Ha szimplán csak a diszkográfiára tekintenénk, különösebben nem is szúrna szemet, hogy évekig úgy tűnt, a német csapat hosszas búcsúzkodás után végleg nyugdíjazni fogja magát. A két év múlva a hatvanadik (!) életévébe lépő Scorpionsnak persze az utóbbi tizenöt esztendőben voltak hosszabbra nyúlt lemezmentes időszakai, de ezek ugye más matuzsálemeknél sem szokatlanok. Anélkül, hogy különösebben belemerülnék az utóbbi lemezek taglalásába, és konkrétan ráböknék egy-egy albumukra, el kell ismernem, hogy a Humanity – Hour 1. utáni életjelek között éppúgy volt tévutas próbálkozás, ahogy számomra pozitív végkicsengésű anyag is. Tény, hogy hét év még sosem telt el két Scorpions lemez között, de a zeneipar jelenlegi állapota és az elmúlt két évet lenullázó vírushelyzet közepette nekem fel sem tűnt ez a hosszú időszak.
A február végén megjelent Rock Believert jó előre beharangozták, és az előzetesek határozottan jót ígértek, nem is beszélve a Blackout frontjára és némiképp az első Uriah Heep korongra visszakacsintó borítóról. Ha ezek nem lettek volna elegendők, az előzetes nyilatkozatok is egy „vissza a gyökerekhez” típusú anyagot vetítettek előre. A gyökerek alatt természetesen nem a hetvenes és a nyolcvanas évek Scorpionsát, inkább a kilencvenes évek első felének sikerkorszakát értem. Az ex-Motörhead, King Diamond stb. ritmusfelelős, Mikkey Dee 2016-os érkezése pedig tovább növelte az izgalom-faktort. Sosem értettem, hogy Schenkerék miért ragaszkodtak annyira elődjéhez, aki nemcsak fizimiskájával lógott ki a németek közül, hanem ország-világ előtt is többször bohócot csinált magából. A szóban forgó James Kottak mindent egybevetve két évtizedet abszolvált a németek dobcucca mögött.
A már nem is olyan friss görög-lengyel ritmusszekció lemezes debütálása sem helyezi új alapokra a Scorpions muzsikáját, ők is tovább játsszák azt a statisztaszerepet, amire a mindenkori ritmusfelelősök kárhoztatva vannak a Meine-Schenker-Jabs trió mögött. Utóbbi egyébként önállóan jegyzi a Hot and Cold-ot, míg Pawel Maciwoda a Peacemakerben társszerző Schenker mellett. Egyébként két lendületes rocknótáról van szó. Két további dalban Greg Fidelman is besegített a Schenker-Meine duónak, de a világ rendje maradt a régiben, azaz a friss szerzemények főszabály szerint a veterán dalszerző páros keze munkái.
Hülye hasonlat ugyan, de a Rock Believer éppen olyan, mint a két dalszerző maga; azaz a muzsika a zenészekhez hasonlóan jól öregedett. A friss CD-nek már nem kell megváltania a világot, és meg sem kísérli ezt, szimplán kapunk egy, a Scorpions-hagyományokat hűen ápoló tizenegy dalos, LP-kompatibilis, azaz háromnegyed órás dalcsokrot. (A digitális verzió és egyes limitált formátumok további öt bónuszt is tartalmaznak.) Nincsenek túlzások, nincsenek zenei kísérletek, egyszerűen tíz húzós rocknóta, illetve az alapverziót záró When You Know (Where You Come From) képében egy tipikus Scorpions ballada.
A hangzást most nyersebbnek, élettelibbnek érzem, mint az utóbbi két és fél évtizedben bármikor. A nyitó Gas in the Tank–Roots in My Boots kettős akár a Crazy World–Face the Heat–Pure Instinct albumtrió bármelyikén is helyet kaphatott volna. Nemcsak Meine hangja, hanem az idősebb Schenker fivér ritmusozása is védjegyszerű. Új kártyákat már nem rántanak elő a pakliból, de a lapokat még mindig ügyesen keverik. A Maciwoda játékából kibontakozó Knock ’em Dead is egy látszólag pofonegyszerű ujjgyakorlat a veteránoktól, megbolondítva egy hozzájuk képest némileg formabontó középrésszel. A címadó pedig a maga kliséivel, alapra vett refrénjével együtt is csillagos ötös. Nemcsak bérelt helye lenne az előbb emlegetett albumtrió bármelyikén, hanem azokon is húzónóta lehetne.
A társaihoz képest balladisztikus ízeket felvillantó Shining of Your Soult érzem a leginkább formabontó tételnek. A hatvanas évekbe visszarepítő, blues-os szólójáért pedig extra vállveregetés jár. Az epikus hangvételű Seventh Sun a lemez közepe táján egy kicsit leülteti a hangulatot, ellenben a húzós, leginkább a korai Thin Lizzyre emlékeztető Hot and Cold és különösen a When I Lay My Bones to Rest újra felpörgetik a tempót, ahogy a Peacemaker is egy lendületes szerzemény. A Call of the Wild után érkező When You Know (Where You Come From) ballada pedig a Face the Heat lemezt záró Lonely Nights-ot idézi.
A Rock Believer egy érett és korántsem öreges rocklemez, a mai trend szerint akár retrónak is nevezhetném, ha ennek a jelzőnek lenne helye egy ilyen veterán zenekar viszonylatában. Bízom benne, hogy a hamarosan esedékes Def Leppard korongon is hasonló visszatérésnek örülhetünk majd! Schenkerék friss dalgyűjteményét önmagukhoz képest most négy és fél pontnak érzem, a kortárs hard rock mezőnyben viszont a Rock Believer egy határozott ötös, ezek alapján pedig mindenki kerekítsen tetszése szerint!
Nameless
Leave a Reply