokott keretek között. A nyitó, klipesített Dust-ot hallgatva pedig valóban elégedetten dőlhettem hátra: a főnök nem fogyott ki a riffekből, amelyekkel ügyesen gazdálkodik abban a középtempós metalban, amiben igazán otthon érzi magát. A svédek lespórolták az intrót, kapásból a dolgok közepébe vágnak. A refrének esetenként Mercyful Fate-módra rafináltak, azaz nagyítóval kell keresgélni őket, de vannak köztük faék egyszerűségűek (pl. Rasputin), és akad példa az átmenetre is (The Ill-fated Mr. Mordrake). Niklas énekhangja a verzéknél leginkább Dave Mustaine stílusára emlékeztet, dallamai sokszor olyan érzetet keltenek, mintha a fogsorai között préselné őket a mikrofonba. Nem egy kimunkált énekhangról van tehát szó, de éppúgy megvan benne az ösztönösség, a zsigeri megközelítés, ahogy a fantázia, sőt a relatíve sokoldalúság is.
Az első igazán kiugró tétel a The Time Machine, amiben a jóféle szaggatós riffek tetejébe érkeznek a már hivatkozott, megtekert énekdallamok. A főnök azonban a refrén magasainál sem vállalja túl magát. A tempósabb Evil Lives-on már fokozattan érződik a NWOBHM bandák hatása, enyhe punkos éllel, s a többkörös gitárszóló hozza is a korai Iron Maiden-feelinget. A Seek the Silence epikus középrésze vokálok terén Stalvind idei csúcsteljesítménye, az ökölrázós, bólogatásra ingerlő címadó pedig feltehetően tartósan be fogja magát fészkelni a Wolf-koncertek setlistjébe is. A kissé fura címet kapott The Ill-fated Mr. Mordrake bevezetője egy 1980-ból átemelt Judas Priest-riff, a refrén ellenben már vérbeli Wolf. A Rasputin alapra vett, egyszavas refrénje pedig homlokegyenest ellentétben áll a rendhagyó dalszerkezettel és a sokszínű riffekkel. A kilencedik sorlemez a bandától jól megszokott bő háromnegyed órára lett kalibrálva, a Trial by Fire (amelynek semmi köze az 1988-as Testament-klasszikushoz) című bónusztétellel csúszunk ötven perc felé.
A Wolf tehát nem tágítja a saját kereteit, sőt megkockáztatom, hogy a Shadowland a diszkográfia ötödik-hatodik lemezeként sem hatott volna idegennek. Stalvind a részben általa választott örökös underground szerepben, a nyilvánvaló példaképek és önmaga plagizálása nélkül még mindig képes jó nótákat írni. Teszi mindezt úgy, hogy számomra hagyományos metal fronton a Shadowland eddig az idei év legerősebb dalgyűjteménye. „Hear these words an ode for the damned!”
Nameless
Leave a Reply