Saigon Kick: The Lizard (1992)

Még hogy glam rock! Elsőre mindig kiakadok, ha azt látom, hogy az egyszerűség kedvéért olyan zenekarokat – nemritkán kedvenceimet – is ebbe keménylegények által kissé lesajnált skatulyába löknek, amelyeknek közük nincs az élet napfényes oldaláról, csajokról, bulizásról éneklő dude looks like a lady-k világához. Aztán persze megnyugszom: ha az Aerosmith, Alice Cooper, az Extreme, a Def Leppard, a Kiss vagy a Twisted Sister is ide soroltatik, akkor nem is olyan rossz társaság ez. 🙂

Ezzel együtt szerintem az 1988-ban, Floridában alakult Saigon Kick-nek köze nincs a fent említett zsánerhez, ahogy tisztán grunge csapatnak sem mondanám őket, holott zenei világuk a maga idejében abszolút újszerűnek, formabontónak volt mondható, ráadásul első két albumuk ’91-ben, illetve ’92-ben, a Seattle-ből indult mozgalom legfényesebb időszakában jelent meg.

Kramer, Bieler, Defile és Varone

Zozzie egy korábbi cikkében (itt) már hangot adott a csapat iránti lelkesedésének, a debütről pedig én emlékeztem meg tavaly (itt), viszont kedvenc Saigon Kick albumom, a The Lizard ma 30 éves, úgyhogy ezt a lemezt is fontosnak érzem körbedicsérni. Már csak azért is, mert az együttest sokan (ők maguk is) a bolygó legalulértékeltebb zenekarának tartják, amiben persze van némi igazság, hiszen első két anyaguk szimplán zseniális. A folytatás azonban már halványabbra sikeredett, amiben nagyban közrejátszott, hogy az addigi csapategység megbomlott, a ’93-as Water-en már nem Matt Kramer, hanem a gitáros Jason Bieler énekelt, a basszusgitárt pedig nem Tom Defile, hanem Chris McLernon nyüstölte. A The Lizardon azonban még a klasszikus felállást halljuk, vagyis az említett muzsikusok mellett Phil Varone dobol, illetve ne feledjük, hogy a billentyűs hangszereket is Bieler szólaltatja meg, plusz vokáljaival már ekkor komolyan edzett a későbbi frontemberi pozícióra.

A lemez legnagyobb slágere a lírai Love Is on the Way lett, ami a Billboard Hot 100-as listájának egészen a 12. pozíciójáig jutott, a Music Television kis túlzással rongyosra játszotta, és nem kis szerepe volt abban, hogy az album ’96-ra – félmillió eladott példánnyal – bearanyozódott az Egyesült Államokban. Így aztán nem véletlen, hogy a szélesebb közönségnek elég egyoldalú képe alakulhatott ki a bandáról, ahogy akkoriban a Mr. Big-et is legtöbben a To Be With You, az Extreme-et pedig a More Than Words miatt ismerték és szerették.

Holott a Saigon Kick második albuma ennél sokkal változatosabb és izgalmasabb anyag; nem túlzás úgy címkézni, hogy „a Beatles találkozása a grunge-dzsal”, ami nemcsak zeneileg találó, hanem a dalcsokor hangulatára és a szövegekre is igaz. Vidámság és a lélek sötét zugai, hétköznapi banalitások és a világ sorsa, személyes élmények és társadalmi témák – mind megtalálhatók itt, de ami ennél is fontosabb, az a zene okozta katarzis, ahogy az intróként elhangzó Cruelty mélységeitől megannyi fordulaton át végül eljutunk a Chanel habkönnyű szvingjéig.

Egyes számokban (Hostile Youth, Freedom, Peppermint Tribe stb.) meglepően vastag, mély gitárhangok dörrennek ránk, amelyekhez képest Kramer hangja inkább a magas tartományokban mozog. Három kedvenc nótám a slágeres, lendületes, lüktető Feel the Same Way, a líraiként hozzám sokkal közelebb álló, magasztos God of 42nd Street és a már említett albumvégi tinglitangli, amely komolytalanságban méltó párja az előző lemez My Life című tételének. Az üldözőbolyt pedig olyan szerzemények alkotják, mint a Peppermint Tribe, a The Lizard, amelyben a szólót egy óriási, nagy ívű gitárdallam vezeti fel, a groove-os Hostile Youth, amely talán az egész album legmetalosabb szerzeménye és a riffelő, kiabálós Freedom.

Bő 50 percben 16 szám hangzik el, ami első ránézésre egy kicsit soknak tűnik, ám a leghosszabb sem éri el az ötperces játékidőt, két nóta pedig – a morbid My Dog és a hangulatos, instrumentális Sleep – megáll egy percnél. A The Lizard közel sem tökéletes album, a „B oldalát” egyértelműen gyengébbnek érzem, de az első kilenc tétel plusz a Chanel így is évjáratának egyik kiemelkedő alkotásává teszi a lemezt.

„I”m the lizard king, I can do anything!” – jelentette ki a néhai Jim Morrison a The Celebration of the Lizard című The Doors-eposz egy drámai pillanatában. A Saigon Kick gyíkos borítóját látva gyakran jut eszembe ez a mondat, azt azonban már csak most magyarázom bele, hogy Bielerék megtehették, hát megtették: mertek egyediek lenni, a saját hangjukon megszólalni, amelynek eredménye egy örökifjú klasszikus lett.

About Coly 1180 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*