Sinergy, Demons & Wizards

Egy barátom haverjának köszönhetően az ezredforduló környékén új beszerzési forrás nyílt meg előttem, így amellett, hogy továbbra is vettem – a műsoros kazetták helyett most már inkább – a CD-ket, emberemmel szorgosan és nagy mennyiségben vettük át egymástól a számunkra addig ismeretlen zenéket. Kis túlzással számolatlanul érkeztek az új anyagok, ám az előadók zöménél nem is jutottam túl az ismerkedési fázison. Ilyen vagy olyan okból, mindössze egy lemezt szereztem be tőlük mutatóba, majd „kértem a következőt”. Sokáig az alábbi két formáció is ebbe a kategóriába tartozott.

Sinergy: To Hell and Back (2000)

Az 1997-2011 között létezett finn csapat termékeny korszaka körülbelül négy esztendőt ölel fel, legalábbis abból a szempontból, hogy ez idő alatt látott napvilágot a három nagylemezük, amelyek közül a To Hell… a másodikként megjelent album. A zenekar két alapembere az amerikai énekesnő, Kimberly Goss (ex-Ancient) és a tavalyelőtt elhunyt gitáros, énekes, billentyűs, Alexi Laiho, akinek nevéhez mindenekelőtt a szép emlékű Children of Bodom köthető.

A banda egyfajta supergroupként indult, hiszen ’99-es bemutatkozó albumukon, a Beware the Heavens-en Alexi mellett Jesper Strömblad (akkoriban éppen az In Flames oszlopos tagja) gitározott, Sharlee D’Angelo bőgőzött (csoda, hogy ráért, hiszen ugyanakkor a Mercyful Fate-ben, az Arch Enemyben és a Witchery-ben is érdekelt volt), illetve Ronny Milianowicz dobolt. Egy évvel később azonban Kimberly és Alexi (akik egy ideig a civil életben is egy párt alkottak) már egy teljesen más felállással – Roope Latvala gitárossal (akkoriban Waltari, Stone, Walhalla, később Children of Bodom, Tuska20 stb.), Marco Hietala basszusgitárossal (Tarot, egy évvel később már Nightwish) és a 2012-ben elhunyt Tonmi Lillman dobossal (akkor To/Die/For, később Ajattara, Lordi stb.) – rögzítették a Sinergy második albumát. Mint látható, a zenekarnak mindig is volt egyfajta mellékprojekt jellege, ám ez a végeredményen egyáltalán nem érződött.

A To Hell and Back-en hallható zene abszolút kedvemre való, erőteljes power muzsika, agresszív gitárokkal, erőteljes dobmunkával, itt-ott finom szintis díszítéssel. Meglepő módon éppen az énekkel nem voltam/vagyok kibékülve. Kimberly torkának van egyfajta fátyolossága, de bizonyos hangoknál egy kellemetlen mellékzöngéje is. Nem érzem elég karakteresnek, vagy pusztán arról van szó, hogy sem nem elég lágy, sem nem elég durva; kivételesen hátránynak gondolom, hogy egyetlen kolléganője sem jut eszembe róla, de olyan egyedi hangszínnel, stílussal sem rendelkezik, ami miatt, ha női énekkel akarnék kemény zenét hallgatni, ezt a lemezt venném elő.

A lemezt sok év után újra elővéve, hallgatásról hallgatásra egyre közelebb kerültek hozzám a dalok, és az énekhangon is sikerült túltennem magam. Kifejezetten bejön a nyitó Bitch Is Back, ahogy az azt követő Midnight Madness is. A számokból nem lehet nem kihallani Laiho jellegzetes, a Children of Bodomból ismert gitárjátékát. A Lead Us to War refrénjében – az énekesnőnek válaszolgatva – Hietala jellegzetes orgánuma is felcsendül, plusz itt érdekes hangszeres megoldásokat is hallunk.

A lírai Laid to Restben és a Return to the Fourth World-ben Kimberly már-már Candice Night-os (Blackmore’s Night) lágysággal énekel. 🙂 Utóbbi számnak a verzedallama tetszik a legjobban. Hallgatása közben jó ideig a falat kapartam, mert nem jutott eszembe, hogy kiről koppintották, végül beugrott, hogy a Goombay Dance Band 1980-as diszkóslágere, az Eldorado melódiái köszönnek benne vissza. 🙂

Ezt követően azonban már semmi érdemlegeset nem hallunk, sőt, a The Nerves-feldolgozás Hanging on the Telephone egyenesen borzalmas; a 2009-es újrakiadáson szerencsére van néhány olyan lendületes bónusznóta (Venomous Vixens, The Warrior Princess), amely feledteti ennek poposságát.

