Attól függetlenül, hogy a svéd Vomitory életművének minden egyes darabja kedvencem, azért van néhány albumuk, amelyek sűrűbben forognak a lejátszómban, mint a társaik. Ilyen például a Redemption, amelyről már írtam némi ömlengést itt, a Rattle Inc. felületén, vagy az azt követő Revelation Nausea, ami nem véletlenül nőtt a szívemhez, hiszen azt a lemezt hallottam tőlük életemben először. Amiről pedig most próbálok idevésni néhány mondatot, az a Blood Rapture, amely már a negyedik fullos alkotásuk volt.
Az előző album megjelenése óta csupán 14 hónap telt el, de a svéd négyes olyan fantasztikus lemezt tett le a boncasztalra, hogy a death metal imádóinak egy megkeseredett, rossz szavuk sem lehet. Manapság kicsit furán hat, hogy ilyen rövid időn belül jött az új anyag, de mivel ez már a harmadik alkotás volt, amit ez a felállás barkácsolt össze, nincs min meglepődni. Egyébként is, a srácok itt nagyon elemükben voltak, úgyhogy ontották magukból a nótákat, mint az iratmegsemmisítő a papírtésztát kormányváltás idején. Erik Rundqvist (basszus/vokál), Tobias Gustafsson (dobok), Ulf Dalegren (gitár) és Urban Gustafsson (gitár) egy pöppet sem vacakol, bevezető nélkül esnek neki a hallgatónak, aki az album végére érvén úgy érzi magát, mint akit betessékeltek egy óriási iratmegsemmisítőbe, ha már az előbb úgyis említettem. HEHE!!
A 33 perctől csak egy kaszavágásnyival rövidebb albumon kilenc szerzemény igyekszik lemészárolni mindenkit, és azt kell mondanom, hogy ez a küldetés nem esett nehezükre. Sok death metal alkotás született már, amely felér egy valóságos vérfürdővel, de a Blood Rapture az egyik legkegyetlenebb mind közül. Az intenzitás alap, de ha néha vissza is vesznek a tempóból, akkor is olyan borotvaélesre fent riffek röpködnek felénk, amelyek se perc alatt leborotválják rólunk a farmernadrágot, na meg a húst is!!! A Vomitory egyik erőssége, hogy remek érzékük van a tempó- és témaváltásokhoz. A dalok szinte felkínálják magukat, hogy azonnal bezabáld őket az utolsó morzsáig. Viszont ha nem vagy elég elővigyázatos, megeshet, hogy ők zabálnak fel téged, úgyhogy a lemez-, vagy a CD-, esetleg a kazettatokot mindig tedd jól látható helyre, hogy a kiérkező helyszínelők azonosítani tudják a tettest, mert téged már úgysem tudnak. A két gitáros méltán pályázhatna a 2002-es év reszelő-világverseny megosztott bajnoki címére, mert amit itt lereszelnek, az még egy reszelőgépnek is irigységre adna okot. Szerintem mire az album felvételei a végéhez értek, kábé három kilogramm elhasznált pengetőt dobtak ki a szelektív hulladékgyűjtőbe.
Az ezt megelőző Revelation Nausea lemeznél úgy éreztem, hogy Erik hangját jócskán a háttérbe tolták, itt viszont közvetlen közelről hörgi a füledbe a nóták szövegeit, amelyek olyan kedves címekkel büszkélkedhetnek, mint például a Nailed, Quartered, a Consumed, a Rotting Hill, a Redeemed in Flames vagy a Hollow Retribution. Gondolom, ezekből sejthető, hogy itt sem meggyes pitét sütő angyalokról, a virágkötészet szépségeiről vagy ugrálókötelező rózsaszín fellegekről hallhatunk történeteket. A csontfűrészként is kiválóan funkcionáló gitároknak tökéletes támogatást nyújt Erik basszusgitárja és Tobias, aki nem a komplexitás szenvedélybetege, de azért ha a pillanat úgy kívánja, tud cifrázni. A duplázás szinte folyamatos, és a pörgetésekkel sem fukarkodik. A dalokat 2001 novemberében rögzítették a malmői Berno Stúdióban, Henrik Larsson felügyelete mellett, és azt kell mondanom, hogy a lemez úgy megdörren, hogy még a tapétán is nyolc napon túl gyógyuló sérülések keletkeznek, amikor hallgatom a cuccot. Ami bizony folyamatosan dübörög, immáron 20 éve.
Na, és a végére maradt a frontborító! HEHE!! Hát, mit is mondhatnék, hogy diplomatikus legyek? Egyezzünk ki annyiban, hogy a Vomitory-borítókkal én nem mindig tudtam teljes mértékben barátságot kialakítani. Úgy vélem, ez esetben is meg lehetett volna ezt egy kicsivel ütősebben oldani, de hát ha a bandának ez megfelelt, akkor mit pofázok én itt, aki már szinte az esztétika betege vagyok!! HEHEHE!! Egyezzünk ki annyiban, hogy pólóban nem ezt venném meg a csapattól! HEHEHE!!! De végül is nem ez itt a lényeg, hanem az, hogy a Blood Rapture egy időtálló alkotás, és amíg lesznek death metal fanatikusok, ez az album ott fog díszelegni a polcukon, mégpedig a legelőkelőbb helyen, erre mérget veszek.
De most már le is zárom ezt a cikkecskét, mert miközben ezt írom, egyfolytában a Vomitory bömböl, úgyhogy én is kedvet kaptam egy kis véres kaszaboláshoz. Van pár ajándék gitárpengetőm, megpróbálom az egyikkel felszelni a csülköt a pörkölthöz. Na, az a feladat is lesz olyan kemény, mint ez az album, az hate szentség!!!!
Leave a Reply