Összességében kellemesen csalódtam az anyagban. Talán még a Sinergy valamelyik másik albumának meghallgatására is ráveszem magam. 🙂

Demons & Wizards: Demons & Wizards (2000)

– Louis, …
– Hansi vagyok…
– Bocs! Hansi, azt gondolom, ez egy gyönyörű barátság kezdete – dőlt hátra a jól végzett munka fölött érzett örömében Jon Schaffer, az Iced Earth gitárosa a stúdió egyik öblös fotelében.
– Én is élveztem a közös munkát – bólintott a Blind Guardian frontembere. – Azt gondolom, személyiségünknek egy új, lágyabb, egyben kísérletezőbb oldalát fogjuk ezzel a lemezzel megmutatni a rajongóknak. Remélem, senki nem egy „az Iced Earth muzsikája Hansi Kürsh énekével” koktélként fogja fogyasztani.

A fenti párbeszéd ilyen formában nyilván soha nem hangzott el, de szereplői valószínűleg kíváncsiak voltak, hogyan fogadja majd a közönség ezt az izgalmas hibridet. A közös nevező, a dinamikus, ugyanakkor dallamos power metal adott volt, ehhez kellett olyan arányban hozzákeverni a két muzsikusra jellemző zeneiséget, hogy abból egy új minőség szülessen. Éppenséggel az év albumát is összehozhatták volna, ám a közös produkció véleményem szerint több értelemben is elég kétarcúra sikeredett. Én akkoriban nagy Blind Guardian-rajongó voltam, az Iced Earth muzsikáját egyáltalán nem ismertem (csak jóval később „kötöttem velük barátságot”). Éppen ezért valami BG-os, bombasztikus, lendületes muzsikát vártam, himnikus témákkal, fogós refrénekkel, holott jóval nagyobb esély volt arra, hogy valamiféle egészséges keverék szülessen.

Bár egy gyerek magán hordozza szülei egyes jegyeit, azok nem feltétlenül azonosíthatók be rajta; olyan, mintha két képet (diát) csúsztattak volna egymásra, és ez adna ki egy harmadik, ezektől eltérő kompozíciót. Itt is adva van egyfelől a tömör hangzás, a gyors galopptempó és a feszes riffelés, másfelől Kürsch jellegzetes hangja és előadásmódja – ám az anyag sokkal lájtosabb, líraibb, „ráérősebb”, mint a két cimbi anyazenekarának muzsikája, számos akusztikus résszel, angyali kórusokkal.

Mellékprojektről lévén szó, azt gondolom, Hansiék különösebb tét nélkül használhatták fel, gyúrhatták dalokká azokat az ötleteiket, amelyek esetleg nem fértek bele a BG vagy az IE koncepciójába. Több számban is két különböző hangulatot, tempót raknak egymás mögé: a Heaven Denies keményebben indul, a második fele viszont elszáll, és éteri „Spiritus Sanctus”-ozással ér véget. Ugyanez a recept a My Last Sunrise esetében is („Hear no evil, speak no evil…”), a Fiddler in the Green-ben viszont éppen ellenkezőleg: a feléig altatnak bennünket, majd valamennyire beszigorodik, felgyorsul a dal. A Path of Glory akusztikus részei pedig Uriah Heep-es hangulatot csempésznek a lassú középtempós nótába. Izgalmas váltófürdő, ugyanakkor nekem az itt hallható felpuhulások, „elálmosodások” kevésbé jönnek be, mint a durvább, döngölős, kiabálós részek.

Ráadásul hiába minőségi a muzsika, engem valahogy nem juttat el a katarzisig. Élvezettel mélyülök el benne, de öt-hat hallgatás után sincsenek kedvenc dalaim, nem tudom megnevezni az anyag egy vagy több kiemelkedő nótáját, slágerét. Talán ezért is történhetett annak idején, hogy a második Demons & Wizards albumra már nem voltam kíváncsi, a tavalyelőtt megjelent harmadik lemez pedig, amit többször is meghallgattam, abszolút hidegen hagyott. A debütnek vannak kellemes, emlékezetes pillanatai, és ahogy újra és újra végigpörgetem, egyre jobban tetszik (talán két évtizeddel ezelőtt is többször neki kellett volna veselkednem), de az 1990-95 között született Blind Guardian albumoknak vagy az Iced Earth Something Wicked This Way Comes-ának nálam továbbra sem ér a nyomába.

About Coly 1182 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*